Csapadékos éghajlat segítette a kukorica elterjedését Mexikóban
Egy meleg és csapadékos éghajlati periódus teremtette meg a feltételeket a kukorica elterjedéséhez és kereszteződéséhez a mexikói hegyvidékeken. Az Iowai Állami Egyetem kutatócsoportja a régészeti leletek kémiai elemzésével rávilágított arra, hogy a növény domesztikációja és a letelepedett mezőgazdaság kialakulása egy lassú, környezeti tényezőktől erősen függő folyamat volt.
- A régészek állatcsontok izotópos elemzésével vizsgálták a korai kukorica mexikói elterjedésének éghajlati körülményeit.
- A növény a feltételezések szerint több mint hatezer évvel ezelőtt jutott el a hegyvidékekre.
- A magaslati hibridizációt egy szokatlanul meleg és csapadékos éghajlati periódus tette lehetővé.
Andrew Somerville régész vezetésével a kutatók a közép-mexikói Tehuacán-völgy tíz különböző ásatási helyszínéről származó, mintegy kétszáz nyúl- és szarvascsontot vizsgáltak meg. A szakemberek a szén-, oxigén- és nitrogénizotópok arányának elemzésével rekonstruálták a növényevő állatok egykori étrendjét. A csontok kémiai összetétele alapján a kutatók pontos képet kaptak a térség egykori növényzetéről, valamint a csapadék- és hőmérséklet-változásokról. A vizsgálatok megerősítették, hogy a növény megjelenésének idején a mexikói felföld a megszokottnál jóval csapadékosabb és melegebb volt.
A kukorica őse, a teosinte nevű vadfű háziasítása több mint kilencezer évvel ezelőtt kezdődött a délnyugat-mexikói Balsas-folyó síkvidéki völgyében. A haszonnövény innen gyorsan elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, azonban a hűvösebb, szárazabb hegyvidékekre csak mintegy háromezer évvel később jutott el. A kedvező klímaablak lehetőséget teremtett a korai földművesek számára, hogy a völgyekből származó növényt a magasabban fekvő területeken is meghonosítsák. Ezen a ponton az alföldi változat kereszteződött a helyi, hidegtűrő hegyvidéki teosintével, létrehozva azt a szívós és termékeny hibridet, amelyből a ma ismert modern kukorica szinte minden fajtája származik.
A csapadékos időszakot később egy hosszú, az Északi-félteke nagy részére kiterjedő aszályos periódus követte. A szárazság idejéből származó, korlátozott számú csontlelet alátámasztja azt az elméletet, miszerint a hosszan tartó vízhiány és a táplálékszűke rákényszerítette a mezoamerikai nomád közösségeket a termesztési módszerek optimalizálására. Somerville rámutatott, hogy amint a súlyos aszály véget ért, a régészeti adatok szerint a térség demográfiai fellendülésen ment keresztül. A népességnövekedés párhuzamosan zajlott a földművelés intenzívebbé válásával és a tartósan lakott települések kialakulásával.
Ez is érdekelhet
A kutatócsoport egy kapcsolódó, a Quaternary Science Reviews folyóiratban megjelent tanulmányban húsz, szintén a Tehuacán-völgyből származó kutyacsontot és fogat is kielemzett. A hatezer éves, a kukorica hegyvidéki megjelenésével egykorú leletek azt mutatják, hogy a termény fokozatosan vált az állatok étrendjének részévé. Egy nagyjából háromezer évet felölelő időszak alatt a kukorica aránya a kutyák táplálékában 67 százalékról 85 százalékra emelkedett. Ez a lassú növekedés, valamint a korabeli őrlőkövek és kerti szerszámok megjelenése azt bizonyítja, hogy az állandó mezőgazdaságra való áttérés nem egy hirtelen esemény, hanem egy generációkon átívelő, fokozatos folyamat volt.
A mezőgazdaság kialakulása Mezoamerikában a korai emberi társadalmak egyik legfontosabb történelmi mérföldköve volt. A vadászó-gyűjtögető életmódot felváltó növénytermesztés teremtette meg az alapokat a későbbi nagy közép-amerikai civilizációk (például a maják és az aztékok) felemelkedéséhez. Bár a régészet régóta vizsgálja a teosinte háziasításának lépéseit, a környezeti tényezők pontos szerepe sokáig tisztázatlan maradt. Az iowai kutatók eredményei bizonyítják, hogy a klímaváltozások alapvetően befolyásolták a történelem egyik legfontosabb globális haszonnövényének genetikai és földrajzi útját.