Az elpusztíthatatlan katona

A félszemű, félkarú Sir Adrian Carton de Wiart közel hat évtizedes szolgálati ideje alatt harcolt a búr háborúban, az első és a második világháborúban, repülőgépét lelőtték, volt hadifogolytáborban, golyót kapott a koponyájába, a csípőjébe, a lábába, a bokájába, de még a fülét is megroncsolta egy lövedék. A parancsnoki rangig jutó, Viktória-kereszttel kitüntetett férfi csak az első világháborúban nyolc alkalommal sérült meg, társainak elmondása szerint a somme-i csatában a gránátok szegét a fogával húzta ki, s megmaradt kezével dobta el. Önéletrajzi kötetében így írt: "őszintén szólva élveztem a háborút".

Afrikától Európáig

Az 1880. május 5-én Brüsszelben egy arisztokrata családba születő Adrian Carton de Wiart 11 évesen került Angliába, hogy Oxfordban jogi előkészítőre járjon. 19 éves volt, amikor először tapasztalhatta meg a háború ízét: kalandra vágyva abbahagyta tanulmányait, s Dél-Afrikába utazott, hogy csatlakozzon a brit hadsereg második búr háborúban küzdő egységeihez. Mivel még túl fiatal volt, továbbá nem rendelkezett brit állampolgársággal - és édesapja hozzájárulását sem kapta meg-, magát 25 évesnek mondva, álnév alatt lépett be a seregbe.

A tűzkeresztségen átesett ifjút két búr golyó is eltalálta a hasán, illetve az ágyékán, ami miatt haza kellett térnie Angliába. A legtöbb embernek ez a kellemetlen élmény örökre elvette volna kedvét a háborúsditól, azonban de Wiart alig várta, hogy ismét a fronton legyen. Erre azonban csak 15 év múlva került sor.

Az 1914-ben kitört első világháborúban de Wiart már brit állampolgárként vett részt, s kezdetben a kelet-afrikai szomáliföldi tevés alakulatok kötelékében az ellenséges dervis állam erői ellen küzdött. Egy erődítmény megrohamozása során golyót kapott a karjába és az arcába is, aminek következtében elveszítette bal szemét és fülének egy részét. A harcok során nyújtott teljesítményéért később megkapta a Kiváló Szolgálatért Érdemrend (Distinguished Service Order) kitüntetést.

A de Wiart mellett szolgáló Lord Ismay 1964-ben ekként idézte fel emlékeit: "szörnyű fájdalmai lehettek, az orvosok semmit sem tudtak tenni a szeme világának megmentéséért, gyakorlatilag haldoklott, s mi nem akartuk magunk mellől elengedni. Miután jobban lett, úgy gondolom, szemének elvesztését áldásnak tartotta, hiszen így visszakerülhetett Európába, ahol - mint mondogatta - az igazi küzdelem zajlott".

A kórházban saját pizsama várta

A férfi visszatért Angliába, s egy Park Lane-i idősek otthonában lábadozott, ahová egyébként minden egyes alkalommal visszakerült, amikor újabb sérülést szerzett. Mivel ez rendszeressé vált, az ápolónők mindig a saját pizsamájával és egyéb tárgyaival várták a nyolc alkalommal visszatérő katonát. De Wiart hamarosan üvegszemet kapott, amelyet sohasem bírt elviselni, s a szóbeszéd szerint egy alkalommal annyira törte a szemüregét, hogy kidobta a taxiból. Ezt követően egy fekete szemfedőt kezdett viselni.

1915 májusában már a második ypres-i csatában látjuk viszont a fronton, ahol a németek által megindított tüzérségi támadás két ujját is letépte, s súlyos sérülést szenvedett bal karján. Kezdetben a sebészek nem akarták levágni a kezét, ám az év végén végül mégis az amputáció mellett döntöttek, írta a parancsnok a sokatmondó Happy Odyssey (Boldog Odüsszea) című önéletrajzi kötetében. "A sérülései és testi fogyatékosságai sohasem hátráltatták, sokkal inkább inspirálták őt. Igazi példa a mai katonák számára" - mondta a BBC-nek Thomas O'Donnell zászlós, aki a Scots Guards első zászlóaljával teljesített szolgálatot Afganisztánban. 

Miután de Wiart még egyszer meggyőzte a csodálkozó orvosokat alkalmasságáról, 1916-ban a Gloucestershire-i ezred nyolcadik zászlóalja élén a somme-i csatában valóságos legendává vált. A szemfedős, bajszos, félkezű parancsnoknak a beszámolók szerint olyan kisugárzása volt, hogy katonái félelme elmúlt. A La Boiselle faluért folyó heves harcok közepette a másik három antant vezetőt kiiktatták a németek, így az összes egység de Wiart irányítása alá került, aki személyesen vezetett támadásokkal végül megtörte a német ellenállást. Tetteiért kapta meg az altisztek és közkatonák számára alapított Viktória-keresztet.

Néhány történész szerint de Wiart - akinek a Somme mentén folyó harcok során a koponyáját is találat érte - bátorsága időnként a nemtörődömség határát súrolta, és sokszor nem átgondolt utasításokat osztogatott. Timothy Bowman, az első világháború történetét kutató szakember szerint a parancsnok bátor katona és hatékony, valamint jól képzett vezető volt, azonban az a "szokása", hogy állandóan az első sorban akart küzdeni, s ezért gyakran meg is sérült, nem sok jót ígért arra nézve, hogy egy egész hadosztályt is képes lenne-e irányítani. 

Még a hatvanas éveiben is

A két világháború között de Wiart Lengyelországban élt, azonban katonai karrierje korántsem ért véget: várt még rá egy háború. A második világégés kitörése után visszatért Angliába, majd 1940-ben Norvégiába küldték, később pedig Észak-Írországban állomásozott. 1941 áprilisában Jugoszláviába rendelték, azonban repülőgépét lelőtték a Földközi-tenger fölött. A zuhanást szerencsésen túlélte, azonban mikor kiúszott a partra, az olaszok elfogták.

Jóllehet már a hatvanas éveiben járt, többször is próbált megszökni a fogolytáborból. Egy alkalommal sikerült átmásznia a kerítésen, s nyolc napig bujkált az erdőkben, azonban öltözékével, valamint a megcáfolhatatlan ténnyel, miszerint távolról sem nézett ki olasznak, hamar feltűnt a hatóságoknak, s elfogták.

Csoportkép 1943-ból (de Wiart Churchilltől jobbra, fekete szemfedőben látható)

Végül több mint két év után engedték el. Ezt követően Kínába ment, ahol Winston Churchillt képviselte a Csang Kaj-sek kínai vezetővel történő tárgyalásokon egészen 1946-ig. Churchill Carton de Wiart valóságos csodálója volt, a "lovagiasság és a becsület élő példájaként" emlegette, s kérésére még az önéletrajza előszavába is írt néhány sort. A nyughatatlan katona nyugdíjazása után Cork megyében telepedett le, ahol szabadidejének zömét horgászattal töltötte. 1963-ban, 83 éves korában távozott az élők sorából.