Egész életében a forradalmát hajszolta Vlagyimir Iljics Lenin

99 éve, 1924. január 21-én halt meg a Moszkva melletti Gorkiban Vlagyimir Iljics Lenin szovjet-orosz ideológus, forradalmár és politikus, a Szovjetunió első vezetője.

A lázadó diák

Lenin (születési nevén Uljanov) középosztálybeli családba született 1870. április 22-én a Volga menti Szimbirszkben (ma Uljanovszk). 

Édesapja paraszti sorból emelkedett fel, és egy jó nevű, nemes ifjaknak fenntartott iskolában tanított matematikát és fizikát.

Vlagyimir nyolc gyermek közül harmadikként született, gyermekként a sportban és tanulmányaiban egyaránt kiemelkedően teljesített.

Az Uljanov szülők hívő monarchisták voltak, a II. Sándor cár által 1861-ben kihirdetett jobbágyfelszabadításnak köszönhetően.

Az édesapa, Ilja életében fontos szerepet játszott az ortodox kereszténység, az evangélikusként nevelt édesanya, Marija azonban közömbös maradt a vallást illetően.

Lenin 15 éves volt, amikor 1886 januárjában édesapja agyvérzésben elhunyt, innentől viselkedése igencsak megváltozott, és nyíltan megtagadta az istenhitet.

Bátyja, Alekszandr ekkor már Szentpéterváron tanult, és a meglehetősen reakciós III. Sándor cár abszolutizmusa ellen agitáló politikai körökben mozgott.

Végül egy merényletkísérletbe is belekeveredett, a hatóságok pedig társaival együtt letartóztatták, és 1886 májusában felakasztották.

A családi törések ellenére Lenin befejezte középiskolai tanulmányait, és a kazanyi egyetem jogi karára iratkozott be.

Egyetemi karrierje nem tartott sokáig: miután egy diákkör vezetőjévé választották, tiltakozást vezetett a diákszervezetekre rótt korlátozások ellen. A rendőrség letartóztatta, kicsapták az intézményből, és a család tatárföldi nyári üdülőjébe száműzték.

Aggódó édesanyja közbenjárására visszatérhetett Kazanyba, itt ismerkedett végül meg újabb radikális körökön keresztül Marx írásaival.

1889-ben a család Szamarába költözött, Lenin pedig újabb radikális szerveződésekben vett részt – itt fordította le orosz nyelvre Marx és Engels Kommunista kiáltványát.

Az ifjú forradalmár

1890-ben – továbbra is köztiszteletben álló édesanyja ismételt közbenjárására – a szentpétervári egyetemen „külső vizsgát” tehetett, ezzel megszerezve a jogi diploma ekvivalensét. Ezzel szinte egy időben halt meg tífuszban legkedvesebb testvére, Olga.

Az elkövetkező néhány évben Lenin Szamarában dolgozott jogi asszisztensként, azonban továbbra is aktívan szervezkedett és publikált radikális baloldali körökben.

1893-ban Szentpétervárra költözött, ahol továbbra is jogi területen dolgozott, azonban egy forradalmi sejtek létrehozását támogató szociáldemokrata körhöz is csatlakozott.

1894-ben már vezető szerepet töltött be a helyi marxista munkáskörben, és ekkoriban alakult ki romantikus kapcsolat közte és a szintén mozgalmi tag tanárnő Nagyezsda Krupszkaja között.

[galeria_kep_36587]

Az emigráns marxistákkal kapcsolatot kiépíteni igyekvő Lenin ebben az időszakban utazott először Svájcba és Németországba is, útjáról nagyszámú tiltott kiadvánnyal tért vissza, amelyek terjesztésében is részt vállalt – ekkor a hatóságok ismét őrizetbe vették.

1897-ben, miután már több mint egy éve börtönben ült, három év szibériai száműzetésre ítélték.

1898-ban az időközben szintén letartóztatott és elítélt Krupszkaja csatlakozott hozzá a Susenszkoje nevű faluban, ahol összeházasodtak. 1900-ban Pszkovba költöztek, végül azonban hamar továbbálltak Nyugat-Európába.

Az itteni hatóságok sem szívlelték az általa képviselt nézeteket: az 1900-as évek folyamán Münchenben, Londonban és Genfben is élt, miközben szerkesztette az Iszkra („Szikra”) című orosz nyelvű marxista lapot. A szibériai Léna folyóra utaló Lenin nevet 1901-ben kezdte el használni.

A bolsevikok

Az eddigre Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt nevet viselő szervezet 1903-ban Londonban tartotta második kongresszusát, ahol a párttagok önálló véleménynyilvánításának kérdésében szakadás következett be a szabadabb hozzáállású, Julij Martov vezette mensevikek (kisebbségiek) és az erős központi irányvonal betartatását kívánó Lenin vezette bolsevikok (többségiek) között. Az elmérgesedő konfliktus során Lenin elhagyta az Iszkra szerkesztőségét.

1904 tavaszára a párt teljes Központi Bizottsága a bolsevik irányvonalat képviselte, és új pártlap alakult Vperjod („Előre”) címmel.

1905. január 22-én a szentpétervári Téli Palota előtt tiltakozó tömegbe lőttek II. Miklós cár gárdistái, amivel kezdetét vette az 1905-ös forradalomként ismert turbulens időszak.

Lenin az emigráns kommunisták nagyobb mértékű beavatkozását követelte a hazai eseményekbe, amit a bolsevikok közül is sokan elleneztek.

Eközben Lenin egyre távolabb sodródott a konvencionális marxista gondolkodástól, és az oroszországi „eszer” (szociálforradalmár) mozgalom erőszakos szlogenjeit vette át.

A párt újabb kongresszusán lefektették a későbbiek folyamán marxizmus-leninizmus néven ismert ideológia alapjait: a munkásosztálynak szövetségre kell lépnie a parasztsággal a burzsoázia hatalmának megdöntésére.

Az 1905-ös forradalmat követő enyhébb politikai klímában Lenin visszatért Szentpétervárra, azonban a cár hamarosan berekesztette a dumát, és a forradalmárok elleni fellépésre utasította titkosrendőrségét.

Lenin ismét Svájcba települt át, majd az elkövetkező évek folyamán több európai nagyvárosban is megfordult.

Az első világháború kitörése Krakkóban érte, orosz állampolgárként az Osztrák–Magyar Monarchia területén ellenséges idegennek számított, így internálták – miután azonban fény derült kiterjedt rendszerellenes tevékenységére, őt és feleségét is átengedték a semleges Svájcba.

A háború során amellett érvelt a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom különféle fórumain, hogy az európai birodalmak háborúját átfogó, osztályalapú „polgárháborúvá” kell alakítani.

Forradalom és polgárháború

1917 februárjában a pétervári ipari munkások sztrájkjával újabb forradalom vette kezdetét Oroszországban. Lenin és más kommunisták tárgyalni kezdtek a német kormánnyal, amely végül egy fizikailag lezárt vasúti szerelvényben engedélyezte neki és 31 társának az átutazást.

Lenin áprilisban érkezett meg Pétervárra, ahol azonnal mind az itteni tanácsot (szovjetet) uraló eszerek, mind a mensevikek ellen kezdett agitálni, amiért támogatták a Kerenszkij-féle ideiglenes kormányt.

A központi hatalmakkal való azonnali békekötést szorgalmazta, valamint az ipar és a bankok azonnali államosítását. a Pravda („Igazság”) című újság lapjain a munkásokat, katonákat, tengerészeket és parasztokat célozta meg, és próbálta a saját oldalára állítani.

A kampányolás negatív hatással volt Lenin egészségére, aki a nyáron Finnországba utazott pihenni. 1917 augusztusában itt érte a hír, hogy a hadsereg vezérkari főnöke, Kornyilov tábornok Pétervár ellen vonul, Kerenszkij pedig a pétervári szovjettől kér segítséget a város védelmére.

A puccskísérlet végül nem érte el a várost, szeptember folyamán azonban mind a moszkvai, mind a pétervári szovjetben megszerezték a többségi irányítást a bolsevikok.

Októberben az eddigre szintén bolsevik többségű Forradalmi Katonai Bizottságot arra utasította az ideiglenes kormány, hogy vegye át az irányítást Pétervár kommunikációs, közlekedési, nyomdai és közműközpontjai felett.

A november 6-áról 7-ére virradó éjjel a bolsevikok megrohamozták a kormány székhelyéül szolgáló Téli Palotát, kijelentették az ideiglenes kormány megdöntését, és kikiáltották a Népbiztosok Tanácsának létrejöttét.

A következő fontos lépés az ideiglenes kormány által télre kiírt alkotmányozó gyűlés látszólagos engedélyezése, majd januárban ellenforradalmivá nyilvánítása volt – a hatalmukkal visszaélő bolsevikok alig egynegyedét szerezték meg korábban a gyűlés helyeinek, így annak tényleges lebonyolítása mellett nem lett volna esélyük egyedül kormányozni. A gyűlést januárban végül fegyverrel feloszlatták.

Lenin tudta, hogy a helyzet polgárháborúval fenyeget, azonban arra számított, hamarosan egész Európán végigsöpör a proletárforradalom, amelyet az orosz bolsevikok feladata támogatni.

Márciusban a Népbiztosok Tanácsa Moszkvába költözött, majd megkezdte az államosításokat és más átalakításokat.

1918. március 3-án a központi hatalmakkal megkötötték a breszt-litovszki békét, amely óriási területeket adott át Németországnak az azonnali békéért cserébe.

A krónikus élelmiszerhiány miatt egyre több helyen erőszakkal kezdett ellenállni a nép a bolsevikok uralmának, elsősorban a cári haderő tábornokainak vezetésével. Kezdetét vette az orosz polgárháború.

1918 júliusában az addig többfelé rejtegetett cári családot Jekatyerinburgban kivégezték, a parancsot alighanem maga Lenin adta ki, vagy legalábbis hagyta közvetlenül jóvá.

A novemberi európai fegyverszünet után az egykori orosz területekről visszavonuló német csapatok helyére szovjet csapatok vonultak be, amelyek azonban a létrejövő független Lengyelország csapataival ütköztek meg, és szenvedtek vereséget – az 1921-ben megkötött rigai béke jelentős területeket adott át Lengyelországnak.

Betegség és halál

1920 elejére a „fehér” erőket nagyrészt visszavonulásra kényszerítették az ország minden táján. Bár egyes távoli vidékeken a harcok egészen az 1920-as évek végéig eltartottak, a bolsevikok nyilvánvalóan megnyerték a polgárháborút.

Az év áprilisában a bolsevikok országszerte ünnepelték Lenin ötvenedik születésnapját, 1920 és 1926 között zajlott összegyűjtött műveinek első kiadása.

1921-ben évtizedek óta nem látott éhínség vette kezdetét, ami az egyik legfontosabb elindítója volt Lenin „új gazdaságpolitikájának”, amely piacgazdasági elemeket hozott vissza a szigorú kommunista berendezkedésbe.

Az év elejére már súlyos beteg Lenin egyre inkább visszavonult a politikától, orvosai pedig nem tudtak rájönni tünetei okára – egyesek szerint szifilisze volt, mások szerint egy 1918-as merényletkísérlet hatásairól volt szó.

1922 májusában szélütést szenvedett, amely után egy átmeneti felépülés kivételével Gorkijban lábadozott.

Távollétében egyre jobban kibontakozott a Sztálin és Trockij közötti konfliktus, miközben Lenin politikai végrendeletében éppen Sztálin túlzott becsvágyának veszélyére hívta fel a figyelmet, és Trockijt javasolta a pártfőtitkári posztra – e végrendelet létét Sztálin végül sikeresen eltitkolta a nyilvánosság elől.

[galeria_kep_36584]

1924 január 21-én, két további szélütést követően a szinte magatehetetlen Lenin kómába esett, majd 53 éves korában meghalt. Halálát másnap jelentették be nyilvánosan, január 27-én pedig Moszkvában nagy nyilvános temetést tartottak.

Végül – Krupszkaja tiltakozása ellenére – teste bebalzsamozása mellett döntöttek. Ez eredetileg csupán azért történt, hogy a gyászolók továbbra is végeláthatatlan sora megtekinthesse a pártvezér holttestét, idővel azonban állandósult – teste a mai napig megtekinthető a Vörös téri Lenin-mauzóleumban.

Lenin emlékezetére máig a halálát követően Sztálin által létrehozott személyi kultusz van a legnagyobb hatással, Oroszországon belül és kívül. Mindazonáltal a marxizmus-leninizmus végül a 20. század egyik meghatározó ideológiájának bizonyult, máig mesze ható következményekkel.

Emlékezete Oroszországban felemás: a lakosság jelentős része pozitív történelmi szereplőként látja, a politikája által kisemmizettek – mint például a hajdani nemesség vagy a kulákság leszármazottai illetve az ortodox egyház – egyértelműen káros hatásúnak tartja politikáját.

2018-ban a duma egyik képviselője arra terjesztett be javaslatot, hogy 2024-ben, halála századik évfordulóján temessék el Lenint, már csak azért is, mert holttestének állandó „karbantartása” rendkívül nagy költségekkel jár.

Akármi is lesz a végkifejlet, emléke nagyon sokáig meghatározó része lesz továbbra is az orosz közéletnek.