Kannibalizmushoz folyamodtak 1847 telén a Sziklás-hegységben ragadt telepesek

Bár az 1848-as kaliforniai aranyláz hozta el a legnagyobb és leghíresebb kelet-nyugati irányú tömeges migrációt az Egyesült Államok történetében, az évtized elején már jelentős számú ember kezdte a kontinens nyugati partján keresni szerencséjét. Ezek a vállalkozó kedvű telepesek számtalan veszéllyel néztek szembe útjuk során: a Sziklás-hegység, amelyen át kellett kelniük, szinte alig volt feltérképezve, és ugyanez volt a helyzet a mai Utah és Nevada államok sivatagos területeivel is. E területekre ekkoriban nem terjedt ki a szövetségi kormány fennhatósága, ráadásul egyes vidékekre Mexikó (délen), illetve az Egyesült Királyság (északon) jelentette be igényét.

Reménnyel teli utazók

Az ökrök vontatta ekhós szekereken felkerekedő telepeseknek így nem csupán az esetlegesen ellenséges őslakosokkal kellett számolniuk veszélyként, hanem idegen országok fegyvereseivel, illetve végső soron egymással is. A mai Egyesült Államok nyugati területeinek meghódítása, a „Manifest Destiny” („testet öltő végzet”) korai időszakának leghátborzongatóbb története minden bizonnyal az úgynevezett Donner-társaság útja.

A mit sem sejtő családokat nem csupán átverték egy rövidebb út ígéretével, de több ponton egymás ellen is fordultak, mígnem kis csoportokra szakadva, a tél beálltával egyre mostohább viszonyok között el nem érte őket a végzet a Sierra Nevada hegységben, a mai Kalifornia állam északkeleti részén.

Az 1840-es években az Egyesült Államok mai keleti és középnyugati államainak lakói közül sokan gondoltak érintetlen, művelésre váró területként Kaliforniára és az Oregoni Territóriumra. Ide, a kontinens nyugati partjára vagy tengeri úton, a Csendes-óceán felől lehetett eljutni, vagy rendkívül rögös, jobbára ismeretlen terepen haladó szárazföldi úton.

A reménykedő telepesek közül sokan vallásuk szabadon, közösségben történő gyakorlását is remélték a nyugatra költözéstől, hitbéli buzgalmukban pedig hajlamosak voltak hinni a kevésbé jóindulatú értesüléseknek is, amelyek könnyebb utat ajánlottak figyelmükbe. Az egyik ember, aki ilyen útvonalat hirdetett, egy Lansford Hastings nevű jogász volt.

Hastings 1842-ben járt először Kaliforniában, ezt követően igyekezett minél többeket meggyőzni arról, hogy az Oregon-ösvény néven ismert útvonal helyett délebbre, a Wasatch-hegységen át, a Nagy-sóstó-sivatagon keresztülvágva, a Ruby-hegységet megkerülve könnyebb odajutni.

A jogász anélkül írta le az útvonalat, hogy az egészet bejárta volna, és nem volt tisztában azzal sem, hogy új ösvénye sok helyen szekérrel járhatatlan. Hastings számára a fő motiváció a Fort Sutter nevű kaliforniai település alapítójával kötött egyezség volt, mely szerint az oda költöző telepesek által fizetett telekárakból részesedést kap.

Családok ekhós szekéren

Az Oregon-ösvény kiindulópontja a Missouri állambeli Independence városa volt. 1846 tavaszán mintegy 500 család kelt útra, jobbára szekereken, ám többségük továbbra is az ismert útvonalat szándékozta követni. Az észak-karolinai születésű, 60 éves George Donner és az ír születésű, 45 éves James F. Reed is innen indultak el családjaikkal és alkalmazottaikkal, összesen 32-en – meglehetősen későn, május 12-én.

A nyugatra vezető legbiztonságosabb utakon is kritikus szempont volt az időzítés: ha túl korán indultak el, a magasabb fekvésű területeken nem volt elég tavaszi hajtás, amelyet igásállataik legelhettek, ha pedig túl későn, a több hónapos, lassú út során azt kockáztatták, hogy a hegyekben éri őket a tél, amikor a hó elzár minden lehetséges útvonalat.

A Donner és Reed családok, valamint a velük együtt haladók július 12-én találkoztak először Hastings szórólapjával, amelyen rövidebbnek titulált útját ajánlotta. A férfi azt állította, a Fort Bridger nevű kereskedőállomáson (a mai Wyoming államban) fogja várni azokat, akik ezen az úton kívánnak haladni.

A karaván nagy része úgy döntött, a járt úton halad tovább, egy kisebb részük azonban Hastingsnek hitt. E csoport fiatalabb tagjainak nagy része európai születésű bevándorló volt, akiknek tapasztalt vezetőre volt szükségük. A régóta Amerikában élő Reed természetes vezetőnek látszott, de diktatórikus modora sokakban keltett visszatetszést. A jóval megfontoltabb, idősebb, ráadásul született amerikai Donner lett így egyezményesen az új útvonalra térő csoport vezetője.

Habár gyakran nevezi az irodalom „úttörőknek” az ekkoriban nyugat felé tartókat, többségük nem rendelkezett ismeretekkel sem a terepről, sem a vadonban való túlélésről, sem pedig az őslakosokkal való kommunikáció szabályairól.

Mire az utókor által Donner-társaságként ismert telepesek megérkeztek Fort Bridgerhez, Hastings már továbbállt az úgynevezett Harlan-Young-társasággal, azonban hagyott hátra üzeneteket, amelyekben arra biztatta a Donner-társaságot, kövessék a nyomaikat. A Donner-társaság augusztus első napjaiban, 11 nap hátránnyal indult el a Harlan-Young-társaság nyomában. Több, a térséget éppen bejáró ember is figyelmeztette őket, hogy inkább ne kövessék Hastingst, mivel az út nem mindenhol járható.

Halmozódó nehézségek

A Donner-társaság az Oregon-ösvényről való letérés után néhány nappal már a hirdetésekben leírtaknál jóval nehezebbnek találta a terepet. Többször maguknak kellett sziklákat elmozdítaniuk az útról, Hastings fákhoz szögelve hátrahagyott üzeneteiben pedig egyre több volt az önellentmondás – egyesekben tovább szorgalmazta, hogy kövessék a nyomait, másokban azt, hogy álljanak meg, és várják meg, míg visszaér hozzájuk, hogy könnyebb utat mutasson.

A telepeseknek fontos döntést kellett meghozniuk: vagy visszafordulnak, és visszatérnek az Oregon-ösvényre abban a reményben, hogy még a nagy hóesések előtt végig tudják járni, vagy követik Hastings jelenlegi, meredek kanyonok mentén, a szekerek számára túl szűk utakon vezető új ösvényét, vagy – ahogy Hastings is javasolta némely üzenetében – megpróbálnak új útvonalat keresni, az irányt nagyjából tartva. Az utóbbi mellett döntöttek.

A Wasatch-hegységben a Donner-csoport készletei csaknem kimerültek. Csupán néhány napi élelemmel rendelkeztek, amikor megérkeztek a Nagy-sóstó-sivatag széléhez. Hastings szerint négy nap és négy éjszaka kemény hajtással átszelhető volt a sivatag, ez a csoportnak végül öt teljes napjába telt. Igásállataik közül sokan megvesztek és elkóboroltak a vízhiánytól, a készleteik pedig szinte teljesen kimerültek.

A telepesek október végén érkeztek meg kis csoportokban a Sierra Nevada hegységben lévő Truckee-tóhoz (ma Donner-tó). Eddigre többen is meghaltak már közülük betegségben, illetve hátra lettek hagyva. Nyilvánvaló volt, hogy készleteik nem tartanak ki az út végéig, azonban egy kiküldött előőrs élelemmel tért vissza Fort Sutterből, így a szétszórt csoport úgy döntött, hogy pihen néhány napot – úgy tudták, a környéken nem kezd el havazni november közepéig.

Érkezésük után nem sokkal azonban egyre jobban kezdett esni a hó, és a csoportnak döntenie kellett, hogy megpróbálnak-e a Truckee-tótól elvezető szűk hágón keresztül tovább menni, vagy a tónál telelnek. A legtöbben a maradást választották, mivel a hó miatt a szekerek számára már ekkor járhatatlan volt a hágó. Néhány, korábbi telepesek által eszkábált kunyhó állt a tó mellett, illetve a Donner-csoport is készített búvóhelyeket.

A vadnyugat kannibáljai

Néhányan többször úgy döntöttek, előremennek az egyre rosszabb időjárás ellenére, hogy élelmet és segítséget kérjenek. Többször kénytelenek voltak visszafordulni a rendkívül mély hó és a nehéz haladás miatt, annak ellenére, hogy eddigre már volt velük két miwok indián „idegenvezető”, Luis és Salvador. Az előre induló csoportok miatt egyre kevesebb férfi maradt a tónál, mindenki igen rossz állapotban volt a hideg és az éhség miatt.

Az emberevésre az első példa az egyik kijutni próbáló csoport körében történt december végén: a primitív hótalpakkal felszerelt expedíció hóvakságban szenvedő tagjai eltévedtek, és zavarodottságukban egyre nyíltabban kezdtek arról beszélni, hogy előbb-utóbb egymást kell megenniük. Egyesek párbajt, mások sorshúzást javasoltak a kérdés eldöntésére. Miután többen is elhullottak, a többiek lefejtették a húst holttesteikről, ettek belőle, és elcsomagolták a maradékot, gondosan ügyelve arra, hogy senki se saját rokonából egyen.

Néhány nap után, érzékelve, hogy ők lehetnek a következő áldozatok, Luis és Salvador egy éjszaka elszökött a kannibál csoporttól. Január elején a „hótalpas expedíció” tagjai rátaláltak a két, azóta is éhező indiánra, majd lelőtték és megették őket. Január 12-én elértek egy miwok faluba, ahol a rémült lakók adtak nekik némi ennivalót, és útbaigazították őket. Egy kis településre jutottak a Sacramento-völgyben, ahonnan sikerült mentőexpedíciót szervezniük a Truckee-tónál ragadtaknak.

Lent a tónál sem volt jobb a helyzet: a magukat szétszórtan meghúzó, egymással egyre ellenségesebb telepesek közül is többen a halottak elfogyasztásához folyamodtak. George Donner egy korábbi kézsérülésének elfertőződésébe halt bele ebben az időben. A megérkező mentőexpedíciót több helyen a fogyasztásra előkészített emberi maradványok látványa fogadta, azonban nem tudtak mindenkit egyszerre elvinni.

A tónál maradtak vélhetően ezután is többször ettek a halottakból. Február elején, majd a tavasz folyamán még kétszer indult mentőexpedíció a Truckee-tóhoz. Az utolsó túlélő, a német Lewis Keseberg 1847. április 29-én ért Fort Sutterbe. Keseberg a későbbiekben a Donner-társaságból a legnyíltabban vállalta fel a tényt, hogy többen emberhúst ettek a tónál, amiért a sajtó részben származása miatt is „az” őrült kannibálként igyekezett őt beállítani.

Korai elkeseredés?

Tudományosan bizonyított, hogy az emberi test igen sokáig képes élelem nélkül működni. A Donner-csoport esete felveti a kérdést: hogyan lehetséges mégis, hogy néhány hét után már egymás elfogyasztásához folyamodtak?

A válasz a körülményekben és a halálozásokban rejlik: amint az éhezők látták, hogy társaik közül többen meghaltak, feltételezték, hogy ez az éhség miatt történt – miközben sokkal nagyobb szerepe lehetett ebben a hidegnek. A hasonló sorstól félve tehát jóval azelőtt kezdtek emberhúst enni, minthogy az éhhalál közelébe kerültek volna.