Az ágyú torkában – a szabadság 12 mámoros napja

„Elvtársak!” – lépett ki 1956. október 23-án este 9 órakor a magyar Parlament erkélyére Nagy Imre, a téren összegyűlt mintegy 200 ezer ember által követelt reformer politikus. „Nem vagyunk mi elvtársak” – hangzott a tüntetők válasza, akiknek kérésére ekkorra már leoltották az épületen éktelenkedő vörös csillagot. Egy időre a tér világítását is lekapcsolták, de az élelmes tömeg a kommunista párt lapját, a Szabad Népet használta fáklyaként. Nagy végül a „Barátaim!” megszólításra váltott, beszéde azonban csalódást keltett. Nyugalomra szólított fel, majd a felvonulókkal együtt elénekelte a himnuszt, és bement a Parlament épületbe. Eközben a város több pontján sorsdöntő események zajlottak.

Rémálom Magyarországon

Magyarországon – a szovjet érdekszférába tartozó többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan – a „fordulat évétől”, 1948-tól kezdve a Magyar Dolgozók Pártja irányításával a társadalom totális ellenőrzését a hatalomgyakorlás sarokpontjává emelő sztálinista diktatúra épült ki. Kezdetét vette a társadalom osztályalapon történő átszervezése. Az ellenzéki véleményeket elhallgattatták, a hatalom kritizálásáért bárkit feljelenthettek, megszűnt a sajtószabadság. A Péter Gábor vezetésével működő politikai rendőrség (Államvédelmi Hatóság, vagyis ÁVH) székházában, az Andrássy út 60-ban politikai okokból fogva tartott személyek százait kínozták meg a szervezet pribékjei. Az ország internálótáboraiban, valamint a recski kényszermunkatáborban, a „magyar Gulágon” politikai nézeteik miatt üldözött, osztályellenségnek bélyegzett emberek ezrei raboskodtak, és zajlottak a kitelepítések.

Az MDP főtitkára, a szovjet mintát és utasításokat szolgai módon követő Rákosi Mátyás körül Joszif Sztálinéhoz hasonló személyi kultusz épült ki. Rákosi és köre koncepciós perek segítségével a párton belüli vélt vagy valós ellenfeleivel is leszámolt. Bevezették a tervutasításos gazdálkodást, a piaci elvek szerint működő intézményeket államosították. A hatalom birtokosai a környezeti adottságokat figyelmen kívül hagyva Magyarország feszített ütemű nehézipari átalakítására törekedtek. A parasztokat terményeik bizonyos százalékának beszolgáltatására kötelezték, a kuláknak minősített módosabb gazdák ellen lejárató propagandahadjárat indult, és megkezdődött a földek kollektivizálása. A szerzetesrendeket betiltották, a vallásgyakorlást ellehetetlenítették.

Sztálin halálát követően, 1953 júliusában a korábban beszolgáltatási miniszterként is dolgozó Nagy Imre került a kormányfő székbe, aki reformjaival valamelyest enyhített a korábbi terheken és engedményeket biztosított a politikai üldözötteknek (feloszlatta az internálótáborokat, a kitelepítettek visszatérhettek régi lakhelyükre stb.), ám 1955-ben a Rákosi és Gerő Ernő vezetésével az ortodox sztálinisták kiszorították a népszerű miniszterelnököt a hatalomból. A gazdasági mutatók ismét romlani kezdtek,  miközben a terhek tovább nőttek. A doktriner kommunista vezetés visszatérésével szembeni elégedetlenség első jelei már 1955-ben megmutatkoztak, és az események 1956 októberében végül népfelkelésbe torkolltak.

Az értelmiség a Petőfi Körben tartott vitákon már 1956 nyarán egyre hangosabban emelte fel a szavát a hatalommal szemben, 1956. szeptember 17-én az Írószövetség közgyűlésén a felszólalók többsége pedig a pártvezetők felelősségre vonását és Nagy Imre teljes rehabilitálását sürgette. A szovjet vezetők utasítására az MDP Központi Vezetősége 1956. július 18-21-i ülésén felmentette Rákosit első titkári és Politikai Bizottságban viselt tisztsége alól, a főtitkári székbe a Rákosihoz hasonlóan keményvonalas sztálinista politikát folytató Gerő került. Október 6-án több tízezer ember jelenlétében újratemették az 1949-ben koncepciós perben elítélt és kivégzett egykori kommunista bel- és külügyminisztert, Rajk Lászlót, október 13-án pedig rehabilitálták a pártból 1955 decemberében kizárt Nagy Imrét.

„Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába”

Október 16-án a szegedi egyetemisták gyűlésükön elhatározták, hogy kiválnak a Dolgozók Ifjúsági Szervezetéből, a DISZ-ből, és Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) néven független ifjúsági szervezetet alapítanak. A szervezethez az október 22-én, a Műegyetemen tartott nagygyűlésen több magyar egyetem küldöttei csatlakoztak. Itt született meg az események egyik legfontosabb dokumentuma, a politikai és gazdasági rendszer megreformálására irányuló követeléseket tartalmazó 16 pont (az október 20-án, Szegeden elfogadott határozat átdolgozott változata). Az egyetemisták meglepően kemény hangú pontjaikban többek között a politikai rendszer megreformálását, valamint a megszálló szovjet csapatok távozását és a szovjet-magyar kapcsolatok új, kölcsönösségi alapokra helyezését is követelték. Az egyetemisták ugyancsak ekkor határozták el, hogy másnap délután békés felvonulás formájában adnak nyomatékot követeléseiknek, s fejezik ki rokonszenvüket a lengyelországi antisztálinista reformok iránt, valamint szolidaritásukat az országban a szovjetek fegyveres beavatkozással való fenyegetőzésére válaszul kirobbant tüntetések résztvevőivel.

Az MDP vezetői előbb betiltották a tüntetést, amelyet később Piros László belügyminiszter mégis engedélyezett. A demonstráció délután 3 órakor kezdődött a Március 15. téren, a Petőfi szobornál, ahol Sinkovits Imre mintegy 10-15 ezer ember előtt elszavalta a Nemzeti dalt, majd az egyre növekvő létszámú tömeg (amelyhez számos munkás csatlakozott) a Bem térre vonult. A jelszavak, követelések radikalizálódtak – többen kivágták a kommunista címert a nemzeti zászlóból, és egyre gyakrabban hangzott el a „Ruszkik haza!”, valamint a „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába” jelszó. 

A demonstráció este már három helyszínen folyt egyszerre. A legtöbben a parlament elé vonultak, de sokan segédkeztek a Városligetnél a hatalmas Sztálin-szobor ledöntésében is, amelyet végül lángvágók segítségével sikerült két vállra fektetni. A Rádiónál megtagadták az egyetemisták által 16 pontban összefoglalt követelések beolvasását, és helyette Gerő nyilatkozata került adásba, aki komoly megtorlást helyezett kilátásba a „nacionalista” tüntetőknek. Miután pedig a nagy zűrzavar közepette a Rádióban tartózkodó ÁVH-sok a felvonulók közé lőttek, elszabadult a pokol. A tüntetők az oldalukra átállt katonáktól, valamint a közeli gyárakból szerzett fegyverekkel ostromolni kezdték az épületet. Szerte a városban fegyveres csoportok szerveződtek, a vidéken állomásozó szovjet csapatok pedig elindultak Budapest irányába. A békésnek indult tömegmegmozdulás végképp fegyveres felkeléssé lényegült át.

Győzött a forradalom?

Éjjel Nagy Imrét visszavették a Politikai Bizottságba, és kinevezték miniszterelnöknek. A kormány kijárási tilalmat rendelt el, statáriumot hirdetett (vagyis rögtönítélő bíráskodást), és ellenforradalmároknak bélyegezte a felkelőket. A kijárási tilalmat azonban a többek között a Széna téren, a Corvin közben és a Baross téren megalakult fegyveres csoportok sem tartották be, és tovább folytatták harcukat a szovjet páncélosokkal szemben. A forradalmi események eközben számos nagyvárosra átterjedtek.

A szovjet vezetők megbízásából Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov is Budapestre érkezett, és utasításukra október 25-én Gerő helyett Kádár Jánost nevezték ki az MDP Központi Vezetőségének első titkárává. Október 25-én délelőtt ismeretlenek a környező épületek tetejéről az Országház előtt békésen tüntető tömegbe lőttek, és több embert halálosan megsebesítettek. Bár máig tisztázatlan, ki nyitott tüzet a demonstrálókra, az események tovább korbácsolták a vérfürdőért felelősnek tartott ÁVH-val szembeni dühöt. A forradalom napjaiban a tömeg több ávóst is meglincselt, és az indulatok néhány nappal később, a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházának október 30-i ostrománál történt eseményekben kulmináltak. A többórás tűzharcot követően a forradalom oldalán álló fegyveresek (akik úgy tudták, az ÁVH az épület alatt titkos kazamatarendszert üzemeltet, ám ez legendának bizonyult) a magukat megadó védők közül többeket agyonlőttek, míg másokat súlyosan bántalmaztak.

Eközben Nagy Imre és támogatóinak csoportja átértékelte az eseményeket, és a kormányfő úgy döntött, a forradalom élére áll. Október 27-én átalakította kormányát, amelyben a reformkommunisták mellett a nemzetközi hírű filozófus, Lukács György, valamint két kisgazda politikus, Tildy Zoltán és Kovács Béla is helyet kapott. Másnap a kormány tűzszünetet hirdetett, bejelentette a szovjet csapatok Budapestről történő kivonását, az ÁVH feloszlatását, valamint a Kossuth-címer visszaállítását, a felkelők számára pedig amnesztiát helyezett kilátásba. Úgy tűnt, győzött a forradalom.

Október 30-án Király Béla vezetésével megalakult a Nemzetőrség, a szovjet csapatok ugyanezen a napon megkezdték a Budapestről történő kivonulást, a korábban betiltott pártok pedig újra megkezdhették működésüket. Eközben Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy vezetésével kiszabadították Magyarország 1948 karácsonyán letartóztatott, majd életfogytiglani fegyházra ítélt esztergomi érsekét, utolsó hercegprímását, Mindszenty Józsefet. November 3-án újjáalakult a kormány, amelyben a reformkommunisták, Nagy Imre, Kádár János és Losonczy Géza mellett 3-3 kisgazda és szociáldemokrata, valamint két parasztpárti képviselő (köztük a 20. század nagy magyar politikai gondolkodója, jogfilozófusa, Bibó István) és a felkelők oldalára átállt Maléter Pál ezredes is helyet kapott.

Egy illúzió végnapjai

Míg azonban a szovjet kormány október 30-án reménykeltő nyilatkozatot adott ki a teljes egyenrangúságról, az állami függetlenségről és szuverenitásról, és kinyilvánította készségét a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának megtárgyalására, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Elnöksége pedig szintén a magyarországi helyzet békés megoldása mellett döntött, másnap a szovjet vezetés a szovjet első titkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov javaslatára már a fegyveres beavatkozás mellett foglalt állást. Nagy Imre november 1-jén bejelentette, hogy Magyarország kilép a szocialista tömb országait tömörítő védelmi szervezet, a Varsói Szerződés kötelékéből, és kinyilvánítja semlegességét, ekkor azonban már ismét Budapest felé irányuló szovjet csapatmozgásokat lehetett észlelni. Ugyanezen a napon, az esti órákban Kádár János az akkori belügyminiszter, Münnich Ferenc társaságában repülőgéppel Moszkvába utazott. Kádárt a szovjetek hamarosan a magyar forradalom leverését követően megalakuló ideiglenes kormány vezetésével bízták meg.    

Miután a KGB november 3-án este Tökölön letartóztatta a csapatkivonásokról való tárgyalásra érkező Maléter Pál honvédelmi minisztert, november 4-én hajnalban a szovjet csapatok a Forgószél hadművelet keretében elérték Budapestet. Megkezdődött a magyar nép szabadságharca a világ legnagyobb hadseregével szemben. Hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangvételű beszédet intézett Magyarország lakosságához: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Az Országházban egyedül Bibó István maradt. Mindszenty az amerikai, Nagy Imre – több társával egyetemben – a jugoszláv nagykövetségre menekült.

Szolnokon a Szovjetunióból visszatért Kádár János, az október 31-én az MDP jogutódjaként létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára vezetésével megalakult az „ellenforradalom” ellen harcot hirdető Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely november 7-én letette az esküt az Országházban, majd az okiratot Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke visszadátumozta november 4-re.

A felkelők közül még a reménytelen helyzetben is sokan kitartottak, az utolsó felkelőgócokat november 10-11-ére számolták fel. A várva-várt, és a Szabad Európa Rádió által felelőtlenül ígért amerikai segítség elmaradt, a harc folytatását remélő forradalmárok által hangoztatott jelszó, a Márciusban Újra Kezdjük (MÚK) érvényre juttatását pedig megakadályozta a belügyi szervek megerősödése. A további sporadikus ellenállási kísérleteket az új pártvezetés országszerte sortüzekkel, fegyveres erőszak alkalmazásával verte le.

„Kegyelmet nem kérek”

A harcok következtében az országban összesen 2600-2700 magyar vesztette életét, a Néphadsereg kötelékéből 285 fő, a BM-dolgozók és más fegyveres erők köréből pedig 144-en haltak meg. A kórházakban mintegy 20 ezer sebesültet ápoltak. A szovjetek közül a statisztikák szerint 669-en vesztették életüket. 1956 november és 1957 májusa között közel 200 ezren hagyták el az országot. Közülük mintegy 37 ezren az Egyesült Államokban, 25 ezren Kanadában, 21 ezren az Egyesült Királyságban, 19 ezren Ausztriában, 15 ezren az NSZK-ban, 13-13 ezren Svájcban és Franciaországban, 11 ezren Ausztráliában, 6 ezren Svédországban, 5 ezren Belgiumban, 4 ezren Olaszországban, 3,5 ezren Hollandiában, 2 ezren pedig Izraelben telepedtek le, de kisebb számban többek között Dél-Afrikába, Új-Zélandra, a dél-amerikai országokba és még a Dominikai Köztársaságba is érkeztek magyar emigránsok.

A forradalom és szabadságharc leverését követően szinte azonnal kezdetét vette a megtorlás. Az első halálos ítéletet december 15-én, Miskolcon hirdették ki és hajtották végre, az utolsó felkelőket pedig 1961. augusztus 26-án végezték ki. A megtorlások során összesen mintegy 35 ezer emberrel szemben indítottak büntetőeljárást, akik közül 26 ezren került bíróság elé. 22 ezer főt ítéltek el, 13 ezret internálótáborba küldtek, és 225 ember végeztek ki – legalább részben – a forradalommal összefüggésbe hozható cselekmények miatt. Börtönbe került többek között Bibó István, Darvas Iván és Göncz Árpád is. 1963 áprilisában az elítéltek többsége közkegyelemben részesült, ám voltak olyan 56-osok (például Wittner Mária), akikre még ekkor sem terjedt ki az amnesztia. 

Bár Nagy Imre és társai 1956. november végén az ország új vezetője, Kádár János által biztosított garanciákkal hagyták el a követséget, a szovjet hatóságok elfogták, és Romániába deportálták a csoportot. 1957 áprilisában egy budapesti börtönbe szállították őket, majd 1958-ban megkezdődött a Nagy Imre-per néven ismert koncepciós eljárás. Nagyot – aki a per alatt sem tagadta meg nézeteit – 1958. június 15-én kötél általi halálra ítélték. Maléter Pál és Gimes Miklós szintén a kivégzés sorsára jutott, míg a budapesti rendőr-főkapitányt, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évre, Jánosi Ferencet 8 éve, Vásárhelyi Miklóst és Tildy Zoltánt 5 évre ítélték. Szilágyi Józsefet már április 24-én kivégezték, Losonczy Géza pedig a börtönben hunyt el, tisztázatlan körülmények között.   

„Egyetlen vigaszom (…), hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály felment azok alól a súlyos vádak alól, (…) amelyeknek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket (…) vállalnom kell (…) Kegyelmet nem kérek” – hangzottak Nagy Imre utolsó szavai 1958. június 15-én a bíróság előtt. A miniszterelnököt másnap hajnalban vezették a bitófa alá. Két csuklóját bal combjához kötötték, szájára pedig egy olyan szíjszerkezetet illesztettek, amely megakadályozta, hogy kiáltozása felverje a börtönudvar csendjét. Az ítéletet 5 óra 9 perckor végrehajtották, majd az orvosok hét perccel később jelentették, hogy Nagy Imre szíve leállt. A testet egy koporsóba helyezték, és a börtön udvarán egy jeltelen sírban elásták, amelyre régi bútorokat hánytak.

A koporsót 1961-ben kiásták, a holttestet kátránypapírba csavarták, és (Borbíró Piroska fedőnéven) átvitték a közeli Új köztemető 301-es parcellájába, ahol ismét jeltelenül földelték el. Nagy sírhelyét 1989 tavaszán felkutatták, és holttestét exhumálták. A mártír miniszterelnököt néhány héttel Kádár János halálát megelőzően, egy egész napos ünnepélyes gyászszertartás keretében temették újra 1989. június 16-án. Nagyot a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa társaival együtt Kádár halála napján, 1989. július 6-án rehabilitálta.