Magyar Napóleon, Hátra tábornok, vegyész, "áruló" – ki volt valójában Görgei Artúr?

Mennyi esély volt arra, hogy 1849 nyarán egy Romanov kerül a magyar trónra? Ki volt áruló, Kossuth vagy Görgei? Mi a titka annak, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen ütőképes sereget tudott összehozni a magyar hadvezetés gyakorlatilag a semmiből? Mit keresett a magyar seregek élén egy 30 éves fiatalember, akinek korábban a legfőbb célja az volt, hogy elnyerje a professzori címet? Igaz, hogy Görgei a legtöbb csatából elkésett, és állandóan alvezérei dolgozták ki a támadási terveket? Hogy élhette túl a tábornok az igen súlyos, 12-15 centiméter hosszúságú koponyasebesülését? Mit köszönhettek Görgeiék egy skót kacsavadásznak? Hol tették le valójában a fegyvert a magyar hadak? Az I. Tóth Zoltán Kör által a száz évvel ezelőtt elhunyt Görgei Artúr emlékére, az ELTE BTK főépületében rendezett tudományos konferencia előadói ezekre a kérdésekre keresték a választ.

„Kossuth sem volt hibátlan”

Az emlékkonferencia megnyitóján Borsodi Csaba feltette a kérdést, miért foglalkozunk még száz év elteltével is Görgei Artúrral, hiszen már a legtöbb kérdést körbejártuk? Úgy vélte, bár már sokan elemezték a Görgei-kérdést, még mindig van mit megvizsgálni. Legfőképpen azt, hogy Görgei miért került be a magyar történelem azon – már megszokottnak nevezhető –folyamatába, amelynek megfelelően egyesek pozitív, mások pedig negatív szereplőként kerülnek be a történelmi pantheonba. Ezek a megítélések pedig gyakran fél évszázadonként változnak.

Még a konferencia megnyitójában Hermann Róbert kiemelte Kosáry Domokos és Katona Tamás szerepét, akik sokat tettek a téma „rendbetételéért”. Különválasztotta a Görgei-kérdést és a katona személyiségét. Mint elmondta, a 19. század legtehetségesebb magyar katonája volt, ennek ellenére a legtöbb írás a vélt politikai szerepéről szól. A hadtörténészek sokan a szemére vetették, hogy tábornok létére beleavatkozott a politikába is, ám Hermann megvédte Görgeit, mondván a „szabadságharcban ez természetes folyamat, egyszerűen nem tehette meg, hogy kimaradjon belőle”. Korábban hajlamosak voltunk a katonai cselekedeteit a politika oldaláról bemutatni, ez a tévút szerencsére lassan véget ér. Az előadó szerint az a feladatunk, hogy elhelyezzük az időben a szabadságharc idején még csupán 30-31 éves Görgeit, és az esetleges hibáit ne azzal a visszavágással mentsük fel, miszerint „Kossuth sem volt hibátlan”.

Erdődy Gábor, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék vezetője Görgei Artúr és a politika című bevezető előadásában kiemelte, a tábornoknak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy Európa egyik leghosszabb, 1848-1849-es szabadságharcában méltó ellenfelei voltunk a Habsburg Birodalomnak. Hermannhoz csatlakozva Erdődy is azon a véleményen van, hogy Görgei nagyságát nem úgy kell bemutatni, hogy Kossuth érdemeit lealacsonyítjuk, mondta az előadó.

A nemzeti érzés fiatal korában megérintette Görgeit, aki azonban a reformkori diskurzusokban eleinte nem foglalt állást, ám a Kelet népe vitával kapcsolatban így nyilatkozott: „valamennyi hírlap közül a Pesti Hírlapban találni a legtöbb igazat”. A radikális értékek iránti vonzódás, az arisztokrata gőg ellen irányuló ellenérzés, a polgári átalakulás és a jogi egyenlőség iránti elkötelezettség, a szociális érzékenység, valamint a jobbágyi robottal szembeni gyűlölet jellemezte, magyarázta az előadó.

A határozott magatartásával Kossuthot is megnyerő Görgei jogszerű önvédelmi háborúnak nevezte a szabadságharcot, amely az V. Ferdinánd által szentesített áprilisi törvényeket védelmezte. Ezen állításához mindvégig hű maradt. 1848. november-decemberben a seregszervezésben összekülönbözött a politikusok elképzelésével: Kossuth az irreguláris, gerilla elemeket is támogatta volna, azonban Görgei ezektől irtózott, ennek ellenére ekkor még a kölcsönös bizalom jellemezte kapcsolatukat. Az önvédelmi háború elején – amikor jelentős túlerővel állt szemben a 30 ezer, alacsonyan képzett, mindössze 80 ágyúval felszerelt honvédsereg, így hátrálásra kényszerült – az egyre aggódóbb Kossuthban a hozzá nem értő civilt látta Görgei, míg Kossuth a politikai vezetés parancsait ignoráló katonaként jellemezte a hadvezért. A Váci Nyilatkozat megpecsételte kapcsolatukat. Proklamációjával Görgei a hadsereg egységét igyekezett megtartani, és megfogalmazni, miért harcolnak Béccsel (ahol egy felszentelt uralkodó elleni puccs zajlott le), Kossuth azonban merőben másként értelmezte a hadvezért tettét.

A tavaszi hadjárat utáni eseményeket elemezve Erdődy elmondta, hogy az április 28-i haditanács Buda felszabadítását jelölte ki célnak (a logikusnak tűnő, Bécs felé történő menetelés helyett), hiszen a honvédsereg elfáradt, regenerációra volt szüksége. A hadvezetés maximum egy hétben jelölte meg az ostrom idejét. Nagyot tévedtek. Erdődy elmondta, Görgei a későbbi szorongatott helyzetben sem fogadta el Paszkievics orosz herceg fegyverletételre szóló felszólítását. Érdekesség, hogy júliusban felmerült a lehetőség, hogy egy Romanovot hívjanak meg a magyar trónra, ekkor már bárki szimpatikusabb volt a Habsburgoknál. Dembinszky vezetésével augusztusban bekövetkezett a végső katonai összeomlás, utána már esélye sem volt a diktátorrá kinevezett Görgeinek: felelősséget kapott valós hatalom nélkül. Nem maradt más lehetőség, mint hogy feltétel nélkül kapituláljon az orosz csapatok előtt.

„Hátra tábornok” jó kémikus, de „rossz vezér”

Magyar Napóleon, Hátra tábornok és az áruló – többek között így hívták Görgeit kortársai, magyarázta Kemény Krisztián (HM HIM levéltárosa) a Görgei Artúr hadvezéri teljesítménye a kortárs kritikák fényében című előadásában. Kiemelte, hogy az ismert elemzések Görgeiről főként az ellenlábasaitól származnak (hiszen a bajtársait többnyire kivégezték), így nem véletlen, hogy a legtöbb negatív kicsengésű. Jó kémikus, de rossz vezér – jellemezték igen sokan közülük. Egyetlen győzelmét sem tudta tökéletesíteni, nem tudta lovasságát használni, elszalasztotta a fő győzelmeket, a hadi lángesze azonban nem hiányzott, viszont becsvágy, engedetlenség és hatalomvágy jellemezte, rajzolta meg jellemét egykori társa.

Az 1849 márciusában a főparancsnoki címet megkapó Vetter Antal így írt Görgeiről: hazafiságában nem kételkedett senki, kinevezését tetszéssel fogadták mindenhol. Ugyanakkor szemére vetette engedetlenségét a kormány felé, úgy vélte, 1848 decemberében törvényszék elé kellett volna állítani. Szerinte sohasem dolgozott ki egyedül haditervet, mindig más tervét használta, a döntő csaták előtt pedig általában késve érkezett. Vetter emlékei szerint nem Kossuth követelte Buda ostromát, hanem Görgei beszélte erre rá. A legtöbb pályatársa a szemére vetette: ha a győzelmeit haladéktalanul kihasználja, Magyarország meg van mente.

Bem állítólag ezt mondta róla: aki Pozsonytól Budáig fut, az nem tábornok. Perczel Mór is kiemelte, hogy gyakran elkésett, engedetlen volt, és korábbi felettese (vagyis Perczel) eredményeit kihasználva jutott előbbre. Kmety György 1853-as emlékiratában szintén amellett érvelt, hogy nem a saját tehetsége, hanem Perczel, Guyon, Bayer, Klapka és a többi vezér sikereit aknázta ki. Isaszegnél elfelejtette előrerendelni a tartalékosokat, ahol – Komáromhoz hasonlóan – teljesen szétverhette volna az osztrákokat. Inkább táncmulatságok szervezésével volt elfoglalva. Egyesek szerint őrmesteri tulajdonságokkal volt felruházva, és az őrmesterekhez hasonlóan őt sem végezték ki a Habsburgok. Mészáros Lázár így védte meg őt: „vakok között félszemű a király”.

„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lári fári. (...) Hát az bizonyos, hogy a félelmet sohase ismertem. Ezzel az egy érzéssel kevesebbet adott a természet, mint a többi embernek” – mondta idősebb korában Görgei Mikszáth Kálmánnak. Leiningen-Westerburg Károly így nyilatkozott róla: sokszor nyers, hirtelen haragú volt, ami téves döntésekhez vezetett, viszont korántsem volt oly képzetlen, mint ahogy mondták róla. A katonai tapasztalat hiánya miatt valóban többször hagyta alparancsnokait érvényesülni, de jó szemmel bízta rájuk a feladatokat. Hadvezérként ő volt a jó választás, vélte.

Szilágyi Márton A bűnbakképzés mechanizmusai a 19. századi irodalomban című előadásában kifejtette, hogy az első, Görgeit kigúnyoló és árulónak nevező művek már közvetlenül a fegyverletétel után megjelentek. „Ha áruló is volt, nem adta el honát” – írta róla Vörösmarty 1849 októberében. A költő szerint a magyar hadvezénylés csúcsának nevezhető Görgei tevékenysége, és nem minden hadvezetési hiba köthető hozzá.

Zakar Péter (GFF PK TSZKK dékánja, SZTE BTK főiskolai tanára) „Egy titkos futár viszontagságai a szabadságharcban. Sas Károly református lelkész Görgei-képe” című mikrotörténeti, levek és különböző szövegek változásait is taglaló előadásában a 48-as események egyik érdekes alakjáról beszélt. A Szatmár megyei születésű Sast csaknem kicsapták a debreceni kollégiumból, mert fegyveres úton szabadította ki egyik társát a börtönből. A kollégiumi szobája a hallgatói zenés-táncos összejövetelek központja volt, ami akkoriban még igencsak felháborítónak számított. A szabadságharc idején a Hevesen, a Perczel Sándor vezette dandárban tábori lelkészként tevékenykedő Sas beszédeivel próbálta feltartóztatni a szétszéledő tiszafüredi nemzetőröket. Az előadó idézett a több tucatnyi ókori hadvezér nevét tartalmazó beszédéből, amely valóban lelkesítően lírai volt. 1849. augusztus 2-i debreceni ütközetben közel hétszeres túlerőben lévő oroszok ellen vonult fel a Sas dandárját is magában foglaló, Nagysándor József vezette első hadtest. Görgei a legpihentebb és legfelszereltebb csapattestet hagyta hátra, hogy a fősereg déli mozgását fedezzék, és az orosz csapatokat oldalvédként elvonja. Görgei bírái és későbbi elítélői felrótták neki, hogy Nagysándornak nem nyújtott segítséget. Azonban, ha ezt megteszi, a Vámospércs–Debrecen távolságot 5-6 óra alatt megtéve valószínűleg már csak a csata végére érkezik a helyszínre, újabb célpontot adva a cári seregeknek és újabb jelentős magyar veszteséget előkészítve. Nagysándor József egyébként gyakran panaszkodott, hogy mindig az ő hadtestét helyezi a frontba Görgei, és így már kezd demoralizálódni. Panaszával Kossuthhoz Sas Károlyt küldte, ám a kormányzó megvédte Görgeit, és végül levelet küldött Nagysándornak. A levél felbontása után az éppen ebédelő Nagysándor (az előadó szerint igen meghatározó momentum volt az ebéd az életében, a debreceni csata délelőttjére is betervezett egy étkezést) azonnal elindult Arad felé, ahol a Maroson túl az osztrákokkal csapott össze. Sas szerint ezidőtájt „Görgei pedig a Maroson innen lebzselt”.

A híres fejsérülés

„Görgei tekintetétől jobban félek, mint az egész császári hadseregtől” – mondta egy alkalommal egy huszártiszt a hadvezérről, vezette fel Csikány Tamás ezredes Lengyel Beatrix előadását, amely során a Nemzeti Múzeum gyűjteményében található Görgei-ábrázolásokat mutatta be. Mint elmondta, számításai szerint összesen 72 kép őrzi Görgei alakját.

Varga Benedek, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár (SOM) főigazgatója Görgei Artúr fejsérüléséről és annak kezeléséről tartott előadást. Mint elmondta, az 1849. július 2-i komáromi lovasroham során 12-15 centiméter hosszan hasította fel a koponyája hátulsó részét egy oroszok által kilőtt gránát. Több forrásunk is van az esetről, azonban orvosi dokumentumunk vagy patológiai leletünk nincs róla, az ábrázolásokon pedig nem látszódik a koponya hátulján lévő sérülés. A kezeléséről sincs képi ábrázolás, szöveges dokumentumok pedig szintén civilektől származóak. Lumniczer Sándortól, aki kezelte, szintén nincs feljegyzés, magyarázta Varga.

A koponyasérülések lényege, hogy bizonyos hosszúság felett egyszerűen nem tud rendesen összeforrni, fejtette ki az előadó. Maximilian Joseph von Chelius német sebész 1822-es kézikönyvét, amelynek információit még az 1840-es években is alkalmazták, Bugát Pál (1793-1865) fordította le. „Vérlebocsátásokbul, hashajtókbul és hideg borogatásokbul áll” – írta Chelius a koponyaseb kezeléséről, ami még a négy nedv egyensúlyának lényegéből álló orvosi irányzatot tükrözi. Már a természeti népek is tudták, hogy a koponyacsont benyomódása esetén mindenképpen lékelésre kell, hogy sor kerüljön, hiszen az eltört csontlemezkék az agyi szövetekbe történő benyomódása súlyos szervi elváltozásokat okozhat. Chelius leírta, hogy az agyi sérülések során olykor kábultság, félrebeszélés vagy akár dühöngés is felléphet.

Mint Varga elmondta, a sérülés utáni első éjszakén nagy hibát követett a két törzsorvos közül az egyik, ugyanis „készre varrta a sebet”, ami majdnem Görgei életébe került. Az előadó szerint leginkább a fertőzéstől kellett tartani Görgei sebgyógyulása során. Dr. Kereszty Béla 1881-es visszaemlékezése szerint szédülés lépett fel a tábornoknál a sebesülését követően, hideg borogatásokkal kezelték, másnap pedig egykedvűség közepette találta, szeme gyakran be volt hunyva. A beteget Lumniczer Sándor és Markusovszky Lajos is megvizsgálta, július 3-án, a csata másnapján pedig az a tény került feljegyzésre, hogy a beteg nem mozdul.

Varga szerint kész csoda, hogy a 42 nap alatt (amely időszak alatt az orosz csapatok bravúros felvidéki kikerülése, valamint a délre történő menetelés zajlott) nem kapott fertőzést Görgei, hiszen a nagy embertömeg, az állatok, hadtáp tökéletes táptalaj volt a fertőzések kialakulásához. Többféle indokot is fel szoktak hozni erre a „csodára”: Görgei aszkétikus, fiatalember volt, aki bár sokat is szivarozott, fél életét katonasággal töltötte, így a teste edzett volt. Varga szerint elképzelhető, hogy Markusovszky a Semmelweis által propagált klórmésszel fertőtleníthette a fejsebet, és ennek köszönhető, hogy túlélte az első, kritikus egy-két hetet.

Professzor Görgei?

Riedel Miklós, az ELTE Kémiai Intézetének munkatársa Görgei Artúr szabadságharc előtti és utáni vegyészi tevékenységéről beszélt. A bécsi katonai iskoláját követően 1845-1848 között a későbbi hadvezér Prágában folytatta tanulmányait. J. Redtenbacher vegyészprofesszor asszisztense, tanítványa és jó barátja lett, akivel bányákat, kohókat, mezőgazdasági mintaüzemeket látogattak. Fegyelmezett, nélkülöző életmód (vacsorára semmit, reggelire egy darab kenyeret evett) és kitartó szorgalom jellemezte őt. A korban igen modern kutatási területnek számító szerves savakkal (kaprinsav, kapronsav, kaprilsav, laurinsav, mirrisztinsav), vagyis a zsírsavakkal foglalkozott, amely fontos ipari alapanyagként a szappangyártáshoz és gyertyagyártáshoz is elengedhetetlen volt.

Riedel szerint szép eredményeket ért el kutatása során, tévhit azonban, hogy ő fedezte fel a laurinsavat. Érdeme a sav kókuszdióolajban való kimutatása, valamint egy kiválasztási módszert kidolgozása. Mint megtudhattuk, nem a korban szokásos desztillációval, hanem a báriumsó oldhatósága segítségével oldotta meg a problémát. Továbbá Görgei nevéhez köthető a kaprinsav kimutatása, a laurinsav-tilészter előállítása, és az ő érdemének tudható be, hogy sikerült megcáfolni a kocinsav (C11) létét. (Ma már tudjuk, hogy csak páros szénatomszámú elemek vannak, így eleve nem is létezhetne.) Kutatásait összefoglaló dolgozata, amely 1848. május 21-én készült el szülőfalujában, Toporcon, az első magyar kémiai publikáció volt, amely megjelent egy rangos nemzetközi folyóiratban. Magyarul csupán 1907-ben adták ki.

Még 1847-ben egy meghívót kapott a lembergi egyetemre tansegédnek Rochleder, a konstitúciós kémia (koffein, stb.) egyik legfontosabb korabeli szereplője mellé. Nem fogadta el, döntése több okkal is magyarázható: megnősült, átvette birtokai vezetését, a szabadságharc miatt, illetve egyes vélemények szerint attól tartott, hogy nem tud annyit tanulni Rochleder mellett, mint Redtenbacher társaként. Ambiciózus kutatóként az volt a célja, hogy elnyeri a professzori címet. A szabadságharc után 1867-ben nem neki, hanem Nendtvich Károlynak sikerült e cél.

1848 előtt Bécsújhelyen és Prágában is járt fegyvergyár-látogatásokon, amit akár ipari kémkedésnek is hívhatunk, mondta a kutató. 1849-1867 között Klagenfurtban élt, ahol kedvelt tagja lett a klagenfurti egyetemi társaságnak, ennek ellenére igen szerényen, nehéz körülmények között élt családjával. 1851 tavaszán érkezett meg a 40 pengő bécsi akadémiai díj, amely Redtenbacher közbenjárásának tudható be. Később Theodor Moro textilgyárában dolgozott, később egy ehrenhausei alkoholpárlóban volt tanácsadó, majd egy Leoben melletti vasgyárban tevékenykedett, illetve egy világító gázgyár felállításának terve is a nevéhez köthető. Klagenfurti Iparegyesület titkáraként vegytani előadást is tartott, 1854-ben városi technikai tanoda kémiatanára lett volna, azonban a titkosrendőrség egy idő után általában megtiltotta neki ezen tevékenységeket.

A Klagenfurtban ma is számon tartott személyiség hazatérve műszaki tudásának megfelelő állást kívánt találni, kevés sikerrel: volt alkalmazott a Lánchíd Rt.-nél, egy bécsi bank erdélyi birtokát is igazgatta, majd végül visszavonult a visegrádi magányába.

A skót vadkacsák és a magyar fegyverek

Kedves Gyula, az Országgyűlési Múzeum főtanácsadója, szakmai vezetője előadásában arról beszélt, miként kerülhetett egy gyakorlat nélkül rendelkező fiatalember hadvezéri pozícióba. „Kész csodának” nevezte, hogy ilyen körülmények között sikerült megszorongatni a császári hadvezetést. Mint mondta, hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy Görgei jókor volt jó helyen, és ezt tehetsége révén ki is tudta használni. 1848 júliusában fegyvergyári fegyverbeszerzésre küldte el a központ Prágába, 1848 augusztusában pedig a kémiai gyújtáshoz szükséges durranóhigany és a csappantyú előállításának megszervezésével bízták meg. Minden bizonnyal a prágai helyismerete, valamint vegyészi tanulmányai miatt választották ki e feladatra.

Kedves szerint tudatosan a legmodernebb (kémiai gyújtású) technika felé nyúlt a magyar hadvezetés 1848-ban, ezt megtehette azért is, mert alig volt fegyver az országban, így nem kellett az elavult eszközökre alapozni. Míg például a császári-királyi hadsereg sajnálta eldobni az elavult, kovás fegyvereit, és csupán az elsütő szerkezeteket cserélte ki.

Mint az előadó elmondta, a kovás gyújtószerkezetű fegyverek közel kétszáz éven keresztül maradtak meghatározóak a fegyvertörténetben, miközben csupán minimális szerkezeti változtatásokat végeztek rajtuk. Ennek ellenére igencsak tökéletlen masinák voltak: simacsövűek, elöltöltősek, veszélyesek, kevéssé lehetett velük célozni és a kilőtt golyó távolsága is hagyott maga után némi kívánnivalót. A kovakő ráadásul folyamatosan és elég gyorsan kopott, időnként pedig a salak is eltömítette a golyó útját, így minden száz lövésből 25 esetében csütörtököt mondott a fegyver. Percenként két-három lövést lehetett velük végezni, ezt pedig technikai fejlődéssel már nem lehetett megnövelni, fejtette ki a kutató.

Csupán a gyújtási mechanizmus tökéletesítésével tudtak az időn faragni. Egy skót lelkésznek köszönhető a fejlődés, aki észrevette, hogy vadászatai során a felporzó lőpor felgyulladása elijesztette a vadkacsákat, az állatok időben tudták, hogy veszély leselkedik rájuk, és nagyobb eséllyel tudtak elmenekülni. A kísérletezései eredményeképpen durranóhigannyal (higanyfulminát) oldotta fel a problémát, amely felgyorsította a lövés folyamatát.

Görgei Artúr feladata az volt, hogy beszerezze a durranóhiganyt a francia emigránsok által Prágában alapított gyárból. Később Batthyányinak ezt mondta: jó fegyvereink lettek, de szükség van hozzájuk egy csappantyúgyárra, e nélkül mit sem érnek. Kedves szerint ha nem jön szeptemberben Jellasics támadása, valószínűleg Görgei lett volna ezen gyár igazgatója, és elképzelhető, hogy ma nem Lahner Györgyöt emlegetnénk a hadsereg felfegyverzőjeként, hanem Görgeit.

A 19. század legnagyobb magyar hadvezére

Csikány Tamás ezredes, az NKE HHK tanszékvezető egyetemi tanára előadásában az 1849-es tavaszi hadjáratról beszélt. Bevezetőként elmondta, nem véletlenül hívják hadművészetnek a hadtudományt, hiszen a harctéren nincs két egyforma helyzet, gyorsan kell gondolkodni, pillanatok alatt kell dönteni, és ezen képesség egy részét lehetetlen tankönyvekből megtanulni.

1848 tavaszára Magyarországot minden irányból támadták, kétharmada megszállás alatt állt, tulajdonképpen csupán Erdély és a Tiszántúl volt részben felszabadítva, a helyzet elég kritikus volt. A magyar hadvezetés fő célja nem lehetett más minthogy a támadó csapatokat elszakítsák egymástól, majd egy irányban egy nagy támadással kitörve az ellenséget legyőzzék, mire a többi inváziós seregtest is kénytelen lenne visszavonulni. Henryk Dembiński Tiszafüred és Eger környékére rendelte fel a hadosztályokat a csoportosítás után. Windisch-Grätz időt hagyott a kápolnai csata után így kivitelezhetőnek tűnt az 1849. március 8-án kinevezett Vetter Antal hadparancsa, miszerint Szolnoknál és Tiszacsege környékén összpontosítsák a magyar fősereget. A tábornok haditerve szerint a délebbi csapatok segítségével Vácon keresztül támadna, és Pestet még nem szabadítaná fel. Vetter azonban epelázt kapott, így a parancsnokságot Kossuth Görgeinek adta át, akinek Pest és Komárom visszaszerzésének lehetősége lebegett. Négy hadtestet sikerült összpontosítani, összesen 52 ezer ember 184 löveggel nézett szembe a napóleoni háborúkat is megjáró, de inkább adminisztratív feladatokat végző Windisch-Grätz hasonló létszámú csapataival.

Mivel nem tudták, hogy az osztrák fősereg pontosan hol van, úgy saccolták, a megszálló sereg hadászati alapvonalának fedezése szempontjából a legkedvezőbb terep Gödöllőnél van. A magyar hadak célja az volt, hogy leszorítsák az ellenséget erről a vonalról, így terv szerint az egyik hadtest az eredeti helyén marad, a másik három pedig délről támadja az ellenséget, amely Vác felé tolva döntő csatára kényszerül. A tervek szerint napi 20-25 kilométert kell a magyar hadtesteknek naponta megtenniük, hogy oldalba kapják az osztrákokat. Windisch-Grätznek több információja is volt a magyar csapatok hollétéről, így több helyen is állomásoztatnia kellett a hadtesteit, nehogy északról megkerülve Pestet elvágják az osztrákokat Bécstől. Az osztrák felderítő sereg támadása április 2-án „megijesztette” a magyar vezetést (hiszen csak egy hadtestet hagytak az eredeti helyszínen), de kiderült, hogy nem volt komoly. A déli megkerülő manővernél az eredeti tervet felrúgva már éjszaka is vonultak, hogy a jászberényi hidat mindenképpen biztosíthassák.

Április 4-én már a főerők is támadási pozíciót vettek fel, Klapka déli hadtestei pedig Tápióbicskénél belebotlottak az északra vonuló egyik osztrák csapatba. Így fény derült, hogy Hatvanban és a Tápiónál is vannak erős magyar hadtestek. Windisch-Grätz visszahúzódott Isaszeg felé, azonban nem érzékelte a veszélyt, ugyanakkor – mit ahogy az ezredes elmondta – 5-én éjjel Görgei nem sokat aludt.

Kiemelte, hogy Görgei és Kossuth ebben az időszakban mindennap találkoznak, a tábornok részletesen elmondta a haditervet neki, Kossuth pedig mindenben támogatta a hadvezetést. (Mint a konferencia végi kerekasztal-beszélgetésen kifejtette, szerinte a gödöllői elválás után alakulhatott ki köztük a bizalmatlanság.) 6-án Isaszegen ismét véletlenül botlottak bele az osztrákokba, Görgei ekkor nem is volt a helyszínen, „éppen Kossuthtal trécselgetett”, megtehette, hisz egyáltalán nem arra a napra tervezték a fő összecsapást. 7-re Görgei kiadta az általános támadási parancsot, de az osztrákok visszavonultak Pestre, így Gödöllőnél már csak a hűlt helyüket találták. A siker azonban nem maradt el, hiszen a Duna-Tisza közét felszabadították, ugyanakkor a hadászati vonalról nem sikerült leszorítaniuk az ellenséget. Mint az előadó elmondta, Görgei egy nagy hadvezér volt, aki kihozta a helyzetből a lehető legjobbat, de a háború a véletlenek és az ismeretlenek országa, tette hozzá.

Az utolsó öt nap

Aradtól Világoson át Szőlősön című előadásában Hermann Róbert, a HM HIM parancsnok tudományos-helyettese, a KRE BTK TTI vezetője, valamint az MTT elnöke elmondta, hogy bár a Világoson akarták letenni a fegyvert a honvédek, erre Szőlős falu mellett került sor, ahonnan azonban valóban látszódott a világosi vár. Habár augusztus 9-én már minden eldőlt, a fegyverletétel körül a mai napig sok a vita.

1849. július 19-én Rüdiger orosz parancsnok fegyverletételi ajánlatot tett Görgeinek, az oroszok célja ugyanis az volt, hogy minél kevesebb emberük pusztuljon el. A magyar hadvezetés ezt és a kialakuló helyzetet kihasználva igyekezett éket verni az orosz és az osztrák fél közé: az egyik eshetőség szerint egy Romanov uralkodót is meghívtak volna a magyar trónra. 1849. augusztus 5-én született meg a második államirat, amelyet Poeltenberg Ernő és Beniczky Lajos alezredes vitt el az orosz táborba. Fel voltak hatalmazva arra is, hogy a magyar trónra egy oroszt hívjanak meg. Nem fogadták őket, ugyanakkor Paszkevics herceg nagyváradi táborában átvették az államiratot. Ma már tudjuk, hogy az oroszok a temesvári csata előtt sem akartak alkudozni, magyarázta Hermann.

Poeltenberg augusztus 10-i jelentése szerint a cári seregek nem kívánnak tárgyalni a forradalom idejéből való kormánnyal, ám mint kiderült az oroszok egyáltalán nem akartak „diplomáciailag” is beavatkozni a konfliktusba, csupán „rendet jöttek tenni”. Az augusztus 9-i temesvári csatában a magyar csapatok súlyos vereséget szenvedtek. Görgei aznap felkereste Damjanichot, Aulich hadügyminisztert és Kossuthot, ám nem tudjuk hogy ténylegesen lett volna 9-én minisztertanács. Szemere Bertalan szerint volt, mások szerint nem, mondta a kutató. 10-én már biztosan tartottak, azonban ezen a napon pedig azzal nem vagyunk tisztában hogy egy vagy kettő volt.

Görgei amellett érvelt, hogy határozott ajánlatot kell tenni az intervenciós seregeknek, vagyis fel kell ajánlani a cári család valamely tagjának a koronát, amennyiben az biztosítja az áprilisi törvényeket, és Magyarország olyan státuszt kap az orosz birodalmon belül, mint a kongresszusi Lengyelország. Miután szivárogni kezdtek a hírek a vesztes csatáról (a 19. század közepén még igen lassan terjedtek a hírek), Görgei megtudta, hogy Józef Bem vezette a hadakat. Vitába bocsátkozván Görgei megkérdezte Kossuthtól, hogy ezt mi módon érte el, hiszen ezt csak miniszteri ellenjegyzéssel tehette volna meg. Kossuth elmondta, hogy Aulich ellenjegyezte. Görgei egy nappal korábban beszélt a hadügyminiszterrel, aki azonban ezt elfelejtette megemlíteni neki.

Görgei és Kossuth augusztus 10-én este Arad várában találkoztak utoljára kettesben (ekkor még várták a jelentést a temesvári csatáról): hogy valójában miről beszéltek, arról csak a tábornok verziója maradt fenn, később ezekre Kossuth (az 1880-as években, miután fellapozta Görgei visszaemlékezéseit) mind azt mondta, hogy hazugság. Másnap reggel 9-kor Kossuth javaslatára Görgeit hatalmazzák fel a tárgyalásokra, hogy felajánlja a koronát az oroszoknak. A Szemere által megfogalmazott felhatalmazással Görgei nem igazán tudott mit kezdeni, teljhatalmat kapott, amely azonban már csupán jogilag állta meg a helyét, hiszen az egész ország megszállás alatt állt. Az orosz hadsereg elutasította a tárgyalási lehetőséget, ám ha Görgeivel egyáltalán szóba álltak volna a kérdést illetőleg az oroszok, a tábornok akkor sem tudta volna átadni a koronát, mert azzal Szemere éppen délre tartott. Mint Hermann elmondta, a világosi vár úrnőjének Görgei még augusztusban azt mondta, „meglássa három hét múlva kezet csókol majd nekem”. Ő sem gondolta volna, hogy ekkora megtorlás következik, amelynek a felelősét éppen benne találják meg.

Hermann szerint nincs semmilyen levéltári adat vagy bármely egyéb arra utaló dokumentum, hogy bármilyen árulás vagy az osztrákokkal, esetleg a cári seregekkel történő összejátszásra került volna sor. A kutató úgy véli, az árulás mítosza az események utólagos hatása alatt álló visszaemlékezésekben fordul elő. Valószínűleg az is segítette ennek a meggyökeresedését, hogy a fegyverletételt követően Görgei kegyelmet kapott, és ausztriai száműzetésre ítélték.

Kell-e ma még foglalkoznunk Görgeivel?

Létezik-e ma Görgei-probléma? – tette fel a kérdést a konferenciát záró kerekasztal-beszélgetésen Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Mint ahogy magát kifejezte, egy idő után „kihalnak” a bizonyos állítások képviselői vagy – ahogyan Varga Benedek fogalmazott – egy-egy állítás már nem tartható tovább, így olykor érdemes zárójelbe tenni. Hermann szerint a klasszikus probléma, hogy áruló volt-e, a szakma szintjén már nem létezik. Ugyanakkor a vele kapcsolatos kérdések mindennap előjöhetnek vita formájában (például, hogy érdemes volt-e Budát 1849 tavaszán megostromolni). Hozzátette, az pedig a jövő szempontjából abszolút irreleváns, hogy ki mit ígért Aradon. „Lehetett mindkettő szent vagy áruló, az ezt követő eseményeken már nem lehetett változtatni” – mondta Hermann.

Csikány szerint sincs már ilyen probléma, pusztán szakmai szempontból érdemes megítélni a katonai pályafutását. Kedves Gyula szerint komoly ember már a századfordulón sem beszélt árulásról. Mint elmondta, a nemzeti emlékezet mindig politikai irányultságú, így nem tudhatjuk, mi jöhet néhány év múlva. Szerinte sohasem fog nyugvópontra jutni a kérdés, hiszen mindig kell egy felelős. Kossuth elérhetetlen, a többiek pedig kevésbé ismertek, így marad Görgei, aki tábornokként „emberek életével gazdálkodott”. Azonban aláhúzta, hogy az elmúlt évszázadokban egyszerűen nem lehet olyat felmutatni a történelemben, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen ütőképes sereget összehozzanak gyakorlatilag a semmiből.

Kedves szerint, ha Görgei elesett volna egy csatában, miközben még további magyarok ezreit a halálba viszi, a nemzeti mitológia szempontjából hős lenne, ám nem így történt. Felelősségtudat, etika – ezt kellene kiemelni szerinte Görgeivel és a világosi fegyverletétellel kapcsolatban. Ugyanakkor tény és való, mindig piszkálni fogják, hogy ezt jobban is lehetett volna csinálni, tette hozzá. Varga szerint hibás az a feltételezés, hogyha igaz dologért küzdünk, akkor mindenképpen győznünk kell, és ha ez nem sikerül, valakinek viselnie kell ennek a felelősségnek a súlyát. Emelt fővel kellene viselnünk a vereséget is, tette hozzá.

Csorba szerint a vereséget mindig meg kell magyarázni valahogy, és egy egész nemzet sohasem lehet bűnös. Megemlítette az utolsó öt nap „kutyakomédiája” folytán a pszichológiai fonalat is: mint mondta, a visszaemlékezések során gyakran megcsalhat az emlékezet, olyat is igaznak vélünk, ami meg sem történt, így a visszaemlékezések hazugságáról talán nem is érdemes beszélni. Kedves szerint hibás kiindulási alap a Görgei-Kossuth ellentét. Görgeinek nem volt lehetősége, hogy politikai ellenlábasa legyen Kossuthnak, őt maga a forradalom teremtette.