Majdnem megölték a francia királyt, mégis angol vereséggel végződött a bouvines-i csata

809 éve, 1214. július 27-én zajlott az a csata, amely – habár gyakran csak a történelemtankönyvek apró betűs részeiben szerepel – fordulópontot jelentett a korabeli Európa történetében. A bouvines-i csatában a franciák a létszámban őket felülmúló német–angol–flamand koalíció ellen arattak sorsdöntő győzelmet.

János, a földnélküli

Crécy-i ütközet, azincourt-i csata: két fontos összecsapás a 100 éves háború (1337–1453) történetéből, amelyek bár kevéssé ismertek, de még mindig többen hallottak róluk, mint az 1214. július 27-én lezajlott bouvines-i csatáról, amely gyakorlatilag megalapozta a korábban igen gyenge központi befolyással bíró Francia Királyság középkori hatalmát, s egy évszázadra visszavetette Anglia terjeszkedési lehetőségeit.

John France, a Swansea-i Egyetem középkorásza szerint „a bouvines-i csata az egyik legfontosabb ütközet az angol történelemben, amelyről senki sem hallott. Bouvines nélkül nem lett volna Magna Carta sem.” A mai francia-belga határ közelében fekvő Lille melletti sáros területen két 15–25 ezres sereg csapott össze egymással, következménye mégis az egész európai történelemre hatással volt.

Az események idején János király (1199–1216) volt hatalmon, aki I. (Oroszlánszívű) Richárd (1189–1199) halálát követően ülhetett az angol trónra. Már uralkodásának elején kiérdemelte a „földnélküli” jelzőt, ugyanis Fülöp Ágost francia király (1180–1223) 1202-ben elkobozta János franciaországi földjeit, és bevonult Anjou-ba, Bretagne-ba, Maine-be, Normandiába és Tournai-ba, jelentősen megerősítve ezzel a Karoling-kor vége óta gyengélkedő francia központi hatalmat. Hozzá kell tenni, hogy János azért is kapta az utókortól a kevéssé megtisztelő jelzőt, mert legkisebb fiúként kimaradt apja földosztásából.

Jánostól elidegenedtek az angol birtokosok, akik sokallták a háborúkra tőlük kikényszerített pénzt, és sérelmezték, hogy kizárták őket az udvarból, ezért nem voltak hajlandóak harcolni az angol uralkodó szigetországon kívül eső területeiért. A kontinentális Európa földjén vívott háborújához a földnélküli király egy európai koalíciót szervezett, mégpedig az egyre erősödő francia korona ellenségeiből: a Német-római Császárságból, Flandriából, valamint a Boulogne-i Grófságból.

A terv szerint János harapófogóba szorította volna Fülöp Ágost hadait. Amíg az angol uralkodó a délnyugat-franciaországi La Rochelle-ben szállt partra, szövetségesei féltestvére, Salisbury Vilmos irányítása alatt északról támadták volna meg a franciákat.

Az angol király jelentősebb francia sereget (mintegy tízezer főt) csalt délre, azonban IV. Ottó német-római császár nem tudta kihasználni az északon megnyíló rést, majd Fülöp Ágost visszaért északra, ahol végül János király nélkül zajlott le a döntő ütközet a gazdag flandriai területek határainál, Bouvines mellett.

A kis település lakóinak száma még napjainkban sem éri el a 800 főt, s a 13. században sem volt túl jelentős a mocsaras környéken elterülő falu, noha a Lille és Tournai közti út egyik fontos állomásánál, a kis Marque folyócskán átvezető híd lábánál terül el.

Fülöp Ágost hadai Lille irányából nyomultak előre, s a tervek szerint a flandriai területekhez tartozó Hainaut-t akarták feldúlni, amikor 1214. július 27-én megérkezett a hír: egy jóval nagyobb számú koalíciós sereg érkezik a déli erdőségekből.

A franciák vissza akartak húzódni Lille irányába, azonban a király úgy döntött, a folyó jobb partján mégis felállítja a csatasort. Az időközben megérkező, főként német hadak meglepetésszerű támadásra készültek, azonban inkább ők lepődtek meg, amikor csatarendbe sorakozott franciákkal találták magukat szemben.

A sorsdöntő ütközet és következményei

Egy forró vasárnapon került sor az ütközetre, amely négy-öt órán át tartott. „Igazi mészárlás alakult ki. Jóllehet már az ún. érett középkor közepén járunk, az íjászat még nem fejlődött ki teljesen, így a közelharc gyakran vérfürdőbe csapott át. Ráadásul a hadvezérek is a sűrűjébe kerültek, ha pedig elestek, a vezér nélkül maradt hadtestek jóval sebezhetőbbek voltak” – magyarázza Alain Streck francia történész.

A gyalogosok által használt fő fegyver egy, a végén horogban végződő lándzsa volt, amelyet a szúrás mellett arra is lehetett használni, hogy a lovagokat lerántsák lovaikról. A csata hevében egy ízben Fülöp Ágost is a földre került, és csak egy testőre lélekjelenlétén múlt az élete.

A 15 ezer fős francia, valamint a 25 ezer fős szövetséges hadsereg összecsapásából végül az előbbi került ki győztesen, a flandriai grófot elfogták, a német császár pedig elmenekült. Mindkét oldalon körülbelül 1000–1000 fős volt a veszteség, azonban a franciák közel 9 ezer ellenséges katonát ejtettek foglyul, további 700, a Flandriával szomszédos Brabanti Hercegségből való zsoldost pedig kardélre hánytak.

„A franciák győzelmüket az egységes irányításnak köszönhették” – állítja John France. „A koalíciós seregek a csata előtt mindössze négy nappal találkoztak, vezetésük meglehetősen instabil volt” – tette hozzá. János király jelenlétének hiánya sem növelte a győzelem esélyét, az angol uralkodónak fel kellett adnia tervét, megalázottan és még gyengébben hajózott haza Angliába.

A visszatérő király ellen átmenetileg összefogtak a különböző társadalmi rétegek, amelyek rákényszerítették a főurak jogait és kiváltságait rögzítő, s a királyi hatalmat korlátozó Magna Carta Libertatum kiadására.

„Bouvines-tól egyenes út vezetett a Magna Cartáig” – mondja Sean McGlynn brit történész, hozzátéve: „a csata volt az utolsó csepp a pohárban: ha János nyer, elkerülhette volna a jogait korlátozó szabadságlevél kiadását, azonban egyértelmű vereséget szenvedett, elherdálta a vagyonát, meggyengült, a bárói csoportok pedig kíméletlenül kihasználták ezt a lehetőséget”.

A csata azonban nem csupán Anglia sorsára volt befolyással. A Capeting-dinasztia a középkori aranykorszakába vezette az egyre egységesebb francia államot, amely az elkövetkező évszázadban Európa domináns hatalma lett, átvéve a meggyengülő császárságtól a vezető szerepet.

„Ha Fülöp Ágost elvesztette volna az ütközetet, Franciaország északi része flamand, déli része angol, keleti területei pedig német függésbe kerülnek, a király azonban győzelemre vezette seregeit, ami tulajdonképpen a francia nemzeti öntudat kezdetét jelentette” – mondta Streck.