Bruegel, de vajon melyik? Egy virágzó családi vállalkozás története

id. Pieter Bruegel (Forrás: Culture Club / Getty Images)

Az egész idősebb Pieter Bruegellel kezdődött valamikor 1525 körül. Ő volt a XVI. századi németalföldi festészet legmeghatározóbb egyénisége, életéről és származásáról mégis nagyon keveset tudunk. Karel van Mander, az északi festészet történetírója szerint egy Breda melletti kis faluban született, a mesterséget pedig Pieter Coecke van Aelstnél tanulta. Később feleségül vette mestere lányát, Mayken Coecke-ét, és a házaspárnak két fia született.

A nagymama műhelye

Bruegelnek mindössze egy szűk évtizednyi alkotóidő jutott, így kevés festmény maradt utána. Arra sem volt lehetősége, hogy átadja tudását fiainak: ifjabb Pieter ötesztendős, Jan pedig csak egyéves volt, amikor meghalt. Egy többgenerációs művészcsaládban azonban ez nem jelenthetett gondot. Bruegel anyósánál – aki a férjét ötven, a vejét pedig harminc évvel élte túl – jó kezekbe kerültek az unokák. A még matrónakorában is energikus Mayken Verhulst ugyanis Németalföld egyik leghíresebb miniatúrafestője volt, valószínűleg ő tanította meg Pieternek és Jannak a festőmesterség alapjait. Később bekapcsolódott a Brueghel fiúk oktatásába apjuk egyik unokatestvére, Gillis van Coninxloo is.

Jan később elsősorban tájképeket, bibliai jeleneteket és virágcsendéleteket készített, amelyeknek finom aprólékossággal kidolgozott részleteire a nagymama is büszke lehetett volna. Emellett rendszeresen együttműködött a XVII. századi flamand festészet összes fontos szereplőjével, köztük Rubenssel is. Tájképi háttereket, állatokat és növényeket festett mások kompozícióihoz, hisz ezekben volt a legtehetségesebb. Fiai, az ifjabb Jan és Ambrosius szintén festők lettek, lányai pedig mindhárman festőkhöz mentek feleségül. Az unokái mindannyian az ekkorra már megkerülhetetlen családi hagyományt folytatták.

Idősebb Pieter Bruegel műhelyét azonban nem Jan, hanem az elsőszülött fiú, ifjabb Pieter Brueghel örökölte, aki leginkább apja népszerű festményeinek másolásából élt. Az a tény, hogy a dinasztiaalapító rövid pályája során alig ötven művet fejezett be – miközben kompozíciói iránt óriási volt az igény – a következő két generáció számára rendkívül jó üzletté tette a Bruegel-festmények másolását. Ifjabb Pieter Brueghel a legkeresettebb témákból akár 30-40 példányt is készített, és később így tett a fia, III. Pieter Brueghel is. Ő szintén a család festményeinek másolójaként és sokszorosítójaként írta be magát a művészettörténetbe.

Antony van Dyck portréja Pieter Bruegelről (Forrás: Hulton Archive / Getty Images)

A sok azonos nevű művész munkáit még a tapasztalt szakértőknek is komoly kihívást jelent egymástól megkülönböztetni. Hiszen a Brueghelek nemcsak másolták egymás műveit, de a fiúk néha az apjuk nevét írták az elkészült festmények sarkába. Így sokszor igen nehéz megállapítani, hogy egy Bruegel eredeti-e, vagy egy eredetinek Bruegel valamelyik fia vagy unokája által készített másolata.

Idősebb Pieter Bruegel egyik leghíresebb képét, a Keresztelő Szent János prédikációját a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik. A nagy európai gyűjteményeket járva azonban több helyen is – például Bruggében, Baselben és Münchenben – az eredetivel szinte tökéletesen azonos kompozíciókkal találkozhatunk. Ezeket a közelmúltban alapos technikai vizsgálatoknak vetették alá, és számos új részletet tudtak meg a Brueghel család és műhely másolási gyakorlatáról. Mielőtt azonban rátérnénk a másolatokra és azok újonnan felfedezett titkaikra, lássuk az eredeti festményt!

A neves festőnemzedéket a tragédiák sem kímélték: az idősebb Jan Brueghel három lányával együtt egy járvány során vesztette életét (Forrás: Wikipédia / Közkincs)

Prédikáció a „csodák évében” 

Keresztelő Szent János prédikációját már a reformációt megelőző időszakban is gyakran ábrázolták, a téma elsősorban Európa északi országaiban volt népszerű. Krisztus előhírnökének személye és tevékenysége mind a négy evangéliumban szerepel, így Bruegel sok más kortársához hasonlóan alapvetően a bibliai szövegre támaszkodott. Azonban amíg mások többnyire tágas tájba helyezték és viszonylag kis motívumként ábrázolták a Keresztelő hallgatóságát, addig Bruegel közel hozta a nézőhöz a kép terét szinte teljesen betöltő tömeget. A festmény így egészen szokatlan hatást kelt: az előtérben ötvennél is több alakot látunk, nagyrészt hátulról ábrázolva. A jelenet két főszereplőjét viszont Bruegel a szokásához híven elrejtette a tömegben. A háttérben egy barna csuhás prédikátor és tőle pár lépésnyire egy világos ruhás, karba tett kezű alak áll: ők Keresztelő Szent János és Jézus. „De köztetek áll az, akit nem ismertek” – mondja János az embereknek, és Jézusra mutat. Az emberek azonban nem látják őt.

Időzzünk el egy kicsit a kép terének nagy részét kitöltő tömeg megfigyelésével! A tisztáson összesereglett, feszülten figyelő sokaság Bruegel korának képviselőiből áll: parasztokból, szerzetesekből, nemesekből, katonákból, zarándokokból és gyerekekből. Közülük néhányan a fákra is felmásznak, hogy jobban hallják János szavait. A sokszínű hallgatóság azonban még ott sem teljesen arctalan, ahol hátulról látjuk őket: nincs két egyforma testtartás vagy viselt öltözet. Szenteljünk egy kis időt az arckifejezéseknek is! A bárgyú csodálkozástól, az áhítatos figyelmen át az unalomig sok mindennel találkozhatunk. Legmélyebben mégis a hozzánk legközelebb álló néhány figura alakja vésődik az emlékezetünkbe. Ketten közülük – a sárga mellényes, kezét a háta mögött összekulcsoló katona és a markotányosnő mellett álló turbános ifjú – keleties öltözékük miatt tűnnek ki a többiek közül. Amióta Bruegel mesterének, Pieter Coecke van Aelstnek Közel-Keleten készült rajzai közkinccsé váltak, széles körben elterjedt a turbános figurák szerepeltetése a bibliai tárgyú festményeken. A csíkos leplekbe bugyolált cigány család megjelenése sem volt idegen a téma feldolgozásainak hagyományától. Bruegel hangsúlyos helyen szerepelteti azokat, akiket láthatóan nem ragadnak magukkal a Keresztelő szavai. Például a fekete ruhás nemest, akinek a cigány a tenyeréből jósol, vagy a fa mögül felénk néző, mogorva arcú, piros nadrágos fegyverest, aki talán az egybegyűltek biztonságára ügyel. Bruegel képein felettébb ritka a nézővel ilyen módon kapcsolatot teremtő szereplő, talán ezért is olyan nehéz szabadulni a férfi nyugtalanító tekintetétől.

A különös festmény értelmezésére számos teória született, amelyek közül tényszerűen csak nagyon kevés igazolható. A kép jobb alsó sarkában a festő neve mellett olvasható 1566-os évszám azonban jó kiindulópont lehet. Fontos dátum volt ez Németalföld történetében, amit később csak úgy emlegettek, hogy a „csodák éve”. E terület megreformált hitvallásokkal rokonszenvező lakói ekkor már egy évtizede a katolikus spanyol uralkodó fennhatósága alá tartoztak, amelynek túlkapásai ellen és a szabad vallásgyakorlás jogának megőrzéséért szervezkedés indult. Ekkorra már nemcsak a templomokból, de a városokból is kiszorultak a protestáns eszmék követői, így az emberek sokszor több ezer fős tömegekbe verődve erdei tisztásokon hallgatták prédikátoraikat. Éppen a festmény készítésének évében tartották a legtöbb ilyen bozótprédikációt. A téma tehát különösen aktuális volt, a festő ezért a korabeli események hatása alatt, saját korának szereplőinek segítségével idézte fel az evangéliumi történetet, amelyben így eggyé vált a múlt és a jelen.

Pieter Bruegel: Keresztelő Szent János prédikációja (Forrás: Szépművészeti Múzeum / Régi Képtár Gyűjtemény)

Apa a minta

A festmény nemcsak id. Pieter Bruegel életművében foglalt el kitüntetett helyet, de később is rendkívül népszerű maradt, így a XVI. század végén ifjabb Pieter Brueghel számos másolatot készített róla. A képnek azonban legalább két olyan kópiája van, amelyet nem Pieter, hanem a fiatalabb fiú, Jan festett. Róla jóval kevésbé köztudott, hogy ő is részt vett apja műveinek másolásában.

Technikai szempontból a fiúk művei azonos módszerrel készültek: a fatábla alapozása után a teljes kompozíciót szénnel rajzolták elő, majd ezt az alárajzolást követve festették meg a jelenetet. A másolatok legutóbbi vizsgálata egyértelműen bebizonyította, hogy az alárajzolást mindkét fiú kilyuggatott kartonok segítségével készítette el. Ezt a módszert régóta használták a kompozíciók nedves vakolatra vagy alapozott fatáblára való átvitelére: a kartonokat, azaz a festmények 1:1-es arányú funkcionális makettjeit a vonalak mentén kilyuggatták, majd a felületre fektetve szénporral hintették be. A lyukakon át a szénpor az alapozásba ragadt, a festő pedig ezeket az apró pontokat összekötve könnyen előrajzolhatta a teljes kompozíciót. Id. Pieter Bruegel is ugyanezzel a módszerrel dolgozott az eredeti mű elkészítésekor. Vajon a fiúk csak az eljárásmódot örökölték az apjuktól vagy a festményhez készült kartonokat is? A képek egymással és az alárajzaikkal való aprólékos összehasonlítása nyomán csupán nüansznyi, mégis sokatmondó eltéréseket találunk az egyes változatok között.

Id. Pieter Bruegel eléggé szabadon bánt a terveivel: a festés során több részletet is figyelmen kívül hagyott saját alárajzából. A két fiú másolatáról pedig szintén hiányoznak ezek az apjuk által korábban már feleslegesnek ítélt elemek. Így szinte biztos, hogy a Brueghel fiúk támpontja az eredeti festmény volt, nem pedig annak előkészítő kartonja. Pieter és Jan kópiái viszont vonalról vonalra megegyeznek, így valószínűnek tűnik, hogy készítettek maguknak egy, az apjuk végleges kompozícióját pontosan követő kartont, amelyet aztán mindketten használtak. De nem elégedtek meg ennyivel. Nemcsak az elrendezést és a motívumokat másolták, hanem az idősebb Bruegel ecsetkezelését is igyekeztek utánozni. Ugyanakkor a tájhátteret mindketten kibővítették, ezzel mintegy modernizálták az eredeti festmény régimódi, frízszerű formátumát. Talán Jan kezdeményezte, hogy növeljék a képen a táj arányát, és ő volt az is, aki elsősorban színkezelési kérdésekben itt-ott felülbírálta az apja egykori döntéseit, például sokkal több kéket használt.

Jan valószínűleg csak abban a néhány évben foglalkozott másolatok készítésével, amikor Itáliából történő hazatérése után rövid ideig Pieter műtermében dolgozott. Az ő másolatai – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan törekedett az eredetivel való tökéletes egyezésre – itt-ott már elárulják kifinomult, személyes stílusát, amely később a XVII. századi flamand festészet legnagyobbjai közé emelte. Pieter viszont egész életében apja műveinek hűséges másolója maradt.

A cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. ősz (Életüket és vérüket) számában jelent meg. 

Előfizetek a magazinra. 

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

nőtörténet

• Új enciklopédia mutatja be a középkori női irodalmat
• Nem modern találmány: így szabályozták a születéseket az ókori római nők
• A bölcsőtől az íróasztalig: így hódították meg a nők a magyar irodalmat a meséken keresztül
• A Kennedy-dinasztia átka: meghalt Tatiana Schlossberg
• Urartui nők az adminisztrációban? Meglepő leletek Cavustepe várából
• Az egyiptomi nők, akik átírták a hatalom szabályait
• Léteztek-e női gladiátorok az ókori Rómában?
• Nők a függetlenségi háború kulisszái mögött
• Emily Langton Massingberd – a nő, aki megelőzte korát