Kannibalizmusra kényszerültek az Andokban lezuhanó repülőgép túlélői

51 évvel ezelőtt, 1972. október 13-án történt a repüléstörténet egyik legbizarrabb katasztrófája, miután az uruguayi amatőr Old Christians Club rögbicsapat tagjait és családtagjait (összesen negyven utast) Chilébe szállító repülőgépe az Andok hegyláncai között lezuhant. A balesetet túlélő fiatalok a mostoha körülmények közepette – egyéb lehetőség híján – elhunyt társaik húsának elfogyasztására kényszerültek, hogy elkerüljék a rájuk leselkedő biztos éhhalált. Néhányuk kitartásának és a csodával határos szerencsének köszönhetően az életben maradt sportolók két hónap elteltével szabadultak a hegyek és a fagy fogságából.

Halálos landolás egy gleccseren

A rögbicsapatot szállító repülőgép 1972. október 12-én szállt fel a Carrasco nemzetközi repülőtér kifutójáról, de egy viharfront az Andok felett arra kényszerítette, hogy egy éjszakára megálljanak az argentin Mendozában, ahonnan a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt a pilóta csak október 13-án indult tovább.

Az Andok csúcsain való áthaladás során a tapasztalatlan másodpilóta a rossz látási viszonyok miatt alacsonyabban tartotta gépét, és a santiagói légiforgalmi irányítókat is rosszul tájékoztatta gépe helyzetéről. A későbbi elemzések megállapították, hogy az ereszkedés megkezdésekor nemcsak túl korán fordult, hanem a fordulás irányát is rosszul kalkulálta ki. Ereszkedés közben a gép olyan súlyos turbulenciába került, amelynek hatására hirtelen több száz méternyit zuhant. A játékosok először még nevetgéltek a szokatlanul nagy rázkódáson, de néhány pillanat múlva az ablakon kinéző utasok döbbenten állapították meg, hogy egy hegygerinc magasodik előttük.

A pilóta mindent megtett, hogy elkerülje az ütközést, de hiába. A szemtanúk beszámolói és a helyszínen talált bizonyítékok alapján a repülőgép két vagy három alkalommal csapódott a hegynek. A pilótának sikerült a repülőgép orrát a hegygerinc fölé vinnie, de a farokcsúcs alsó része a hegygerincnek csapódott. A második ütközés a jobb szárnyat szakította le. Három utas, a navigátor és a steward a farokrésszel együtt veszett oda.

A repülőgép még néhány másodpercig mintegy 200 métert tovább haladt felfelé, amikor a bal szárny egy kiugró sziklának csapódott, ezzel leszakítva azt. Ekkor két további utas esett ki a törzs nyitott hátsó részéből. A törzs elülső része egyenesen repült tovább a levegőben, mielőtt 350 km/órás sebességgel, akár egy nagysebességű szánkó, lecsúszott a meredek gleccseren, és mintegy 725 métert ereszkedett. A repülőgép törzse végül 3570 méteres magasságban állt meg. Az ütközés összezúzta a pilótafülkét a benne lévő pilótákkal együtt.

Legalább négyen haltak meg a törzs hófödémnek ütközése következtében, amely kiszakította a megmaradt üléseket a rögzítésükből, és a gép elejére hajította őket. Az első pilóta azonnal meghalt, amikor az orrfutómű a mellkasához szorította a műszerfalat, a másodpilóta pedig súlyosan megsérült. Mivel nem tudott kiszabadulni üléséből, megkérte az egyik utast, hogy keresse meg a pisztolyát, és lője le, de az utas ezt visszautasította. A tragédiát követően összesen 33-an maradtak életben, sokuk súlyos vagy életveszélyes sérülésekkel.

A chilei légi kutató- és mentőszolgálatot egy órán belül értesítették a járat eltűnéséről. A bajbajutottakat aznap délután négy repülőgép kereste egészen sötétedésig. Az épségben maradt utasok észlelték a gépeket, ezért poggyászok segítségével keresztet rajzoltak a hóba, de azt egyik repülőgép sem vette észre. A sikertelenül végződő keresési expedíciót végül nyolc nap után állították le.

A túlélőknek a legnagyobb problémát a nagyon kevés élelem jelentette: nyolc tábla csokoládé, egy doboz kagyló, három kis üveg lekvár, egy doboz mandula, néhány datolya, cukorka, aszalt szilva jelentette a teljes készletüket. A balesetet követő napokban ezeket szigorú rendszer szerint osztották be, hogy a lehető legtovább kitartson szűkös élelmük.

A takarékoskodás ellenére ennivalójuk egy hét után elfogyott, és mivel a környéken semmilyen növényzet vagy állat nem volt megtalálható, a csoport a repülőgép egyes részeit, például az ülések belsejében lévő pamutot és a bőrt kezdték el megenni, bár ezek elfogyasztásától csak egyre betegebbek lettek.

Mivel tisztában voltak azzal, hogy a keresésükre indult mentőakciókat lefújták, a még életben lévők megegyeztek abban, hogy ha meghalnak, a többiek elfogyaszthatják maradványaikat. Mivel az összes utas római katolikus vallású volt, komoly erkölcsi fenntartásokkal kezelték kényszerű döntésüket, sokuk az örök kárhozattól tartottak. Hogy az életösztönök felülkerekedhessenek vallási meggyőződésükön, a kannibál aktusra úgy tekintettek, mint ami egyenértékű az Eucharisztiával, vagyis Jézus Krisztus testével és vérével a kenyér és a bor megjelenése során.

Tizenhét nappal a lezuhanás után, október 29-én éjfél körül lavina csapott le a túlélők szállásaként is funkcionáló repülőgépbe. Hatalmas mennyiségű hó került a törzsbe, ami újabb nyolc ember életét oltotta ki. Két nappal később nagy nehézségek árán tudtak alagutat fúrni a pilótafülkén keresztül a felszínre, ám ekkor egy olyan tomboló hóviharral kellett szembenézniük, ami miatt nem maradt más választásuk, mint a törzsben maradni.

Megpróbálni a lehetetlent

A csapat életben maradt tagjai ekkor úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, hanem leereszkednek a gyilkos magasságú hegycsúcsok közül. November 15-én, több órás kelet felé tartó gyaloglás után három önként vállalkozó fiú gondos előkészület során nekivágott a lehetetlennek. Körülbelül másfél kilométerre arrébb megtalálták a repülőgép farokrészét, amelyben különböző csomagokat találtak: egy doboz csokoládét, három húspogácsát, egy üveg rumot, cigarettát, ruhákat, képregényeket és egy kis gyógyszert. Megtalálták a repülőgép rádióját is, de azt hosszas próbálkozás után sem tudták üzembe helyezni.

Mivel keleti irányban óriási hegycsúcsok gátolták őket a továbbmenetelben, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetlen lehetőségük a nyugatra lévő hegyeken való átkelés maradt. Abban is egyetértettek, hogy csak akkor van esélyük túlélni a kalandot, ha a túra során valahogy képesek lesznek átvészelni a hideg éjszakákat. Ennek érdekében a gép törzsének szigeteléséből, némi rézhuzalból és a gép légkondicionálóját borító vízálló szövetből hálózsákot készítettek, és eltökélten néztek szembe életük legnagyobb kihívásának.

1972. december 12-én három önként jelentkező: Parrado, Canessa és Vizintín mindenféle hegymászófelszerelés nélkül a 3570 méteres gleccseren kezdtek el mászni a 4670 méteres csúcsra, amely elzárta az útjukat nyugati irányban. Embert próbáló vállalkozásuk több mint tíz napig tartott, eközben 61 kilométert tettek meg borzasztó körülmények között, bízva abban, hogy valahogy utat találnak lefelé.

A túra harmadik reggelén a végletekig kimerült Canessa ideiglenes táborukban maradt, Vizintín és Parrado pedig elérkezett egy több mint száz méter magas, hóval és jéggel borított, közel függőleges fal tövéhez. Parrado ekkor elhatározta, hogy vagy megmássza a falat, vagy meghal. Egy bottal lépcsőfokokat vájt a falba, és hozzáláttak a mászáshoz. A 4650 méter magas csúcsot Vizintín előtt érte el. Biztos volt benne, hogy nyugat felé Chile zöld völgyeit fogja látni, de megdöbbenve tapasztalta, hogy minden irányban hegycsúcsok hatalmas sorát látja. Rádöbbentek, hogy az Argentína és Chile határán lévő hegyek egyikét másztak meg, ami azt jelentette, hogy még mindig több tíz kilométerre voltak Chile szelíd lankáitól.

Most már nem adhatták fel, folytatták útjukat, és a csodával határos módon sikerült lejjebb és lejjebb ereszkedniük a hegyek között. Fokozatosan egyre több emberi jelenlétre utaló jel tűnt fel szemük előtt: először táborozásra utaló nyomokat, a kilencedik napon pedig legelésző teheneket láttak. A tizedik napon megtörtént a csoda: egy folyó mellett végre valahára embereket pillantottak meg. Megmenekültek.

Amikor felröppent a híre, hogy 72 nap után túlélők adtak hírt magukról, a chilei légierő három helikoptere azonnal felkészült a mentésre, Parrado önként jelentkezett, hogy elvezeti a helikoptereket a baleset helyszínére. 1972. december 22-én délután a két kutató- és mentőszemélyzetet szállító helikopter megérkezett a maradék túlélőkhöz.

A két turnusban lehozott életben maradt fiatalokat kórházba szállították, ahol különféle tünetekkel kezelték őket, többek között magassági betegséggel, kiszáradással, fagyási sérülésekkel, csonttörésekkel, skorbuttal és alultápláltsággal.

Normális körülmények között a kutató-mentő csapat a halottak maradványait temetés céljából visszahozta volna. A bizarr körülményekre való tekintettel azonban – és leginkább arra hivatkozva, hogy a holttestek hivatalosan Argentínában voltak – a chilei mentők a helyszínen hagyták a holttesteket.

A közvélemény számára evidens volt, hogy a tragédia magasságában a túlélők nem találhattak maguknak elegendő élelemforrást. Montevideóban közvetlenül a mentőakció után olyan pletykák kezdtek keringeni, hogy a túlélők megöltek néhányat a többiek közül élelemért. Az óriási sajtónyilvánosságot kapó rögbicsapat tagjai a mentés után először még úgy nyilatkoztak, hogy sajtot és más, magukkal vitt élelmiszert ettek, majd helyi növényeket és gyógynövényeket. Úgy tervezték, hogy a túlélésük részleteit, beleértve a kannibalizmusukat is, négyszemközt, a családjukkal fogják megbeszélni.

Miután egyes chilei lapok december 26-án képeket tettek közzé egy félig megevett lábról, a túlélők úgy döntöttek, hogy elmondják az igazságot. Két nappal később közös sajtótájékoztatón vettek részt, ahol a nevükben Alfredo Delgado tárta fel a teljes igazságot. Egy katolikus pap a túlélési helyzetük in extremis jellegére hivatkozva biztosította őket, hogy nem fognak elkárhozni a kannibalizmus bűne miatt.

A hatóságok és az áldozatok családjai úgy döntöttek, hogy a maradványokat a baleset helyszínének közelében, közös sírba temetik el. 13 holttest érintetlen maradt, míg további 15 holttestből nagyjából csak a csontváz maradt meg. 1973. január 18-án tizenkét férfit és egy chilei papot szállítottak a baleset helyszínére. A szertartáson a családtagok nem vehettek részt. A repülőgép törzsétől mintegy 400-800 méteres távolságra egy olyan helyen ástak sírt, amelyet lavinavédettnek véltek. A sír közelében egyszerű kőoltárt építettek, és egy narancssárga vaskeresztet emeltek rá.

2006 márciusában a katasztrófát szenvedő repülőgépen tartózkodók családtagjai egy fekete obeliszk emlékművet építtettek a baleset helyszínén, amely az élőknek és a halottaknak állít emléket. A tragédiáról számos popkulturális alkotás emlékezett meg, közülük az egyik leghíresebb a Magyarországon is többször vetített, 1993-as Életben maradtak (Alive), John Malkovich narrációjával és többek között Ethan Hawke főszereplésével.