A gyilkosságok rövid kultúrtörténete

Detektívfelügyelők csak a 19. század óta léteznek, amikor is a bizonyítási eljárás régi módszerei már elégtelennek bizonyultak. Előtte az igazságszolgáltatás istenítéletekre, a vádlottat személyesen ismerő úgynevezett eskütársakra és mindenekelőtt egy olyan csalhatatlan eszközre - a kínvallatásra - épített, amely előbb vagy utóbb minden vádlottat vallomásra bírt. A felvilágosult 18. század erről már tudni sem akart, így eltörölték a kínvallatást.

Ennek következményeképpen olyan szakemberekre lett szükség, akik gyanújelek alapján bizonyítják rá tettüket az elkövetőkre. A rendőrség nagyon hamar felismerte, hogy külső segítség nélkül nem tud megbirkózni ezzel a feladattal. Új tudomány született -az igazságügyi orvostan. Az írók egy nemzedékkel később fedezték fel a témát. Eredendő leleményességükkel legtöbbjük nem a hivatalos felügyelőkre, hanem inkább zseniális amatőrökre bízta a nyomozást.

A most megjelent könyv a gyilkosságot nemcsak a művészet, hanem a tudomány tárgyaként vizsgálja. Megismerkedhetünk ez utóbbi eredményeivel - és kudarcaival. Éppúgy láthatjuk majd a tettesek és áldozatok kilétének azonosításában bekövetkezett előrelépésekkel, mint a méreganyagok kimutatásának bonyolult módszereivel.

A legutóbbi nagy áttörést a DNS-elemzés-sel érték el a kutatók: 1987-ben sikerült először "genetikai ujjlenyomata" alapján elfogni egy gyilkost. Két évvel korábban még kapitulációra kényszerültek a szakértők. Nem tudtak egyetértésre jutni például abban a kérdésben, hogy baleset vagy bűncselekmény okozta-e azt az inzulinsokkot, amelytől Sunny von Bülow máig tartó kómába esett. A kétszeres gyilkossági kísérlettel gyanúsított férjet felmentették.

Számos irodalmi műben történik gyilkosság, ám ezek szerzői számára korántsem mindig a tettes leleplezése a fontos. Más volt Dosztojevszkij szándéka is, amikor a kettős gyilkosságot elkövető Raszkolnyikov lelkiismereti gyötrelmeit ábrázolta. A legjobb német bűnügyi filmben, az M-ben (melynek alcíme Egy város keres egy gyilkost) Fritz Lang is többet akart megmutatni egy sorozatgyilkos utáni hajszánál. A könyvben mindkettőjükről szó esik, csakúgy, mint Shakespeare-ről, Schillerről és a hátborzongató grand guignol nagymesteréről, André de Lorde-ról. Az utolsó fejezetet azoknak a büntetéseknek szentelik, amelyekkel az igazságszolgáltatás a gyilkosságokat szankcionálta.

Az igazán szórakoztató, és jól sikerült fordítással közreadott kötetből az is kiderül, hogy a gyilkosságok iránti szenvedély nem a Kékfénnyel kezdődött: a 18. században kialakuló tömegmédia elsődleges céljának tekintette, hogy beszámoljon a legújabb bűntényekről és botrányokról. Modern korunk ezzel elválaszthatatlanná vált a gyilkosságok és bűntettek "élvezetétől".

Jörg von Uthmann: Gyilkosok és detektívek. A gyilkosságok rövid kultúrtörténete. Ford.: Schulz Katalin. Corvina Kiadó, Bp., 2007. 187 o. 3500 Ft.