Kocsmában és ágyban is kötöttek házasságot a középkori Angliában

A középkori Nyugat-Európában élő keresztények meglehetősen egyszerűen köthettek házasságot egymással. A házassági törvényt megalkotó és érvényre juttató egyház rendelkezései szerint a szülők és egy pap hozzájárulására sem volt szükség ahhoz, hogy a házasság életbe lépjen. Annak bizonyítása azonban, hogy az ember valóban házas, olykor komoly akadályokba ütközött. 

Esküvő a templomajtóban

Bár a házasságokat az egyház ellenőrizte (vagy legalábbis próbálta ellenőrizni), a házaspároknak nem volt kötelező templomban esküdni. A dokumentumok tanúsága szerint kötöttek házasságot országúton, kocsmában, barátok házában, de még ágyban is. Ehhez a két érintett hozzájárulásán kívül semmi másra nem volt szükség. Voltak azonban, akik az esemény spirituális-szakrális jellegének kidomborítása érdekében templomok mellett, esetleg templomajtóban (emiatt néhány templomhoz különös előcsarnokot is építettek) keltek egybe, papnak azonban még ezekben az esetekben sem kellett jelen lenni. A törvényes házasságkötés már számtalan esetben megtörtént, amikor a felek isten szolgája előtt is megesküdtek. 

Mivel a szexuális interakció csak házasságon belül volt megengedett, a keresztények a szokások szerint már pubertás – lányoknál 12, fiúknál 14 éves – kortól házasodhattak. Szülői beleegyezés nem volt szükséges. Amikor a házassági törvényeket a 18. századi Angliában megváltoztatták, a párok gyakran a határ közelében található skót falvakban, például Gretna Greenben esküdtek meg, mivel itt még a több évszázada érvényben lévő rendelkezések éltek. 

Bár az egyházi törvények szerint egyedül a párok dolga volt, hogy kivel kötnek házasságot, a családoknak és bizonyos közösségeknek valójában meglehetősen nagy befolyása volt a házasság engedélyezésére. Nem volt ritka, hogy a felek egyfajta házassági szerződést is kötöttek, hogy ennek révén biztosítsák a megözvegyültek és a gyermekek ellátását. Szintén elvárás volt, hogy a párok engedélyt kérjenek a helyi földesúrtól, eltérő társadalmi rétegekbe tartozók házasságát pedig sohasem nézték jó szemmel.

A középkori Angliában az egybekelésnek több módja volt. A felek verbális úton is szentesíthették a házasságkötésüket, de bevett formula ebben az esetben állt rendelkezésre – maguk dönthettek róla, hogy mit mondanak egymásnak. Még el sem kellett hálni a házasságot, hogy életbe lépjen. Ha azonban egy férfi és egy nő megegyeztek arról, hogy valamikor a jövőben házasságot kötnek (vagyis eljegyezték egymást), majd szeretkeztek egymással, a fizikai interakcióval a házasság életbe lépett. Az egybekelés emellett egy házassági ajándék (angolul „wed”) átnyújtásával is megvalósulhatott. Az ajándék gyakorlatilag bármi lehetett, leggyakrabban azonban egy gyűrű volt. Ha a nő elfogadta a gyűrűt, a házasság megköttetett (az angolban innen ered a „wedding” szó).

Akik csak a paráználkodás miatt házasodtak

A szigorú szabályok hiánya természetesen gyakran szült félreértéseket, és sokszor még a felek sem értettek abban egyet egymással, hogy házasok-e vagy sem. Az angol egyházi hatóságok által 1217-19-ben elfogadott rendeletek figyelmeztették a férfiakat, hogy lehetőleg ne „helyezzenek egy fiatal nő kezére fából vagy más anyagból készült, ócska vagy értékes gyűrűt tréfából, annak érdekében, hogy ily módon könnyebben paráználkodhassanak vele, nehogy – miközben csak viccelni akarnak – a házasság jármába hajtsák a fejüket”. A bíróságok elé került házassági ügyek többségében a tét annak bizonyítása volt, hogy a házasság valóban megköttetett.     

A számos házassági ügy különösen azért okozott komoly fejfájást a klerikusoknak, mivel a házasságot a 12. században bevették a szentségek közé. Egy férfi és egy nő egybekelése Krisztus és az egyház szövetségét szimbolizálta, ezt pedig aligha lehetett a korban félvállról venni. Mivel Isten „tanúként” való jelenléte elég volt házasságkötéskor, nem volt szükség arra, hogy más emberek is részt vegyenek az eseményen, de mint láthatjuk, a fent említettekhez hasonló esetek elkerülése érdekében erősen ajánlott volt. Válás a ma ismert formában nem létezett. Ha az egyik fél meg akart szabadulni a másiktól, be kellett bizonyítania, hogy a házasságot valójában meg sem kötötték. A bigámia már ekkor is törvénytelen volt, mint ahogy egyházi szolgálatba állt személy sem házasodhatott, a házasulandó felek pedig csak keresztények lehettek.

Emellett rokonok sem kelhettek egybe, a család fogalmát pedig meglehetősen szélesen értelmezték. 1215 előtt hetedíziglen nem volt szabad rokonokkal házasodni, vagyis akiknek csak a hetedik fokon volt közös ősük, azok sem kelhettek egybe. Mivel ennyire távoli rokoni szálakat nagyon nehéz volt bizonyítani, a szabály a visszaélések melegágya lett: sokan egyszer csak rábukkantak egy hetedízigleni (vagy közelebbi) közös ősre, furcsa módon általában éppen akkor, amikor elegük lett a házaséletből. A negyedik lateráni zsinat ezért 1215-ben megváltoztatta a rendelkezést, és innentől már csak egy közös ükapa, vagy közelebbi ős esetén volt tilos házasságra lépni egymással. Emellett a keresztszülők sem házasodhattak keresztgyerekeikkel, és a nem vér szerinti rokonokkal kötött házasság is tilos volt.

Ha pedig már minden egybekelés előtti akadályozó tényezőt kizártak a felek, a házasság során is számos probléma adódhatott. Kenti Johanna (aki később hozzáment a Edwardhoz, a „fekete herceghez”, és házasságukból született a későbbi II. Richárd) például fiatalkorában családi nyomásra hozzáment William Montacute-hoz, Salisbury első earljének fiához és örököséhez, amikor azonban már nyolc éve házasok voltak, a pápa felbontotta a frigyet, mivel Johanna 12 éves korában már titokban hozzáment egy Thomas Holland nevű lovaghoz.

Utólag nehéz megmondani, hány ember házasodott szerelemből a középkori Angliában, vagy hányan találták meg a boldogságot a házasság révén, az mindenesetre tény, hogy az emberek túlnyomó többsége egybekelt valakivel, és általában az özvegyek is újra elkötelezték magukat. Ez pedig azt mutatja, hogy a házasság, ha még csak a társadalmi konvenciókhoz való ragaszkodás szintjén is, a többség számára kívánatosnak bizonyult.