Megrendítő történetek az aradi vértanúk utolsó óráiból

Az 1849. október 6-án kivégzett mártírok hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan lehet emelt fővel, méltósággal meghalni. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből már jól ismert, de az eltiport szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.

A megtorlás áldozatai

A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így elhárítva egy újabb hasonló eseménysorozat megvalósulását. A jóváhagyott halálos ítéletek a kiadott császári irányelvek alapján kerültek végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig.

Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy az esetleges kegyelem gyakorlására.

A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések jelentős részének közvetlen felelősségét. Az udvar a „bresciai hiéna” szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.

A szabadságharc 35 magyar tábornoka közül tizenhármat az „aradi Golgotán” végeztek ki október 6-án. Mindannyiukat felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, és teljes fő-, rang- és vagyonvesztésre ítéltettek.

A temesvári Kiss Ernőre, az egykori huszárparancsnokra eleve lőpor és golyó általi halál várt. A váci csata hőse, Dessewffy Arisztid; az örmény származású Lázár Vilmos  ezredes, hadtestparancsnok; és a zombori Schweidel József, a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka Haynau „kegyelme” folytán részesülhetett golyó általi halálban.

Kötél általi halálra ítélte ugyanezen hadbíróság a pozsonyi német Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét; a horvátországi szerb Damjanich Jánost; a szintén onnan származó Knezić Károlyt; Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős; a hesseni Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került hazánkba; Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között hatolt be a Várba; a bécsi Poeltenberg Ernőt, aki osztrák-német volta ellenére harcolt a magyar szabadságért; Vécsey Károlyt, a második szolnoki csata győztes hadvezérét; és végül Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét.

Ez a fájdalmas, megalázó halálnem sosem volt jellemző nemesek, de különösen nem magas rangú katonatisztek esetében.

Arad egyébiránt 15 szabadságharcos vértanúságának volt a helyszíne 1849-ben: augusztus 22-én itt akasztották fel Ormai Norbert ezredest, majd október 25-én, már a tizenhármak után lőtték agyon Kazinczy Lajost. Utóbbi alezredes zárta az 1849-ben kivégzettek sorát Magyarországon.

„Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe”

A 13 aradi halálra ítélt utolsó óráit az aradi várba melléjük rendelt lelkészek beszámolóiból ismerjük. Howiger osztrák tábornok éjjel 2 órára rendelte be a várba a lelkipásztorokat a foglyokhoz. Az addig virrasztó 13 elítélt búcsúlevelet írt szeretteinek, de Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné még urukkal is találkozhatott.

A törött lábbal fekvő ortodox vallású Damjanich gorombán elküldte a hozzá küldött szerb pópát, szemére hányva, hogy „nemzete mennyit vétkezett a magyarság ellen”, így Sujánszky György minorita szerzetesnek gyónt meg, mindjárt azt követően, hogy áttért a római katolikus vallásra. „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg” – mondta Sujánszkynak.

Az utolsó éjszakán Aulich Horatiust olvasott, Török egy francia hadmérnök várerődítési könyvét bújta, Láhner fuvoláján játszott: Donizetti Lammermoori Lucia című operájából a haldokló Edgár búcsúáriáját fújta. Az előbb említett Sujánszky – Poeltenberg és Aulich gyóntatója, Damjanich „megtérítője” – szerint a foglyok leginkább Kossuthról tudakozódtak, a komáromi vár feladása még nem jutott el Aradra.

A megalázó akasztással kapcsolatban egyedül Damjanich aggódott: „nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy (...) azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki”. A verhetetlen tábornok még megvizsgáltatta a nyakát az általa külön Brünnből (ma: Brno, Csehország) rendelt hóhér, bizonyos Franz Bott által, a gördülékenyebb kivégzés érdekében.

Reggelre az osztrákok készenlétbe helyezték a katonaságot. A tüzérek égő kanóccal álltak az ágyúk mögött a várfalon. Tartottak Arad polgáraitól – Damjanich például különösen népszerű volt a városban –, ezért a kivégzéseket a Maros déli oldalán hajtották végre, a folyón való átkelést pedig megtiltották.

Elsőként a négy golyó általi halálra ítélt kivégzésére került sor. Reggel 7 óra előtt a vár egyik sáncához vezették Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Polgári ruhában rablánc nélkül, beszélgetve mentek kivégzőik elé.

A foglár régi szokás szerint háromszor kért minden elítéltre kegyelmet („Ich bitte um Pardon!”), amelyre Tichy cseh őrmester – a kivégzések végrehajtója – válaszolt: Istennél a kegyelem („Bei Gott ist Pardon!”). Ezután bekötötték a négy hős szemeit (a dúsgazdag családból származó Kiss úri eleganciával saját selyemkendőjét használta) Schweidelt kivéve, aki másodszorra sem engedte a foglárnak eltakarni szeme világát.

Tichy suhintott kardjával és a 12 katona sortüze 3-3 golyóval – a korabeli szabályoknak megfelelően – kioltotta október 6. első vértanúinak életét. Kiss Ernőnek csak vállát és altestét érték a lövedékek, így feltápászkodott és az égre emelte a kezét, amikor egy tiszt közvetlen közelről fejbelőtte, így a negyedik mártír is holtan zuhant a földre.

„Szép kis deputáció megy az Úristenhez”

Még készülődött cellájában a maradék kilenc tábornok, amikor hallották a sortüzet és a Kiss Ernőre leadott lövést. A második gyászmenet 8 óra előtt indult el az újaradi országúthoz közel levő kis Maros-parti mezőre. Az elítélteken rablánc csörgött – még Damjanich törött lábán is, akit a vár szemétszállító szekerén vittek a vesztőhelyre.

Mikor szemük elé tárult a kilenc meglepően alacsony akasztófa, Vécsey megjegyezte: „Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?” – az erre a célra felállított cölöpök ugyanis a két métert sem érték el. Az akasztások menete a következő volt: a foglyokat zsámolyra állították, ahol a hóhér megcsomózta a kötelet, majd két segédje kivette a zsámolyt és az elítéltet lefelé húzta, amíg a hóhér megpróbálta kitörni a nyakát. A vértanúk haláltusái így hosszúra sikerültek, Tichy őrnagy örömére, aki Damjanichot – akivel 1848-ban még egy ezredben szolgált – személyesen is gyűlölte.

A második gyászmenet tagjain fekete atilla volt, Leiningen-Westerburgot kivéve, aki őre lefizetésével hozzájutott honvédtábornoki egyenruhájához. A foglyok szivarra gyújtottak a csöpörgő esőben. Itt Damjanich olyan nyugodtnak nézett ki, mintha csak pöfékelve kocsikázni ment volna, nem pedig a halálba. A vesztőhelyet és az előtte felsorakozó elítélteket nagy körben dragonyosok szuronyfala védte a nyilvánosságtól. „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje” – mondta állítólag Poeltenberg.

Az elítéltek együtt imádkoztak, majd a foglár németül megismételte a szokásos háromszori kegyelemkérést, Tichy őrnagy pedig zengte: „Istennél a kegyelem!” A tábornokokat ezután szándékosan a császári és királyi hadseregben viselt rangjukon szólították a bitófához. Elsőként így Poeltenberg „kapitány” akasztására került sor. A foglár leoldotta a bilincseit, Isaszeg vitéz hadosztályparancsnoka mindenkitől egyenként elbúcsúzott, majd a foglár átadta a hóhérnak. Az erős testalkatú tábornok szörnyűre nyúlt haláltusája megmutatta a többieknek, mi vár rájuk.

Másodikként Török Ignác búcsúzott el bajtársaitól és lépett a bitófára. Hű kutyája még ekkor is vele volt. Amikor leesett parókájáért nyúlt, Tichy könnyeket vett észre a szemében és lekiáltott lováról: „Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!”. „Szégyellje magát Ön, hóhérlegény!” – vágott vissza a hadmérnök, aki büszkén folytatta útját. Láhner, a „mélabús fuvolás” egy szó nélkül halt meg. Negyediknek szólította a foglár a horvát Knezić Károlyt, akire szintén rá kellett szólnia Tichynek, amikor leejtett szemüvege után nyúlt: „Hagyja ott, lát maga az akasztófán úgyis”.

Ötödjére a kiváló huszárkapitányból lett tábornok, Nagysándor József következett. Mikor a porkoláb bilincseiért nyúlt, az elítélt így szólt a hadbírók felé: „hodie mihi, cras tibi!” (ma nekem, holnap neked!) – idézve a híres ókori latin mondást. Már a nyakán volt a kötél, amikor utolsó leheletével kiáltotta: „Éljen a haza!”. Ezek a szavakat aznap még két vértanú tette híressé.

Leiningen-Westerburg Károly kivégzése volt a legteátrálisabb, ugyanis elterjedt róla a hírlapokban, hogy Buda bevétele után fogságba esett osztrák tiszteket öletett meg. Becsületét védvén, szót kérve „Isten szabad ege alatt”, e róla terjesztett hírt „ünnepélyesen alacsony rágalomnak” nyilvánította. Bár Damjanich közben leintette: „Beszélhetsz ezeknek, hadd abba Károly...”, de nem sikerült félbeszakítania. „Odafönn egy igazságosabb ítélőszék előtt fogunk állni” – fejezte be Leiningen.

A szálfatermetű elítéltnek zsámoly nélkül is leért a lába, a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér ide-oda csavargatta a fejét, haláltusája ezért rettenetesre sikeredett. A kezében feszületet szorongató zokogó Sujánszkyt Damjanich nyugtatta: „Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel”.

Ezután volt bajtársához, Tichyhez fordult: „Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?” –„Mert így kell lenni.” –„No, te is sokra vitted, hóhérlegény lett belőled...”. A cseh őrnagy ekkor dühösen utasította a hóhért, hogy gyorsabban végezze a munkáját. Aulich Lajos esetében már körültekintőbben járt el. A volt hadügyminiszter némán tűrte a halált.

Damjanich féltette híres szakállát

Nyolcadikként került sor a leghíresebb aradi vértanúra, Damjanich Jánosra. A tábornok büszkén leszállt a kocsiról és így szólt: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első”.

Visszautasította a járásban segítséget nyújtókat: hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni („Lassen Sie nur, zum Sterben muss man nicht eilen”). A nagytermetű Damjanich számára szintén nem volt elég magas a bitófa. A procedúra előtt még odaszólt németül az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára.

Ezután odaadta sálát az egyik papnak, lelkére kötve, hogy azt adja át feleségének. A pribékek kivették alóla a zsámolyt és lábait behajlítva próbálták az akasztást bevégezni. „Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet” – írta az egyik szemtanú.

Utoljára került a sor Vécsey Károly grófra. Nem a véletlen alakította így, ugyanis édesapja, Vécsey Ágoston császári tábornok intéztette Bécsben, hogy a „lázadókhoz” pártolt kérlelhetetlen fiának végig kelljen néznie társai halálát. Mikor már a bitón volt, hatalmas robajra lettek figyelmesek a jelenlévők. A túlparton leszakadt ugyanis egy malachízlaló telep épülete, melynek fedelét ellepte az Aradról kicsődült kíváncsi tömeg. A szolnoki csata hősében talán még felvillant valami kósza reménysugár, de a 13. aradi vértanúval is végzett a hóhér.

A történet, miszerint Vécsey Damjanichnak testéről lelógó kezét csókolta volna meg búcsúzásul, ám a legenda a történettudomány mai állása szerint nem igaz, a visszaemlékezések közül csak egy kétes eredetű forrás támasztja alá ezt a feltevést. Az egyik tanú szerint éppen Damjanich búcsúzott el tőle, mikor a bitóhoz bicegett.

Az 1849 januárjában letartóztatott Batthyány Lajos gróf kivégzéséhez nehezen találtak jogi alapot az osztrákok. Augusztus 30-án ítélte el a hadbíróság felségjogokba való beavatkozásért, valamint az 1848. október 6-i bécsi forradalom előidézésében játszott szerepéért.

Szeptemberben szállították a pesti Újépületbe (hivatalosan: Neugebäude), ahol Haynau október 3-án, a kegyelmi kérvény elutasítása után rendelte el kötél általi kivégzését. A grófnak ez mindennél megalázóbbnak bizonyult, ezért egy felesége által becsempészett tőrrel öngyilkosságot kísérelt meg. Először oldalba döfte magát, de a gyenge eszköz eltört a bordáján; ekkor vágta fel nyaki ereit. Hősiességére vall, hogy mindezt a takarója alatt tette, mert cellájában is őrség állt.

Reggel az osztrákok mindezt észrevették és sebét ellátták. Ekkor Batthyány letépte magáról a kötést, erre megkötözték és úgy látták el. Az akasztást így nem lehetett rajta végrehajtani: az osztrákok féltek ugyanis, hogy a bitóra tátongó gróf sebe heves vérzésnek indult volna a kötéltől, ami „megindította volna a közönséget”, és torkon megsebzett férfit egyébként sem volt szokás felakasztani.

A Hanyau távollétében megbízott végrehajtó, Kempen altábornagy súlyos dilemma elé került. Ugyanis nem várhattak a seb begyógyulásával, október 6-án mindenképp végre kellett hajtani az ítéletet. Nem véletlen tették időzítették ekkorra a kivégzéseket, mert egy éve azon a napon tört ki Bécsben a forradalom és Latour hadügyminisztert ekkor húzta lámpavasra a bécsi nép. Így Kempen az ítéletet megmásítva elrendelte, hogy lőpor és golyó által végezzék ki Batthyányt.

Végül az élénkítőszerekkel talpra állított grófot este 6-kor vezették a vesztőhelyre. Pest katonasága is készenlétben állt. A gróf megkönnyebbült, amikor nem látott akasztófát. „Éljen a haza!” – kiáltotta Batthyány és maga vezényelt sortüzet kivégzőosztagának. Így végezte az első felelős magyar miniszterelnök. Kivégzése helyén áll ma is a Batthyány-örökmécses. Szintén 6-án végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost, így 1849. október 6. vértanúinak száma tizenötre emelkedett.