Dózsa tüzes koronája és egy elefánt talpa – hét kegyetlen kivégzés a múltból
Az emberi elmének semmi sem szabhat határt, és ezalól sajnos a büntetőformák sem kivételek: a vélt vagy valós vétkek penitenciájára tucatnyi módszert találtak ki a történelem folyamán. Ezekből válogattunk.
Karóba húzás
A karóba húzás mint büntetési forma már Hammurapi babiloni király törvényoszlopán is megjelent, ám a középkorban, majd az újkori Oszmán Birodalomban terjedt el igazán. Főként államellenes bűnök elkövetői ellen alkalmazták, de rablógyilkosok, gyermekgyilkos asszonyok és útonállók is retteghettek tőle. Az egyik legkegyetlenebb, kínzással társuló kivégzési forma volt, ugyanis az elítélt akár több napon keresztül is szenvedhetett. A halál főként kiszáradás, vérveszteség vagy vérmérgezés miatt következett be. Európa-szerte törvény tiltotta, hogy a karóba húzott embernek vizet adjanak.
A kivégzés során egy 2-3 méter hosszúságú nyársat toltak keresztül a testen a szerencsétlen ember gerincoszlopa mellett. Az eljárás lényege az volt, hogy a létfontosságú szervek sérülése nélkül (néhol állati erővel vontatva) juttassák át a faoszlopot a kivégzendő alfelétől a szájáig. Minél „ügyesebb” és precízebb volt a hóhér, az elítélt annál tovább szenvedett, viszont hóhéri „műhiba” esetén akár perceken belül meghalhatott az áldozat.
A legszívesebben III. Vlad havasalföldi uralkodó (1431–1476) alkalmazta ezt a kivégzési módszert − utóneve, a Tepes jelentése is „karóba húzó”. Az ő uralma idején még kisebb lopásért is ez a büntetés járt; fővárosa körül szinte állandósult a karóerdő. A források szerint az uralkodó gyakran étkezett a kivégzések helyszínén, amíg az elítéltek haláltusája zajlott.
Az ágyú szája előtt
Egy, főként Ázsiában elterjedt kivégzési módot alkalmazva az elítéltet háttal kötözték az ágyú nyílása elé, kezeit pedig a kerék küllőihez rögzítették. Amikor a fegyver elsült, a szemtanúk beszámolói szerint a kivégzett személy feje akár 10 méterre is elrepült, a karok és a lábak pedig oldalirányba távoztak.
A kíméletlen kivégzési módszert a XVI. századtól egészen a XX. századig alkalmazták. Valószínűleg a portugál gyarmatosítók „találták fel”, s először 1509-ben Ceylonon, majd 1656-ban a sziget fővárosa, Colombo ostromakor használták: amikor az éhező lakosok kannibalizmusra adták a fejüket, ezzel a véres módszerrel akarták elrettenteni őket az embertelen szokástól.
Később, a XVI–XVII. század folyamán Mozambikban, Indiában és Brazíliában is elterjesztették a módszert. A következő században leginkább Indiában alkalmazták, ahol a szubkontinensen birodalmat építő mogulok büntették így az elfogott lázadókat. A gyarmatosító britek alkalmazkodtak az ázsiai szokásokhoz, s a brutális eljárást a szipolylázadásban részt vevő indiai katonák kivégzésekor újfent alkalmazták.
A feljegyzések szerint ezt a fajta kivégzési módszert 1857 májusa és szeptembere között legalább negyvennégyszer vetették be. Szemtanúk leírása alapján tudható, hogy egy-egy alkalommal valóságos vérfürdő kerekedett a kivégzésből, amely során még a bámészkodók sem voltak biztonságban. A lövegeket csak ritkán töltötték meg a drága ágyúgolyóval, néha vaktöltényt, gyakran pedig kartácsot használtak – utóbbi számtalanszor megsebesítette a nézőket is, akiknek a végtagjait aztán amputálni kellett. A kivégzések idején dögevő madarak keringtek a levegőben, és bizarr módon elkapták a levegőbe kerülő húscafatokat, máskor pedig kóbor kutyák falatoztak a véres helyszínen.
Élve kettéfűrészelés
Az egyik legbrutálisabb kivégzési forma során a szerencsétlen elítéltet fűrésszel vágták két darabba. Caligula római császár deréktájon választatta ketté a foglyokat, a marokkói szokás szerint pedig hosszában haladt át rajtuk a fűrész. Vagy a koponyánál kezdték, vagy az ágyéktól haladtak a fej felé. Ez utóbbi során fejjel lefelé rögzítették az elítéltet, ami még borzalmasabb haláltusát eredményezett – így ugyanis a kibírhatatlan fájdalom és a vérveszteség ellenére sem ájult el, hiszen az agya bőven kapott vért. Egyetlen feljegyzett alkalomról tudunk, amikor ezt alkalmazták, mégpedig a Perzsiában térítő Szent Simon esetében.
A kettéfűrészelés első említése a perzsáktól való, ők azonban – az előző példától eltekintve – főként az uralkodóikat tették el ily módon láb alól. Az eljárás a legrégebbi római törvénykönyvben, a tizenkét táblás törvényekben is szerepelt, ám a használatára már akkor sem emlékezett senki. Caligula, az őrült császár később felelevenítette az ősi módszert. A főként családtagjain alkalmazott kivégzéseket állítólag étkezés közben szerette végignézni.
Az embertelen eljárás az újkorban sem tűnt el végleg. Spanyolországban a XVI. századi muszlim felkelés alkalmával fűrészeltek ketté mórokat, míg a Napóleon orosz földön harcoló hadseregétől leszakadó franciákkal a kozákok végeztek így.
Az elefánt talpa alatt
„Ha az idomár úgy kívánja, a hatalmas teremtmény egy szempillantás alatt eltapossa az áldozat fejét vagy mellkasát, ám ha kínzás is szükségeltetik, az állat előbb az elítélt végtagjait zúzza porrá” – mutatta be Robert Kerr skót utazó a XIX. század elején az indiai Goában látottakat.
A gyakran kilenc tonnánál is nehezebb ázsiai elefántok hóhérként való alkalmazása a Földközi-tenger keleti partvidékétől kezdve a mai Iránon és az indiai szubkontinensen át Sziámig bezárólag egész Délnyugat-Ázsiában elterjedt volt a közép- és az újkorban. Az elefánt a királyi hatalom szimbóluma volt, a nyilvános kivégzésre való felhasználása pedig az uralkodók abszolút hatalmát, valamint azon képességét jelképezte, hogy még a vadon élő állatoknak is tudnak parancsolni.
A meglehetősen érzékeny talpú elefántokat lényegesen könnyebb idomítani, mint a lovakat, illetve sokkal engedelmesebbek is. A XVII. századtól kezdve rémült európai utazók beszámolóiból tudunk e kivégzési módszerről, amelyet gyakran több napon át tartó kínzás előzhetett meg.
Bár az élet ezen kíméletlen módon történő elvételét Indiával kapcsoljuk össze, a történelemben először a karthágóiak, a makedónok, majd a bizánciak alkalmazták. Több száz szökevény és hadifogoly lelte halálát az elefántok talpa alatt a Nagy Sándor halálát követő hatalmi harcokban, vagy amikor a római seregek Kr. u. 167-ben Hellászt fosztogatták.
Máglyán elégetés
A máglyahalálnak igen hosszú története van, amely egészen a Kr. e. XVIII. századig nyúlik vissza. Már Hammurapi törvényoszlopán is megjelent: a gyújtogatók kapták büntetésként, és azok, akik vérfertőzést követtek el az anyjukkal. Az ókori Egyiptomban a házasságtörő nők és a szüleiket meggyilkoló gyermekek bűnhődtek a lángok között.
Az ókori Rómában sem volt ismeretlen ez a büntetés, „legnépszerűbb” mégis a középkorban volt. Ez a fajta kivégzési lehetőség még a legkönyörtelenebbeket is gyakran megbotránkoztatta, hiszen az élet kioltásának különösen kegyetlen módja volt. Az elítéltet egy oszlophoz kötözve tűzifahasábokra állították, amelyeket a hóhér meggyújtott.
A hazaárulásért, szexuális deviancia miatt, eretnekségért vagy boszorkányság vádjával elítélt áldozat többféleképpen veszíthette életét. Ha a lángok magasra csaptak, a fogoly halálát az égési sérülések okozták, ám ez ritkábban történt így, a többség valószínűleg füstmérgezés következtében hunyt el.
A leghíresebb máglyán elégetett személyek: a boszorkányság vádjával elítélt Jeanne d’Arc, Husz János és Giordano Bruno. Az újkorban jelentősen csökkent a máglyahalálra ítéltek száma, s az utolsó hivatalos európai égetésre valószínűleg 1835-ben, német területen került sor. Azonban a XX. század sem múlt el máglyahalál nélkül: az 1990-es években Észak-Koreában számos tábornok végezte úgy, mint egykor a boszorkányok.
Keresztre feszítés
Az egyik leghosszabb ideig tartó kínokkal járó kivégzési módszer a keresztre feszítés volt, amelynek rendszerét a rómaiak idején dolgozták ki: megkorbácsolás után az elítéltnek végig kellett vonulnia a városon, majd általában egy településen kívüli helyszínen élve szegezték a keresztre.
Már a karthágóiak, az egyiptomi Ptolemaidák és a zsidók is alkalmazták, azonban igazán a Római Birodalomban terjedt el. Több ezer keresztény mártír lelte halálát fára szegezve, a középkorra azonban e kivégzési mód visszaszorult. Japánban a XVI. századi keresztényüldözések idején ismét „divatba” jött, de vallási áhítatból kifolyólag a mai napig hallani lehet az alkalmazásáról.
A „T”, „X”, „Y” vagy a hagyományos alakú kereszten haldokló elítélt napokig is szenvedhetett. A halál zömében fulladás következménye volt, ugyanis egy bizonyos idő eltelte után az áldozat – és főként a rekeszizma – annyira legyengült, hogy nem volt képes megemelkedni a levegővételhez.
A halált gyorsíthatták is: az úgynevezett „crucifragium” nevű eljárás során a szerencsétlen térdét eltörték, aminek következtében a lábtámasz megszűnt, nem volt képes felnyomni magát, s így 20-30 percen belül megfulladt. A leghíresebb ily módon kivégzett személy Jézus Krisztus volt, ám a rómaiak tömegével feszítették keresztre Spartacus lázadó követőit (mintegy 6 ezer embert) a Via Appia mentén, a rabszolgák végső vereségét követően.
„Lakmározz Dózsa húsából!”
Az 1514-ben urai ellen forduló – eredetileg a török elleni keresztes háborúra toborzott – magyar parasztsereg leverését követően a tömegek tekintetében a „szokásosnál” nem volt véresebb a megtorlás, a földesurak ugyanis kímélni akarták a termelőerőiket. Bosszúszomjukat ezért inkább a vezéreken, elsősorban Dózsa Györgyön élték ki. Rá és társaira halálbüntetés várt, de az sem akármilyen formában; Dózsa kivégzésének kegyetlensége még a kortársakat is meglepte.
Az elrettentést szolgáló tortúrára valamikor júliusban került sor Temesvárott. Dózsát addig egy föld alatti veremben tartották, testőrségének negyven tagját pedig éheztették. A legenda szerint a végzetes napon Dózsát a hóhér félmeztelenre vetkőztette, majd egy fa trónszékhez kötözte. Az izzó vastrónt a források nem említik, az Petőfi Sándor A nép nevében című verse nyomán rögzült a köztudatban. Ugyanakkor az igaz, hogy Temesvár közönsége előtt Dózsa fejére egy abroncsból rögtönzött, előre felhevített vaskoronát tettek.
Ez is érdekelhet
A parasztvezér a legtöbb történetíró szerint egy hang nélkül tűrte a kínzásokat, míg egyikük szerint vér (vagy hasonló) patakzott ki orrán és fülén. A legembertelenebb epizód csak ezután következett: tömlöcükből elővezették a kilenc életben maradt hajdú–testőrt, majd felszólították őket, hogy egyenek vezérük felhevített, fogóval letépkedett húsából. Hármójukat, akik vonakodtak az emberevéstől, helyben felkoncolták, a hat életben maradottnak büntetlenséget ígértek, ha részt vesznek a szörnyű lakmározásban.
Egyes források szerint a hajdúknak körönként kellett egyet harapniuk a vezérükből. A szenvedést addig némán tűrő Dózsa ekkor megszólalt: „Kutyakölyköket neveltem magamnak…” Székely Dózsa György testét ezt követően lefejezték, majd felnégyelték. Fejét Szeged, testének darabjait pedig Fehérvár, Buda, Pest és Nagyvárad városkapuira szegezték.
