A Szovjetunió után: 15 éve alakult meg a Független Államok Közössége

A kényszerű egységtől az önkéntes szétválásig

Reformmal próbálkozott

A Szovjetunió 1922. december 30-án jött létre, amikor az I. szovjetkongresszus jóváhagyta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról szóló nyilatkozatot és szerződést. Az alapító az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Belorusszia, továbbá a Grúz, az Azerbajdzsán és az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságokból álló Kaukázusontúli Föderáció volt. 1936-ra a közép-ázsiai köztársaságok önállósulásával, valamint a Kaukázusontúli Föderáció megszűntével az államszövetség 11 tagú lett.

Az 1940 márciusában, a szovjet-finn háború nyomán alakult Karél-Finn SZSZK lett a 12. szovjet tagköztársaság, majd ugyanezen év nyarán a Szovjetunió megszerezte a három balti állam és a Besszarábia feletti fennhatóságot (ez utóbbi egyesülve az addig Ukrajnához tartozó Moldavai Autonóm Köztársasággal Moldavai SZSZK néven), s így alakult ki az államszövetség 16-os létszáma. A második világháborút követően egészen 1956-ig ez volt a helyzet: ekkor a szovjet Legfelsőbb Tanács a Karél-Finn SZSZK-t Karél Autonóm Köztársasággá alakította és az Oroszországi Föderációhoz csatolta. Többszöri átalakulások, átszervezések nyomán 1961-re a Szovjetunió 15 szövetséges köztársaságból, 20 autonóm köztársaságból, 7 autonóm területből és 10 nemzetiségi körzetből állt.

Az 1991-ben hatvankilencedik évét számláló birodalom összeomlása már évek óta érlelődött: a 80-as évtizedre nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmusként hirdetett társadalmi formáció kimerítette tartalékait, a gazdasági pangás, a hiánygazdálkodáson alapuló, tervutasításos gazdaságpolitika előbb-utóbb társadalmi kataklizmába torkollik. A rendszer társadalmi-gazdasági-politikai alapjainak megreformálására Mihail Gorbacsov tett egy utolsó kísérletet a peresztrojkának nevezett nagyszabású programjával, ám mint azt az 1991. augusztusi puccskísérlet és annak következményei mutatták, a konzervatív erőknek mindez túl soknak, a határozottabb, a nemzeti megújulást is sürgetők számára viszont kevésnek bizonyult. Végeredményben Gorbacsov az átmenetet jelentette a régi és az új között, előkészítette a terepet a váltáshoz.

1989-1991 között a szovjet szövetségi köztársaságok, valamint a keretükben létező autonóm egységek a nagyobb politikai-gazdasági önállóság kiépítésének igényével sorra szuverenitási nyilatkozatokat tettek. Többen már 1991 augusztusa előtt deklarálták függetlenségüket, ám a moszkvai központ a leghatározottabban fellépett a kiválási törekvésekkel szemben, nem riadva vissza a gazdasági nyomástól és a nyílt erőszaktól sem.

1991. március 17-én a Szovjetunióban népszavazást rendeztek a föderáció jövőjéről. A 185 millió választópolgárból mintegy 147 millióan járultak az urnákhoz, 76,4 százalékuk a szövetség fenntartása mellett, 22 százalékuk pedig ellene foglalt állást. Hat tagköztársaság: a balti államok, Örményország, Grúzia és Moldova bojkottálták az össz-szövetségi referendumot. (Litvániában 1991 februárjában, Lettországban és Észtországban március elején a szavazók túlnyomó többsége népszavazáson már állást foglalt a függetlenség mellett.)

1. A kényszerű egységtől az önkéntes szétválásig
2. Unióból Nemzetközösség