Bár négyszer is megfosztották a Habsburgokat a magyar tróntól, egyik alkalommal sem foglalta el más

1620. augusztus 25-én, 401 évvel ezelőtt zajlott le Magyarországon a Habsburg-ház első trónfosztása. A királyi cím az események után Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet illette, ő azonban részben a Porta, részben a magyar rendek fellépése miatt elállt a koronázástól. A detronizálás eszközéhez a magyarok ezt követően még háromszor nyúltak a történelem során. A Rákóczi-szabadságharc idején 1707-ben Ónodon zajlottak le hasonló események, majd több mint száznegyven évvel később, 1849-ben Ferenc Józseftől is ezzel a módszerrel kívánták megvonni magyar királyi címét. Az utolsó detronizáció elszenvedője IV. Károly volt, akit – miután második visszatérési kísérlete is kudarcba fulladt – 1921 novemberében fosztották meg trónjától és száműzték Madeira szigetére.

A meg nem koronázott király, Bethlen Gábor

Az igen kiszámíthatatlan magatartású és erőszakos Báthory Gábort az Erdélyi Fejedelemség élén Bethlen Gábor követte. A törökökkel jó viszonyt ápoló és a segítségükkel a trónt is megszerző Bethlen uralkodása során tartós béke köszöntött országára, emellett pedig megteremtette annak a lehetőséget, hogy növelje a fejedelemség területét.

Az uralkodó felismerte a pillanatot, és úgy döntött, érdemes kihasználnia az 1618-ban kirobbant harmincéves háború zavaros időszakát, a csehek Habsburg-ellenes felkelése ugyanis alkalmat adott arra, hogy bővítse országa határait a Habsburgok által kormányzott Magyar Királyság felé.

A tervhez – tekintve, hogy az Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalom vazallusa volt – a törökök hozzájárulását is sikerült megszereznie, így semmi nem álhatott annak útjába, hogy mintegy 18 ezer fős hadsereggel csatlakozzon a Habsburg-ellenes erőkhöz.

II. Ferdinándtól – aki idővel a magyar és a cseh királyi, valamint a német-római császári címet is megszerezte – nem sok jót várhattak birodalmának protestáns lakói, erőszakos ellenreformációt folytató politikája nem nyerte el a reformált vallású csehek tetszését.

Felkelésük kezdete – ami a harmincéves háború nyitánya is volt egyben – a második prágai defenesztrációban nyilvánult meg: a lázadók kidobtak a prágai Hradzsin ablakán két királyhű grófot és egy titkárt (a mintegy 18 méteres zuhanás szerencsés módon egy trágyadombon ért véget, a három férfi így túlélte az esést). Miután kitört a több évtizedig tartó, általános európai konfliktussá terebélyesedő küzdelem, a harcokból és a remélt zsákmányból Bethlen sem akart kimaradni.

A fejedelem 1619-es hadjárata sikeresnek bizonyult, ugyanis nemcsak Erdély területét tudta növelni, hanem támogatói körét is bővítette a magyar rendekből. Hadjárata során az elsősorban protestáns nagyurak és azok magánhadseregei mellett a megyei nemesség és a városi polgárság támogatását is elnyerte. Így történhetett, hogy Kassa és Pozsony megszerzése után november végén már Bécs ostromába kezdhetett.

A császári székhely megtámadására végül nem vállalkozott – csupán egyik elővárosát foglalta el –, de uralma olyan szilárdnak bizonyult, hogy az általa 1620-ban egybehívott besztercebányai országos gyűlés augusztus 25-i határozata kimondta a Habsburgok trónfosztását, valamint Bethlen királlyá választását.

Ám hiába volt birtokában a Szent Korona, felmérve a lehetséges következményeket, Bethlen nem volt hajlandó megkoronáztatni magát. A Porta – ahogy azt korábban is értésére adta – nem járult hozzá a Magyar Királyság és Erdély egyesüléséhez, hiszen a fejedelem királlyá koronázása Magyarország török megszállásának veszélyét is magában hordozta volna.

Emellett az sem volt vonzó számára, hogy a magyar rendek igen szűkre szabták volna királyi hatáskörét, kimerítve jogkörét nagyjából az országgyűlés összehívásában és a törvények megerősítésében. 

Az erdélyi fejedelem végül a protestáns cseh lázadók veresége után az 1621-es nikolsburgi béke keretén belül lemondott a királyi címről, és a magyar koronát, valamint a többi felségjelvényt visszaadta II. Ferdinándnak. Cserébe megkapott többek között hét felső-magyarországi vármegyét, valamint két sziléziai hercegséget a német birodalmi hercegi címmel együtt. Vallási tekintetben megerősítették az 1606-os bécsi béke pontjait, a Bethlen mellett harcolók pedig amnesztiát kaptak.

„Eb ura fakó! József császár nem királyunk!” – az ónodi döntés

A besztercebányai országos gyűlés és Habsburg-detronizáció után nem telt el száz év, és a Magyarországon zajló események ismét úgy alakultak, hogy 1707-ben határozatban mondatták le trónjáról az akkor regnáló királyt. A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) során összehívott, majd' egy hónapig tartó ónodi országgyűlés a magyar függetlenségi törekvések egyik legfontosabb állomása volt, nem véletlenül szokták a harc tetőpontjának tekinteni.

Az országgyűlést megelőző időszakban a Habsburgokkal történő tárgyalások során a kurucok többek között az Aranybulla ellenállási záradékának elismerését (nemesi ellenállás joga), a protestáns vallások szabadságát és Erdély függetlenségének biztosítását kérték. Miután a béketárgyalások kudarcot vallottak, az Ónodra összehívott országgyűlésen újra kimondták a Habsburg-ház trónfosztást.

Bercsényi Miklós főgenerális a következő szavakkal élt az esemény kapcsán: „Eb ura fakó, maji napságtul fogvást Joseph nem királyunk, …, az ország pedig mondassák interregnumnak mind addig, meglen más országgyűlés alatt királyt nem választunk.” Az ország szabadnak és a Habsburg-háztól függetlennek nyilvánította magát, ezzel együtt a határozat nyomán a magyar trón megürült.

Rákóczi – felismerve, hogy az ország saját erejéből képtelen sikeresen megvívni a függetlenségi harcot – külföldi segítségben, szövetségben gondolkodott. A fejedelem és köre úgy döntött, az interregnumnak (államfő nélküli időszak) egy idegen uralkodó magyar királlyá választásával kell véget vetni.

Alternatívaként felmerült Miksa Emánuel bajor választófejedelem, Frigyes Vilmos porosz trónörökös, valamint az orosz cár, Nagy Péter is, de a trón betöltése nem történt meg.

A szabadságharc az 1711-es szatmári békével ért véget, amelyben a kurucok Károlyi Sándor vezetésével – Rákóczi akarata ellenére – kompromisszumos megoldással egyeztek ki a Habsburg féllel. Engedményekért cserébe lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és –- „elfelejtve” az ónodi határozatot – elfogadták a Habsburg-családból származó magyar királyok trónhoz való jogát.

Kossuth és a Függetlenségi Nyilatkozat

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során harmadszor is kimondatott a Habsburgok detronizációja. Az 1849-es trónfosztást azonban megelőzte ugyanezen év március 4-én a magyarokra erőszakolt ún. oktrojált alkotmány kiadása.

Ezt Ferenc József annak fényében lépte meg, hogy korábban Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz főparancsnok a császári csapatok kápolnai sikere után (1849. február 26-27.) győzelmi jelentést tett az ifjú uralkodónak, aki meg volt győződve arról, hogy a magyar szabadságharc ezzel elbukott.

Az olmützi alkotmány a birodalom tartományainak önállóságát komolyan csorbította volna, s feldarabolta volna Magyarország területét, biztosítva Ferenc József számára az abszolutista hatalomgyakorlást. Az osztrák elképzelés reakciót igényelt.

A tavaszi hadjáratok sikerei megteremtették annak a lehetőségét, hogy Kossuth Lajos a győzelmek hatására előterjessze az alkotmányra adott válasz tartalmát. Az Országos Honvédelmi Bizottmány előtt április 12-én, Debrecenben ismertette is elképzelését, amely a függetlenség kimondásáról és a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztásáról szólt.

Noha a bizottság tagjai nem voltak elragadtatva az ötlettől, másnap Kossuth az országgyűlés zárt ülésén is előadta tervét, többek között azzal érvelve, hogy amíg Magyarország nem független, addig külföldi elismerésre sem várhat.

Egy nappal később, április 14-én, a debreceni Nagytemplomban tartott nyílt ülésen, a képviselők közfelkiáltással fogadták el Kossuth javaslatát a függetlenség kimondásáról és az uralkodóház detronizálásáról. Az országgyűlés döntése alapján Kossuth kormányzóelnök lett. Az elfogadott javaslatot tartalmazó Függetlenségi Nyilatkozatot, amelyet az ideiglenes államfő fogalmazott, április 19-én hagyták jóvá. 

A nyilatkozat nem érte el igazi célját: Magyarország diplomáciai elismerése és szuverenitásának elfogadása nem történt meg. Mint ismert, augusztusban a szabadságharcot a császári csapatok hathatós orosz segítséggel leverték, a trónfosztásról szóló határozatot pedig semmisnek tekintették.

Az utolsó felvonás – sikertelen restauráció, sikeres detronizáció

A negyedik és egyben utolsó trónfosztás az utolsó magyar királyhoz, IV. Károlyhoz köthető. Az első világháborút követően, 1918. november 13-án IV. Károly az Eckartsauban kiadott nyilatkozata alapján Magyarországot illetően is felfüggesztette királyi jogainak gyakorlását.

Azonban nem egészen két és fél évvel később, 1921 tavaszán úgy döntött, visszafoglalja trónját, ami komoly nemzetközi és belső zavarokat okozott a Teleki-kormány konszolidációs politikájában.

Az uralkodó - megszakítva svájci emigrációját - március 26-án, váratlanul tűnt fel az országban, majd felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy adja át neki a hatalmat. A kormányzó és támogatói köre közölte IV. Károllyal, hogy terve nem tenne jót az ország számára, hiszen mind a szomszédos országok, mind a nagyhatalmak világossá tették, nem hajlandók elfogadni a Habsburg-restaurációt.

A visszatérő uralkodót ekkor még meg lehetett győzni és néhány napos szombathelyi tétovázás után úgy döntött, visszautazik Svájcba. Akciója a sokak szerint nem egyértelműen viselkedő Teleki Pál miniszterelnöki székébe került.

IV. Károly azonban nem nyugodott bele a helyzetbe, 1921 októberében ismét síkra szállt uralkodói jogainak gyakorlása érdekében. Ezúttal fegyverrel akarta átvenni a hatalmat, bízva abban, hogy amennyiben az hamar végbemegy, az ellenzők kénytelen-kelletlen tudomásul veszik majd lépését.

Az uralkodót és hozzá hű legitimista csapatait október 23-án a fővárosnál sikerült megállítani, a budaörsi csatában többek között Horthy híve, Gömbös Gyula és a hamarjában felfegyverzett egyetemi hallgatók tettek arról, hogy a második királypuccs is sikertelen legyen. 

A királyi párt - merthogy Károly ekkor már feleségével érkezett Magyarországra - őrizetbe vették, majd az ország végleges elhagyására kényszerítették és Madeira szigetére száműzték. Nagyjából ezzel egy időben, november 6-án a nemzetgyűlés elfogadta a nagyhatalmak nyomására született kormányjavaslatot, amely törvénybe foglalta a Habsburg-ház újabb trónfosztását.

Az utolsó Habsburg uralkodó és magyar király, IV. Károly fél évvel később, 1922. április 1-én spanyolnáthában halt meg. A királykérdés ezután hosszú időre lekerült a magyar politikai napirendről.