Olimpiai bajnokok: az ókor szupersztárjai
Az antik olimpiák bajnokait épp olyan rajongás vette körül, mint a maiakat: pénzt kerestek, hírnevükkel kérkedtek - és hagyták, hogy lefizessék őket.
Hallgattak a fegyverek
| Pankráció |
Ellenfele a súlyos sérülés miatt feladta a küzdelmet, ám Arrikhión már haldoklott. Torka összeroncsolódott, és bár őt hirdették ki győztesnek - az olajlevél-koszorúval már csak a holttestet tudták megtisztelni.
Bár Arrikhión története kivételesen drámai, az ókori olimpiák történetében nem ment ritkaságszámba, hogy a versenyzők életükkel fizettek kitartásukért. A pankráció a különösen veszélyes sportok közé tartozott, hiszen a fojtogatás, az ujjtörés és a nemi szervre mért ütés is megengedett volt. Ebben a sportágban elég gyakran előfordult, hogy a versenyzők a játék után néhány nappal belehaltak sérüléseikbe. Miért volt olyan vonzó mégis az ókori Hellász ifjainak az olimpia? Miért volt érdemes még fiatal életüket is kockára tenni?
A legenda szerint az első játékot i. e. 776-ban, az olympiai Zeusz-szentélyben tartották, és mindössze egyetlen számból állt: egy 192 méteres futóversenyből. Egy Koroibosz nevű futó győzött, így ő lett a történelem első olimpiai bajnoka.
Ettől fogva az olimpiai játékokat 1100 éven át négyévente rendszeresen megtartották, egy Zeusz tiszteletére rendezett, nagyszabású fesztivál részeként. Theodosius császár azonban 393-ban úgy döntött, hogy a játékok túlságosan pogány szelleműek, és megszakította az ősi hagyományt.
Az idők során egyre gyarapodott a sportágak száma, végül az 5 napig tartó játékok során 10 versenyszámban mérték össze tudásukat és erejüket az ifjak. Az olimpiai játékok rangja és hírneve szintén egyre nőtt, lassan háttérbe szorították az összes többi, más városokban rendezett versenyeket.
"Valamint a nappali égen nincs forróbb és fényesebb csillag a Napnál, azonképp nincs az olimpiai játékoknál nagyobb versengés" - írta Pindarosz görög költő az i. e. 5. században.
Csábító anyagi előnyök
| Futás |
Négyévente hírnökök rajzottak szét szerte Hellászban, és tudtul adták: a játékok tiszteletére szent béke lép életbe, és tilos az Olimpiába vagy az onnan hazafelé igyekvő versenyzőket és nézőket feltartóztatni vagy bántalmazni. A béke a verseny idejére természetesen az Olimpiához közeli Élisz városállamra is kiterjedt.
A békét a városállamok rendszerint betartották, ám akadtak békebontók is. A spártaiakat például i. e. 420-ban azért zárták ki a versenyből, mert a béke idején megtámadtak egy Élisz felségterületén fekvő várost. Árkádia és Élisz pedig a játékok feletti uralomért 364-ben szabályos ütközetet vívott magában a Zeusz-szentélyben - miközben a pentatlon-verseny javában zajlott.
Az igaz, hogy a versenyzők saját elhatározásból és a maguk költségén utaztak Olimpiába. Az viszont csak a modern játékok szelleme által táplált romantikus mítosz, hogy nemes lelkű amatőrök lettek volna.
Amikor Pierre de Coubertin és lelkes barátai 1896-ban feltámasztották a játékokat, kikötötték, hogy csak amatőrök indulhatnak a versenyen. Ám ez a döntés sokkal inkább a viktoriánus osztálykülönbségekkel, semmint az ókori játékok utánzásának vágyával magyarázható.
Az olimpiai játékok győztesei hivatalosan mindössze egy olajfa-ágakból font koszorút kaptak. Tudjuk azonban, hogy a bajnokok ennél lényegesen több és értékesebb juttatásban részesültek, mikor hazatértek szülővárosukba. I. e. 600 körül az athéni bajnokok nagyjából 600 drachmás jutalomra számíthattak hálás városuktól - az összeget nehéz átszámítani, de ma kb. 300000 dollárnak felel meg.
Ez még hagyján, de a bajnokok még szülőföldet is hajlandóak voltak cserélni, ha jól megfizették őket. A görög író, Pauszaniasz leírja a krétai hosszútávfutó, Szodatész esetét, akit az epheszosziak megvesztegettek - így lett belőle epheszoszi polgár.
Az atléták másban is példát mutattak napjaink körülrajongott szupersztárjainak. Különleges és becses ajándékokkal halmozták el őket, hivatalosak voltak a lakomákra, sőt, megjelenésükért pénzt is kasszíroztak. Ha mindehhez hozzávesszük a hírnevet és az istenítéssel határos ajnározást, nem csoda, hogy az atléták mindent elkövettek a győzelemért - és ebbe sajnos még a csalást is bele kell érteni.
Areté, azaz a legjobbnak lenni
| Areté, az erény istennője |
A szabálytalan rajtot és cseleket nyilvános korbácsolással büntették, és a csaló versenyzőt természetesen kizárták a játékból. A 4. századtól kezdődően a hazugságon, csaláson vagy vesztegetésen ért versenyzőket pénzbüntetéssel sújtották, az összegből pedig Zeusz-szobrot állítottak a stadionhoz vezető úton, mely az örökkévalóságig hirdethette a csalók szégyenét.
A legszégyentelenebb eset i. sz. 67-ben történt, és ki más lehetett volna negatív hőse, mint az őrült és perverz császár, Nero. Az uralkodó benevezett a tízlovas kocsiversenybe, abba a versenyszámba, melyet egyébként csakis az ő kedvéért iktattak a játékokba.
Annak ellenére, hogy a császár kiesett a kocsijából, és be sem fejezte a futamot, őt hirdették győztesnek - igaz ugyan, hogy néhány évvel később Nero nevét jelképesen kitörölték az olimpiai bajnokok névsorából.
Az az ellentmondás, mely az olimpiai játékok magasztos szelleme és a játékokhoz tapadó politika, valamint pénzhajhászás között feszül, egyaránt jellemző az ókori és a modern viadalokra. Ami a legszorosabban összeköti az antik és a modern olimpiákat, mégis az a fogalom, amit a hellének az areté szóval jelöltek. Bár a szót legtöbbször erénynek vagy kiválóságnak fordítják, talán úgy lehet a legpontosabban visszaadni: "a lehető legjobbnak lenni", vagy "elérni az emberi teljesítő-képesség felső határát".
Ez az, amit az ókori és a mai versenyzők ugyanúgy átéreznek, és ezt fejezi ki a modern olimpiák jelmindata is: "Citius, Altius, Fortius" - azaz gyorsabban száguldani, magasabbra jutni és erősebbnek lenni, mint eddig bárki más.
A görög szónokot, Aiszkhinészt egyik híres beszédében megkérdik: miért szállnak versenybe az emberek Olimpiában egy olyan veszélyes játékban, mint a pankráció?
A szónok így felelt: "A versengés, a dicsőség és a győzelemmel járó halhatatlan hírnév miatt a férfiak hajlandók kockára tenni testi épségüket, és a legszigorúbb önfegyelem árán hajlandóak akár a végsőkig harcolni."
