Kelet-Európa legősibb acheuli kőeszközeit tárták fel Oroszországban

Orosz régészek Kelet-Európa eddig ismert legősibb acheuli kőeszközeit azonosították a kelet-európai síkság déli peremén. Az Orosz Tudományos Akadémia Anyagi Kultúra Története Intézete által feltárt szerszámok és a rétegtani elemzések alapján a térséget mintegy 450-400 ezer évvel ezelőtt népesítették be a korai emberfélék.

A kutatók a Szeverszkij Donyec folyó alsó folyásánál fekvő Hrjascsi lelőhelyen végeztek kiterjedt ásatásokat. A vizsgált kulturális rétegből nagyméretű, vágásra és hasításra alkalmas kőeszközök, köztük marokbaskócák és hasítóbárdok kerültek elő.

Az acheuli technológiai komplexumhoz tartozó tárgyak kialakítása magas kognitív képességeket és fejlett megmunkálási technikát feltételez az eszközöket készítő embercsoportok részéről. A masszív kiképzésű, erős élekkel rendelkező szerszámokat a szakemberek szerint fa fegyverek, ásóbotok készítésére, valamint nagytestű állatok tetemeinek feldolgozására használták. Ezt a funkciót támasztják alá a rétegekben fellelt első patásállat-csontok is.

Vjacseszlav Scselinszkij, az ásatások egyik vezető kutatója elmondta, hogy a lelőhely korát és az egykori ősföldrajzi viszonyokat is sikerült meghatározni. A táborhely a pleisztocén kori eljegesedési periódus, az Oka-eljegesedés végén, vagy az azt követő Lihvin-interglaciális legelején működött. Bár a klíma ebben az időszakban meglehetősen hideg volt, a folyó ősi partja védelmet, folyamatos vízellátást és bőséges kőalapanyagot biztosított az itt élőknek. A vízszint ingadozása időnként elárasztotta a területet, de a vadászó-gyűjtögető közösségek a kedvező feltételek miatt rendszeresen visszatértek a helyszínre.

A technológiai sajátosságok elemzése rávilágított arra, hogy a Hrjascsi területén talált kőipar tipológiailag a korai acheuli kultúrával mutat rokonságot, amelynek eddig nem volt ismert párhuzama Kelet-Európa északiabb területein. A megmunkálási formák sokkal inkább a kaukázusi régió, különösen a Taman-félsziget lelőhelyeinek leletanyagára hasonlítanak.

A kutatócsoport ebből arra következtet, hogy a megtelepedő embercsoportok déli irányból vándoroltak be a kelet-európai síkságra. Ez a migráció a középső pleisztocén azon szakaszában mehetett végbe, amikor a vándorlást időszakosan akadályozó Manyics-szoros földrajzi gátja éppen átjárható volt a korai emberfélék számára.

Az acheuli kultúra a kora paleolitikum egyik legjelentősebb kőeszközkészítő hagyománya, amely Afrikából kiindulva terjedt el Eurázsiában. Az elnevezést a franciaországi Saint-Acheul lelőhelyről kapta, ahol a 19. században először azonosították a jellemzően csepp vagy mandula alakú, mindkét lapjukon megmunkált marokbaskócákat. Ezek a szerszámok hatalmas technológiai ugrást jelentettek a korábbi, durvább kidolgozású kavicseszközökhöz képest, mivel az előállításukhoz a készítőnek már előre el kellett képzelnie a kívánt formát a nyers kődarabban. A Homo erectus és a Homo heidelbergensis által használt eszközök évszázezredeken keresztül szolgálták a korai emberek túlélését a legkülönfélébb éghajlati viszonyok között.

Az európai kontinens benépesítése egy több hullámban zajló, hosszú távú földrajzi folyamat volt, amelyet erősen befolyásoltak a jégkorszakok éghajlati ingadozásai. A Kaukázus térsége és a Fekete-tenger északi partvidéke kulcsfontosságú migrációs folyosóként szolgált a délről északi irányba húzódó, alkalmazkodóképes csoportok számára.

A most azonosított kelet-európai leletek megerősítik azt a történeti képet, amely szerint a pleisztocén kori populációk a hidegebb éghajlati periódusokban is képesek voltak kiterjeszteni a vadászterületeiket. A folyóvölgyek és az ahhoz kapcsolódó mikroklímák olyan ökológiai menedéket jelentettek, amelyek lehetővé tették a tartós emberi jelenlétet az egyébként zordabb északi vidékeken is.