Kilenc tévhit a Barbarossa-hadműveletről

A Szovjetunió Harmadik Birodalom általi lerohanása, amely 1941. június 22-én indult, a történelem legnagyobb katonai hadművelete volt. A Barbarossa-hadművelet Hitler azon vágyából született, hogy elfoglalja a Szovjetuniót és legyőzze a bolsevizmust, egyúttal valóra váltsa irracionális fantáziáját a Lebensraum (élettér) létrehozásáról.

Mítoszok sokasága

A hadművelet két egymástól sok mindenben különböző fegyveres erőt állított egymással szembe.

A német Wehrmacht volt a világ egyik legfejlettebb és legjobbnak tartott hadserege, míg a szovjet Vörös Hadsereg nemrég esett át egy brutális megtizedelésen, és emiatt erősen híján volt az alkalmas vezetőknek.

Az invázió során a német csapatok képtelenek voltak végül legyőzni a szovjeteket, ami kulcsfontosságú fordulópontot jelentett a háború kimenetele szempontjából.

Az évtizedek folyamán rengeteg, a történtek megértését alapvető dolgokban is befolyásoló mítosz terjedt el. Alább olvasható 9 elterjedt tévhit az óriási jelentőségű hadjárattal kapcsolatban.

1. Sztálin összeomlása

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa előtt mondott híres 1956 februári beszédében Nyikita Hruscsov azt állította: „A fronton elszenvedett első súlyos vereség után Sztálin úgy gondolta, eljött a vég. Azokban a napokban egyik beszédében azt mondta: 'Mindent, amit Lenin teremtett, örökre elveszítettünk!' Ezután Sztálin hosszú ideig nem tett semmit.”

Ennek az állításnak köszönhetően Sztálin 1941. június végi paralizált állapota vált az egyik legelterjedtebb toposszá a Barbarossa-hadművelettel kapcsolatban.

A valóságban azonban – a Steven Main, az Edinburgh-i Egyetem oktatója által végzett kutatások szerint – Sztálin hivatali programnaplója semmiféle változást nem mutat a szóban forgó időszakban, így az állítás merő hazugságnak tekinthető Hruscsov részéről.

Mint azt Main bemutatja, Sztálin hivatalos munkanapja 1941. június 22-én reggel 5:45-kor kezdődött és 16:45-kor végződött. Június 23-án, amikor az „összeomlásnak” be kellett volna következnie, 22 órát és 35 percet töltött munkában.

E hosszú és nyilván kimerítő nap után Sztálin legrövidebb munkanapja június 24-e volt, ekkor mindössze 5 órát dolgozott – ez lehetett az alapja Hruscsov állításának.

Június 25-éről 26-ára azonban Sztálin 24 órán keresztül tartott tanácskozásokat. Június 27-én Main szerint „feljegyzett munkanapja egy kicsivel 10 óránál tovább tartott, és talán e fizikailag és mentálisan kimerítő időrend hatására június 28-ai munkanapja valamivel több, mint 5 óra volt.”

Kijelenthető tehát, hogy Sztálin nemhogy „nem tett semmit”, de 168 órán keresztül június 22 és 28 között.

2. A szovjet csapatok tömeges megadásai

A német támadás 1941. június 22-én indult. Július 11-ére a németek több mint 400 000 hadifoglyot ejtettek a keleti fronton. A közhiedelemmel ellentétben sohasem voltak azonban tömeges megadások.

Sztálin azon parancsának köszönhetően, hogy a csapatok maradjanak a helyükön, nagy egységeket zártak körül a támadók.

Az elszigetelt csapatok többsége azonban tovább küzdött egészen addig, amíg el nem fogyott a lőszere. A mai Belarusz területén található breszti erődnél az apró helyőrség például a jelentős túlerővel szemben kitartva több mint 1000 főnyi veszteséget okozott a német 45. hadosztálynak.

„Az ellenség a legnagyobb kitartással és bátorsággal küzd” – jelentette a német Közép Hadseregcsoport június 28-án a felső vezetésnek. A német 4. hadsereg „kiemelkedően keménynek és rendíthetetlennek” nevezte a szovjet csapatokat.

Amikor az 1917. októberi forradalom után elmenekült cárpárti, azaz „fehér” orosz emigránsokkal próbálták meggyőzni a csapatokat az átállásra, azok „kategorikusan visszautasították” a felszólítást.

Egy másik német beszámoló így szólt: „Mi lett az 1914 és 1917 közötti oroszból, aki elfutott vagy feltett kézzel közelített felénk, amikor hevessé vált a harc? Ma a bunkerjében marad, és kénytelenek vagyunk kifüstölni, inkább benn ég a tankjában, repülősei pedig azután is tüzelnek ránk, hogy repülőgépük kigyulladt. Mi lett az oroszból? Az ideológia megváltoztatta!”

3. A legendás kém Sorge szerepe és a szovjet távol-keleti csapatok állítólagos átcsoportosítása

Gyakran találkozni azzal az állítással, hogy 1941. szeptember 14-én a Tokióban tevékenykedő szovjet kém, a német Richard Sorge arról tájékoztatta Sztálint, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót addig, amíg a németek el nem foglalták Moszkvát.

Általános vélekedés, hogy ez az információ mentette meg Moszkvát, mivel így a Vörös Hadsereg nagy létszámú csapatot – amelyeket a legtöbbször jól felszereltként és magasan képzettként írnak le – csoportosíthatott át a Távol-Keletről Moszkvához.

Ezt azonban történelmi mítosznak kell tekinteni, amely ferdítéseken és túlzásokon alapszik. Sorge valójában azt derítette ki, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót, hacsaknem az „nagy számban csoportosítja át csapatait keletről.”

Összességében három hadosztálynyi csapat került átcsoportosításra 1941 októberétől decemberéig a Távol-Keletről Moszkva közelébe – a 32. és 78. lövészhadosztály és az 58. páncéloshadosztály.

További két hadosztály, a 93. lövészhadosztály és a 82. gépesített lövészhadosztály érkezett a Bajkálontúli Katonai Körzetből, és további három – a 18. és 20. hegyi lovashadosztályok és a 238. lövészhadosztály – a Közép-Ázsiai Katonai Körzetből. Ez a több száz fronton lévő szovjet hadosztály közül csupán nyolcat jelentett 1941 decemberében.

4. A szüntelen szovjet ellentámadások kifárasztották a Wehrmachtot

Gyakran előforduló állítás, hogy az 1941 decemberi, Moszkvánál elszenvedett német vereség egyik fő oka a csapataik rossz állapota volt.

Annyi tény, hogy 1941. november végére a Wehrmacht árnyéka volt csupán öt hónappal korábbi önmagának. A veszteségek mind a szárazföldi haderő, mind a Luftwaffe állományát eredeti feltöltöttségük 30-40%-ára vagy még annál is kevesebbre csökkentették, a frontvonalbeli csapatokat pedig kimerítette az öt hónapja tartó szüntelen harc.

A Vörös Hadsereg azonban még ennél is rosszabb állapotban volt. Hadseregei darabokban voltak, miután hatalmas veszteségeket szenvedtek el az 1941 októberében Vjazmánál és Brjanszknál történt dupla bekerítésben.

Hadosztályai néhány ezer főre csökkentek, többnyire alig képzett újoncokra, és mindenfajta felszerelésből hiány volt.

Míg a németek képesek voltak növelni páncélos jelenlétüket a keleti fronton 1941 szeptembere és decembere között, a szovjet páncélos erők ez alatt az idő alatt megfeleződtek. Ezzel elérkeztünk a következő tévhithez.

5. A szovjetek elsöprő számbeli fölénye

A náci propaganda előszeretettel alkalmazta a végeláthatatlan keleti hordák sokasága ellen harcoló német csapatok képét, ez azonban kizárólag a propaganda világában létezett.

A valóságban 1941-ben a szovjetek végig tiszta létszámhátrányban voltak. 1941. június 22-én a Balti-tenger és a Fekete-tenger között elterülő négy nyugati katonai körzet 2,3 millió emberrel rendelkezett, míg a tengelyhatalmak 4,5 millió emberrel támadtak a Szovjetunióra.

A Wehrmacht 3,35 millió embert összpontosított erre a célra, az utánuk következő legnagyobb erő a román hadsereg volt a maga 600 000 emberével, északon pedig a finnek 530 000 fővel csatlakoztak a hadjárathoz.

Amikor a Vörös Hadsereg 1941 decemberében Moszkvánál ellentámadásba lendült, a szovjet létszámhátrány még nagyobb volt.

A levéltárakban elérhető statisztikák szerint december 1-jén a szovjetek 576 500 katonát és 574 harckocsit tudtak bevetni a német Közép Hadseregcsoport ellen, amely ekkor 1,2–1,9 millió emberrel bírt 1800 harckocsi és rohamlöveg kíséretében.

A németek nem csupán háromszoros létszámbéli fölényben voltak tankok tekintetében, de a Moszkva közelében ellenük bevetett szovjet harckocsik csupán egyharmada volt modern T–34 vagy KV–1 típusú, a többi az addigra már elavult könnyű harckocsi kategóriába tartozott.

A háború további menete során a németek fokozatosan elvesztették számbéli fölényüket – az egyre növekvő szovjet ipari kapacitásnak köszönhetően –, de legfényesebb 1941-es győzelmeiket egyértelműen ennek birtokában aratták.

6. A sarkvidéki hideg állította meg a német offenzívát

A Barbarossa-hadműveletről szóló nyugati történetírás – amely végső soron leginkább a német forrásokra hagyatkozik – többnyire a gyilkos fagypont alatti hőmérsékletet emeli ki a német vereség egyik döntő okaként.

Ezt azonban nem támasztják alá a meteorológiai adatok. A szovjet offenzíva valóban egybeesett egy nagyobb lehűléssel, december 5-én és 6-án –35 Celsius-fok alá esett a hőmérséklet. A németek azonban az ekkor indított szovjet támadásokat képesek voltak visszaverni ebben a farkasordító hidegben is.

December 6-án a rekordalacsony –38 fokban a német 9. hadsereg Kalinyinnál intézett ellentámadást a több páncéloshadosztályt összefogó 3. páncéloscsoport támogatásával, és visszaverte a szovjet 31. hadsereget a Volga túlpartjára. A harcok folyamán a szovjet 250. lövészhadosztály teljesen szétesett, és ki kellett vonni a frontról.

December 5. és december 7. között a német főparancsnokság jelentette, hogy a szovjet támadásokat többnyire visszaverték. „Kudarcot vallottunk az első napokban” – ismerte el később Georgij Zsukov szovjet marsall, a második világháború legtöbbször kitüntetett szovjet katonai parancsnoka.

December 8-án azonban alacsony nyomású levegő ért Moszkva térsége fölé, amely olvadást és nagy esőzéseket hozott. A német főparancsnokság naplóiban rögzítésre került, hogy ez az időjárás több napig kitartott. December 8-án így írnak: „Hirtelen időjárás-változás. Nappali hőmérséklet akár +4 fok, utak puhák.” Érdekes módon a szovjetek ezen a napon érték el első igazi áttöréseiket.

Ugyanezen a napon a Közép Hadseregcsoport parancsnoka, Fedor von Bock marsall elkeseredetten jelentette, hogy csapatai nem képesek feltartóztatni a koncentrált szovjet támadást. December 9-én, amikor a hőmérséklet –5 és 0 fok között ingadozott, von Bock sürgős kérvényt küldött a hadsereg legfelsőbb parancsnokságához: „A Hadseregcsoportnak több emberre van szüksége!”

A főparancsnokságon szolgáló Franz Halder vezérezredes aggódva írta naplójába: „Telefonbeszélgetés von Bockkal: Guderian [tábornok] azt jelenti, csapatai állapota annyira kritikus, hogy nem lát módot az ellenség visszaverésére.”

December 12-én eső és olvadás közepette a német 2. páncéloshadosztályt kiűzték Szolnyecsnogorszkból, miután már 40 kilométert visszaszorult a szovjet ellentámadás kezdete óta. Ezen a napon az egyre kétségbeesettebb von Bock felhívta ismét a főparancsnokságot, és bejelentette, hogy a Közép Hadseregcsoport helyzete „akut kritikus pontra ért.”

A szovjet Délnyugati Front még mélyebbre hatolt a német 2. hadsereg vonalain át Livnin keresztül Orel felé. A német 45. gyaloghadosztályt bekerítették és részben megsemmisítették. „Nagyon-nagyon komoly helyzet a 2. hadseregnél” – írta naplójában Halder.

Valóban, a moszkvai fordulópont felettébb különös esemény. A német csapatok úgy hitték, ellenségük az összeomlás szélén áll, és teljességgel felkészületlenek voltak egy ennyire erőszakos támadásra az ennyire motivált Vörös Hadsereg részéről.

Elkezdtek visszahúzódni, és a visszahúzódás hamarosan visszavonulásba ment át. A Wehrmacht katonáin tömegpszichózis lett úrrá, ami a szovjet oldalon tovább tüzelte a lelkesedést. Több helyen odáig fajult a helyzet, hogy a sikertől megrészegült és bosszúra szomjazó szovjet katonák valósággal kergették a jeges utakon visszavonuló szétszóródott németeket. A német oldalon a morál összeomlása hozta el a vereséget Moszkvánál. „Súlyos törés a harctéri parancsnokokba vetett bizalomban” – jegyezték fel a német oldalon.

7. Óriási különbségek a két oldal veszteségei között a keleti fronton

Az évtizedek során az a kép rögzült a köztudatban, hogy a Barbarossa-hadművelet során elképesztő különbség volt a két hadakozó oldal veszteségei között.

Nem ritkán olvasni teljesen alátámasztatlan, 10:1-es és 20:1-es arányokról szóló leírásokat is. A közelebbi vizsgálat azonban rávilágít arra, hogy ez csupán egy újabb mítosz, amely vélhetően a propaganda által kiszínezett német beszámolókon alapszik.

A Barbarossa-hadművelet és az 1940-es nyugati hadjárat összehasonlításakor láthatóvá válik, hogy a németek arányaiban súlyosabb veszteségeket mértek nyugati ellenségeikre, mint a szovjetekre.

Az összes veszteség aránya az 1940-es nyugati hadjárat folyamán 19:1 volt a németek javára, míg a Barbarossa-hadművelet alatt 3,2:1 és 4,8:1 között alakult a németek javára.

Ha a foglyul ejtett ellenséges katonákat nem számoljuk, akkor sem lesz magasabb a keleti front aránya a nyugatiénál: nyugaton 2,3:1 jön ki, keleten pedig 1,9:1 és 2,4:1 közötti arány, tehát legjobb esetben is körülbelül egyenlő arányúak voltak a nyugaton és a szovjetek körében okozott veszteségek.

8. A szovjet partizánok

A szovjet partizánok történetét nagymértékben homályossá teszi egyfelől a német beszámolók részrehajlása, másrészt a szovjet történetírás általi állandó dicsőítésük. 1941. július 3-i híres rádiós beszédében Joszif Sztálin arra biztatta a lakosságot, alakítson gerillacsoportokat az ellenség által megszállt területeken.

A valóságban azonban Sztálin és a szovjet vezetés semmitől sem félt jobban, mint az irányításukon kívül álló egyéni kezdeményezésektől. A háború első 15 hónapjában a valódi szovjet politika ellenezte és akadályozta a népi kezdeményezést és részvételt.

A partizántevékenységről szóló országos rendeletek, amelyeket 1941. július 18-án adtak ki, megszabták, hogy a partizánegységek tagjai kizárólag „a polgárháborúban részt vettek, illetve azon elvtársak, akik már bizonyítottak a rombolózászlóaljakban [az NKVD szabotőregységei], a népi milícia tagjai, illetve az NKVD dolgozói” lehettek.

A szovjet vezetés a partizánok fő feladatául nem a megszállók elleni harcot szabta, sokkal inkább a megszállt területeken a szovjet hatalom fenntartását.

Az első években a partizánok által megölt emberek többsége nem ellenséges katona volt, hanem szovjet civilek, akikről azt gyanították, ellenzik a rendszert. Csak 1943-tól kezdett valódi katonai erővé válni a partizánmozgalom.

9. Az elfeledett nemi erőszakhullám a keleti fronton

A nyugati írók az utóbbi évek során igen sikeresen tették köztudomásúvá azt a gyomorforgató nemi erőszakhullámot, amelyet a szovjet csapatok vittek véghez Kelet-Európában és Németországban a háború végéhez közeledve.

Jó példa Antony Beevor epikus monográfiája Berlin ostromáról, amelyben 28 oldalon keresztül foglalkozik a szovjet katonák által a német, illetve lengyel nőkkel szemben elkövetett erőszakkal.

A nemi erőszak tárgyalásakor természetesen az áldozat szemszöge kell, hogy domináljon, így teljességgel megalapozott, sőt, egyenesen erkölcsi kötelesség ezen atrocitások tárgyalása.

Ami azonban még tragikusabbá teszi az ügyet az az, hogy a német katonák által lengyel és szovjet nőkkel szemben elkövetett nemi erőszakot, amely megelőzte ezt a hullámot, és akár annál nagyobb is lehetett, gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyják.

Annak ellenére, hogy vélhetően több millió szovjet állampolgár, főként nők és lányok váltak a nemi erőszak áldozataivá, a témával igen keveset foglalkoztak eddig.

Elterjedt mítosz továbbá az, hogy a náci faji törvények és szabályozások miatt a zsidó vagy szláv nőket nem tekintették potenciális szexuális áldozatnak a németek.

Az egész Európából előkerült bizonyítékok, beleértve a megszállt területeket és a koncentrációs táborokat, teljességgel cáfolják e nézetet. A náci törvények például, amelyek a zsidó nőkkel történő közösülést tiltották, egyértelműen csak a beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatokra vonatkoztak.

Hivatalos katonai és faji szabályaik és törvényeik ellenére a Wehrmacht, az SS, a rendőrség és a civil adminisztráció tagjai, valamint szövetségeseik is gyakorta vettek részt tömeges nemi erőszakban Lengyelország és a Szovjetunió általuk megszállt területein.

Az áldozatok között nem volt különbségtétel zsidók és nem zsidók között, és a nők és lányok mellett léteztek férfi- és fiúáldozatok is, továbbá minden korosztály ki volt téve a borzalmaknak – akad példa 90 éves női áldozatra és 8-9 éves lányokkal szemben elkövetett erőszakra is.