Farkasvadászatok és boszorkányperek formálták a vérfarkasmítoszt
A középkori Angliában a farkasok még valódi veszélyt és mindennapi látványt jelenthettek, a vérfarkasokról pedig egyszerre születtek együttérző történetek és ördögi rémtörténetek. Robert Eggers hamarosan érkező filmje kapcsán érdemes felidézni, hogyan alakult át a farkasember képe az évszázadok során.
- I. Edward 1281-ben Peter Corbetet bízta meg a Wales határvidékén élő farkasok elpusztításával.
- A középkori történetekben a vérfarkas gyakran áldozatként jelent meg, később azonban az ördöggel szövetkező gyilkosságok alakjává vált.
- A 19. századi szerzők, majd Hollywood újraértelmezték a vérfarkas alakját, amely a mai napig formálja a farkasokról alkotott képünket.
Robert Eggers Werwulf című történelmi horrorfilmje a 14. század elejére, 1305-be repíti a nézőket, amikor Anglia egyes vidékein még éltek farkasok. A történetben egy vadász érkezik egy faluba, hogy a király parancsára farkasvadászatra toborozza a helyieket. Az alapötlet történelmi előzményekhez kapcsolódik: a film egyik szereplőjét feltehetően Peter Corbet, a walesi határvidék egyik bárója ihlette.
1281-ben I. Edward angol király Corbetet bízta meg azzal, hogy a Wales határával szomszédos megyékben pusztítsa el a farkasokat. A hadjáratot gyakran az angol gyapjúipar védelmével hozzák összefüggésbe, a fennmaradt királyi utasítások azonban elsősorban a korona vadászterületeit emelték ki. A korabeli dokumentumok erdőkben, vadászterületeken és parkokban említik a farkasokat, olyan helyeken, ahol a szarvasok is nagy számban éltek.
A vadászatok ellenére a farkasok még évszázadokig fennmaradhattak Nagy-Britanniában. A pontos időrendet nehéz meghatározni, de a 14. század végén valószínűleg még egy falka élt az észak-yorkshire-i mocsárvidéken. A Skót-felföldön akár a 18. századig is előfordulhattak. A jelenleg vizsgált állatmaradványok újabb támpontokat adhatnak a kutatóknak.
A középkor emberei hittek abban, hogy az ember farkassá változhat. Gervase of Tilbury angol államférfi és író 1211 körül készült Otia Imperialia című művében olyan emberekről számolt be, akik a Hold fázisaihoz igazodva változtak farkassá.
A korabeli történetek azonban nem kizárólag szörnyetegként ábrázolták a vérfarkasokat. Marie de France 12. századi Bisclavret című művében, valamint a Guillaume de Palerne című, nagyjából 1350-re datált történetben olyan nemesek szerepelnek, akik farkas alakjába kényszerülnek. Ezek a figurák inkább a balsors áldozatai, mintsem gonosz lények voltak. A történetek hátterét olyan tájak adták, ahol az emberek valódi farkasokkal is találkozhattak.
A vérfarkas alakja később jelentősen megváltozott. 1590-ben Londonban egy röpirat jelent meg Peter Stumpp német gazda ügyéről, akit vérfarkassággal vádoltak, majd kivégeztek. A beszámoló szerint a Köln közelében élő férfi szövetséget kötött az ördöggel, és egy mágikus öv segítségével tudott farkassá változni.
A röpirat Stumppot kegyetlen gyilkosként és varázslóként mutatta be, akit emberek és állatok megölésével, valamint súlyos szexuális bűncselekményekkel vádoltak. A történetet szenzációhajhász részletekkel bővítették, és tanúkra, illetve németországi levelezésre hivatkozva igyekeztek hitelesnek feltüntetni. Stumpp esete egyike volt annak a legalább 300 vérfarkassággal kapcsolatos büntetőeljárásnak, amelyeket a kora újkori Európában dokumentáltak. Ezek olykor a jóval nagyobb számban zajló boszorkányperekhez kapcsolódtak.
Nagy-Britanniában a vérfarkasvádak ritkábbak voltak. Skóciában egy 17. századi bírósági feljegyzésben sértésként használták a kifejezést, de vérfarkasság miatt nem indult eljárás. A farkasok jelenléte önmagában tehát nem magyarázza meg, hogy Európa mely vidékein terjedtek el az ilyen vádak.
A boszorkányüldözések visszaszorulásával a vérfarkas fokozatosan elveszítette természetfeletti fenyegetésként betöltött szerepét Nagy-Britanniában. A 19. században azonban az írók és régiségkutatók ismét felfedezték a régi történeteket. Sabine Baring-Gould anglikán pap 1865-ben megjelent The Book of Were-Wolves című könyve nagy mennyiségű vérfarkaslegendát gyűjtött össze az angol nyelvű olvasóközönség számára.
Ez is érdekelhet
Hollywood később újra együttérző, átkozott áldozatként ábrázolta a vérfarkast. Az 1941-es The Wolf Man főhőse például közelebb áll a középkori történetek szerencsétlen alakjaihoz, mint a sátáni Stumpphoz. Eggers új filmje szintén egy átok sújtotta férfi történetét meséli el, aki a szereteten keresztül keresi a megváltást.
Eközben Európa egyes területein ismét terjednek a farkasok, Nagy-Britanniában pedig időről időre felmerül visszatelepítésük lehetősége. A róluk szóló régi történetek ma is befolyásolják, hogyan tekintünk ezekre az állatokra. A vörös köpenyes kislány meséje és a „nagy, gonosz farkas” alakja máig meghatározza a közös képzeletünket.
