Villámhárító, harang, orgonasíp: hadifémgyűjtés az 1. világháborúban
„Bátorkodik a katonai parancsnokság Nagyméltóságodat megkeresni, hogy a krb. [!] 8000 kg vörösrézzel lefedett körmöczbányai m. kir. pénzverőhivatal rézanyagának a hadiigazgatásnak való átengedésére vonatkozó elhatározását mielőbb megejteni szíveskedjék" - fordult Teleszky János pénzügyminiszterhez a pozsonyi katonai parancsnokság. Mivel a központi hatalmakat az antant gazdasági blokádja elvágta a külső nyersanyagforrásoktól, a nagyfokú fémhiányt az osztrák és a magyar állam kényszerintézkedésekkel, hadifémgyűjtéssel és rekvirálással igyekezett pótolni - írja Völgyesi Zoltán az Archívnet oldalán.
Az első modern háború
Az első világháború a korábbi háborúkhoz képest sokkal jelentősebb gazdasági erőfeszítést követelt a harcoló felektől, ami összefügg a háború új vonásaival. Az ipari forradalom során kialakult gyáripar és a modern közlekedés (mindenekelőtt a vasút) biztosította annak feltételét, hogy Európa vezető hatalmai, beleértve az Osztrák-Magyar Monarchiát is, többmilliós hadsereget tudtak felszerelni és a frontra szállítani. A modern technika átalakította a hadseregek fegyverzetét, a gyalogságot gépfegyverekkel látták el, s lövegeket vetettek be, aminek következtében a hadseregek tűzereje megsokszorozódott.
Az első világháború tekinthető az első modern, gépi háborúnak, sőt „anyagháborúnak" is nevezték a kortársak, arra utalva, hogy a hadianyag-fogyasztás a korábbiakhoz képest sokszorosára nőtt. A hadseregeknek nagy mennyiségű élelmiszerre, ruházatra és egészségügyi anyagra (például kötszerre) volt szüksége, a lovak takarmányozása még ezeknél is nagyobb tételt tett ki, ám a leggyorsabban fogyó hadianyag a tüzérségi és a géppuska lövedék volt.
A háború elején a résztvevők mindössze néhány hónapos harcra számítottak, ezért gazdaságilag a legkevésbé sem készültek fel az elhúzódó háborúra. Még a katonai értelemben leginkább felkészült német hadvezetést is nehéz helyzet elé állította az új típusú háború szokatlan méretű „anyagigénye", s lőszerkészletük csupán 1914 októberéig volt elegendő. Mivel a hadviselőknek elő kellett teremteni és a frontra juttatni a szükséges a hadianyagot, sőt a hátország ellátásáról is gondoskodni kellett, ezért az állam radikálisan beavatkozott a gazdasági életbe, és korlátozta a piac működését. Új fogalom született, a hadigazdaság, amin nemzetgazdaságnak a hadviselés érdekei szerinti megszervezését értették.
A sokak által csodált német hadigazdaság kialakítása a nagyiparos Walther Rathenau nevéhez fűződik. Amikor alig egy héttel a háború kitörése után megtudta Erich von Falkenhayn hadügyminisztertől, hogy nem készültek tervek a hadsereg stratégiailag fontos nyersanyagokkal való biztonságos ellátására, 1914. augusztus 8-án elképzeléseivel bement a hadügyminisztériumba, s azonnal megkapta a megbízást az új részleg létrehozására és vezetésére. Rathenau néhány hónap alatt megszervezte a hadügyminisztériumban a hadi nyersanyagosztályt (Kriegsrohstoffabteilung), amely az érintett szakmákat bevonva kétszáz hadianyag-társaságot alapított, részvénytársaság formában.
Rathenau működésének köszönhetően a fegyverkezés ütemét a németek tovább tudták fokozni, és sikerült az antant gazdasági blokádját kivédeniük. Központilag osztották el a szűkös nyersanyag- és árukészleteket, hatóságilag szabták meg az árakat, hogy megakadályozzák az infláció elszabadulását. 1916-tól hadvezetés felügyelte és irányította szinte az egész gazdasági életet. A német hadigazdaság, mely kezdetben hatékonyan működött, mintává vált a többi hadviselő ország számára.
Ragadós volt a német példa
Anglia és Franciaország is számos intézkedést átvett a német hadigazdaságtól, ám a német megoldással szemben vigyázták rá, hogy a rendkívüli hatalom ne a hadvezetéshez, hanem a kormányhoz kerüljön, arra hivatkozva, hogy a demokratikus államnak joga van minden hatalom és erőforrás koncentrálására a nemzet érdekében. A hadigazdaság kiépítésében az Osztrák-Magyar Monarchia is német mintákat követett, ám a birodalom két felében volt egy fontos különbség: Ausztriában német példára lényegében a hadvezetés irányította a hadigazdaságot, Magyarországon viszont a kormány kapott erre felhatalmazást.
Az első Balkán-háború idején született hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. törvénycikk tág lehetőséget kínált hazánkban az állami beavatkozásra: a hadsereg szükségleteinek kielégítésére a lakosságtól személyi és dologi szolgáltatásokat lehetett megkövetelni. Az igénybe vehető tárgyak körébe szinte bármi beletartozhatott a magántulajdonú gépkocsiktól a lovas kocsikon át az üzemekig és az ingatlanokig. Majd kiépítették a központi háborús anyag- és termékgazdálkodás intézményrendszerét, ám a magyar kormány soha nem engedte, hogy a hadvezetőség kiterjessze irányító hatáskörét hazánk területére.
1914 végétől egymás után létesültek az alapvető termények és nyersanyagok beszerzését és elosztását irányító központok, bizottságok, amelyek intézkedtek egyes szükséges anyagok piaci forgalmának korlátozásáról, szabott áron az államnak való kötelező felajánlásáról. A folyamat azt eredményezte, hogy a magyar gazdasági élet jelentős részét állami kézben lévő, katonai irányítás alatt álló részvénytársasági központok vonták uralmuk alá. Ezek vásárolták fel, tartották nyilván, illetve forgalmazták a különböző iparágak készleteit. Számuk folyamatosan nőtt, s a világháború végére már 26 bizottság és 39 központ irányította a hadiszállításokat, a különféle termények és nyersanyagok begyűjtését és elosztását. A szükséges anyagokat rekvirálhatta a hadsereg, azaz lefoglalhatta és hatósági áron átvehette.
Ausztria és Magyarország az alumínium kivételével lényegében minden fontos fémből jelentős behozatalra szorult, a hadiipar szükségletei ezért minden fontos fém és fémötvözet begyűjtését megkövetelték. A fémek közül a réz volt a legfontosabb, amit legnagyobb mennyiségben töltényhüvelyek, továbbá lövedékvezető gyűrűk (és kezdetben lövedékgyújtók) előállítására használtak.
Honnan szerezzenek elegendő rezet?
A réz beszerzése okozta azonban a legnagyobb nehézséget, mert a szükséges mennyiség töredék részét sikerült fedezni hazai bányákból. A háború kitörése előtt a Monarchia éves rézszükségletének mindössze 7,8%-át termelte meg, a többit importból fedezte, míg Németország rézkitermelése rézfelhasználásának mintegy egyötödét adta. A világ messze legnagyobb réztermelőjének az USA számított, az antant hatalmak innen szerezték be a háború alatt a rezet, sőt az USA-tól vásárolt rezet a háború előtt Németország és a Monarchia is, ám amerikai behozatalra a háború alatt az antant blokádja következtében a központi hatalmaknak nem volt lehetőségük.
Mivel a réz világpiaci ára erősen ingadozott, ezért békeidőben az egyes államok általában nem halmoztak fel nagyobb készleteket belőle. Németország azonban a háború előtti öt évben jóval többet vásárolt a szükségleténél, így kezdetben bőséges réztartalékkal rendelkezett. A szarajevói merénylet után az egyik hazai cég is felvásárolta a környező semleges államokból a hirtelen beszerezhető rézmennyiséget, ám ez csak egyszeri alkalom volt, ugyanis a szomszédos semleges államok is rézimportra szorultak, így nem jöhettek szóba folyamatos beszerzési forrásként. Mindenesetre a Monarchia és Németország hadvezetősége a háború első hónapjaiban még el volt látva rézzel, sőt az első időszakban nem is számítottak sokan rézhiányra.
Hazánkban először a közfogyasztásra termelő ipar érzékelte a rézhiányt, már 1914 végén, 1915 elején. A rézhiány leküzdésére irányuló központi intézkedések a meglévő készletek felmérésével és zárolásával, valamint a lakossági felhasználás korlátozásával kezdődtek. Először a nagyobb fémárugyárak és gépgyárak fémkészletét foglalta le a hadügy katonai bizottságokon keresztül, sőt több üzem működését le is állította (természetesen nem hadiipari termelést folytató üzemekről van szó). Az intézkedést azonban a magyar kormány törvénytelennek nyilvánította és feloldotta. Rendeletet hoztak ezt követően a különböző fémtárgyak, háztartási és konyhafelszerelési fémeszközök, pálinkafőző rézüstök, nyers - és hulladékfémek, fémötvözetek, ipari fémanyagok, csővezetékek kötelező hatósági bejelentéséről és hadicélokra való igénybe vételéről.
„Rézmozsarat vasmozsárért!" akció indult, s elkezdték a lakosság használatában lévő réztárgyak összegyűjtését. A nagyobb mennyiségű fémanyagokat, rezet, nikkelt, ólmot a hadsereg térítés fejében rekvirálhatta, míg a kisebb mennyiségű fémet tartalmazó tárgyak esetében felkérték a lakosságot, hogy akinek például nélkülözhető rézedénye és egyéb értékes fémtárgya van, ajánlja fel a haza javára. Kiadták a felhívást a réztermelés fokozására is, de ezen a téren szerény eredményt sikerült elérni a rézérc hiánya miatt.
A fémkészletek felmérésében, összegyűjtésében meghatározó szerepet játszott az 1915 elején megalakult Fémközpont, pontos nevén a Magyar Szent Korona Országainak Fémközpontja Rt., amely a háború alatt összesen körülbelül ötvenezer tonna fémet kezelt. A Fémközpont irányította és ellenőrizte a háztartási fémek begyűjtését és beváltását is. Ebből a célból fémbeváltó helyeket jelölt ki a fővárosban és vidéken, együttműködésben a Magyar Vaskereskedők Országos Egyesületével. A fémbeváltók részére kiadott részletes utasítások szabályozták a beváltási árakat, a határozmányok pedig leírták a követendő eljárást. Tevékenységüket a rendelkezés az önként beszolgáltatott háztartási fémek beváltására korlátozta, ipari fémanyagot és fémhulladékot nem kezelhettek, ezeket közvetlenül a Fémközpontba kellett leadni.
A fémbeváltók a Fémközponttól igazolványt kaptak, s azonnal készpénzben fizettek a beadott fémtárgyakért. A legtöbbet a ritka fémnek számító nikkelért fizettek, 15 koronát kilogrammjáért, míg a vörösréztárgyak 5,50 koronát, a sárgarézből készült tárgyak 3,75 koronát, az öntött sárgaréz tárgyak pedig 2,50 koronát értek kilogrammonként. Ha a réztárgynak más anyagból, például vasból készült alkatrésze volt, az rontotta értékét, s valamivel kevesebbet fizettek érte (ebben az esetben a vörösréz ára: öt korona, a sárgarézé: három korona, az öntött sárgarézé: két korona).
Az 1916-ban közzétett budapesti jegyzék 24 fémbeváltót sorol fel, ezek közül az első 21-et alfabetikus sorrendben közlik, az utolsó három viszont a sorrendből kilóg, nyilvánvalóan ezeket később vették fel a jegyzékbe. A legtöbb fémbeváltó helyet a VII. kerületben jelölték ki, szám szerint hatot. A fémbeváltásra jellemzően kereskedők, illetve kereskedelemmel foglalkozó cégek kaptak megbízást, de előfordult köztük egyesület is, mint például a belvárosi Lipótvárosban működő Uránia Országos Nővédő Egyesület.
A rekvirálás első szakasza
A katonai rekvirálás első hulláma 1916 nyarán, kora őszén kezdődött. A hadügyi igazgatás - térítés ellenében - elrendelte a bronzból, sárga- és vörösrézből, ónból, ónötvözetből készült tárgyak (kilincsek, ablak-, ajtó- és bútorveretek) hatósági begyűjtését. Vitték a gyümölcsbefőző rézüstöket, gyertyatartókat, főzőedényeket, rézsúlyokat, vörösréz fürdőkádakat, mosóüstöket. 1916-ban megvizsgáltatták az egyházaknál, hogy mely harangjuk nélkülözhető.
Több harangot már ekkor elvittek, 1917. június 2-án a hadügyminiszter elrendelte a harangok összeszedését. A rendelet 24 cm külső átmérőt meghaladó harangokra vonatkozott, kivéve a vasúti és a hajókon használt jelző-, valamint a történelmi, művészi értékű harangokat. A hatóságoknak négy héten belül kellett az illetékes katonai parancsnokságoknak átadni térítés ellenében a begyűjtött harangokat, az egyházaknál községenként csak egy-egy harang maradt. 1917 októberében a begyűjtés már az orgonasípokra is kiterjedt.
A nem csökkenő rézhiány miatt sok állami épület, templom és kastély réztetejét és villámhárítóját is leszerelték, s a réztetőket kicserélték más anyagra. A honvédelmi miniszter 1916. november 12-én tette közzé rendeletét az épületeken lévő rézanyag hadi célokra való igénybe vételéről, majd külön intézkedett az egyházi és az állami tulajdonú épületek vörösrézanyagáról. A honvédelmi miniszter megbízásából eljáró államtitkár 1916. december 6-án kelt levelében kérte Teleszky János pénzügyminisztertől a tárcája kezelésében lévő épületek nélkülözhető rézanyagának átengedését a katonai igazgatás részére.
Ez is érdekelhet
A Honvédelmi Minisztérium három hónapon belül újabb átiratot küldött ez ügyben Teleszkynek, melyben tájékoztatta, hogy a budapesti császári és királyi katonai parancsnokság az állami és az egyházi épületek réztetőinek minél előbbi kicserélését szorgalmazza, s az egyes településeken az egyházi és az állami épületek rézfedelét lehetőleg a magánépületekével egyszerre szerelnék le, nyilván praktikus okokból (szállítási gondok, munkaerőhiány). A honvédelmi miniszter nevében eljáró miniszteri tanácsos 1917. február 27-én kelt levelében kérte a pénzügyminisztert, hogy vegye fel a kapcsolatot az illetékes katonai parancsnokságokkal, s tájékoztassa a honvédelmi tárcát az intézkedéseiről.
