Amikor nagyobb eséllyel rabolt ki egy hajdú, mint egy német
A Budapest Főváros Levéltára BFL+ néven havonta rendez előadássorozatokat, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a tudományos munkatársak által „pluszként” kikutatott anyagok szélesebb körben is megismerhetővé váljanak. A mai két előadás a szabolcsi hajdúvárosok Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepével, valamint a székelyek az Egyesült Államokba történő századelői kivándorlásával foglalkozott.
A hajdúhad és a kaloda
Török Péter előadásában a hét szabolcsi hajdúváros, Polgár, Nánás, Dorog, Böszörmény, Szoboszló, Hadház, Vámospércs települések a 17-18. századfordulóbeli életéről és a szabadságharccal való kapcsolatáról beszélt. Elmondta, hogy bár sokan csodálkoztak a disszertációs témaválasztásán, úgy véli, még rengeteg kutatnivaló van a mostohán kezelt témában. Mint kifejtette, az első nagy betelepítési hullám Bocskai István idejére tehető, a szakirodalom szerint 9254 hajdúvitéz telepedett le (a lényege az volt, hogy a zsold helyett földet kaptak), azonban az előadó szerint ez a túlzó létszám nem felel meg a valóságnak. Az 1702. évi összeírás szerint mindössze 954 családfőt írtak össze, ez megítélése szerint nem azt jelenti, hogy a hajdúvárosi hajdúk száma a török és a császáriak elleni harcok során így megcsappant volna.
Török szerint tévhitnek tekinthető, hogy Böszörmény lett volna a központja a hét városnak, ez az állítás a 18. század második felétől megállja a helyét, azonban „a század elején egy nánási igencsak kikérte volna magának, hogy egy böszörményit elé helyeztek” – fejtette ki. II. Rákóczi Ferenctől maradt iratok szerint a hajdúvárosok az első szóra beálltak a szabadságharc mögé, a valóságban azonban ez is másként történt: Szoboszlóban például „elvesztette a fejét néhány hajdú vitéz”, mielőtt a többiek csatlakoztak volna a felkeléshez. Ekkor már a hajdúk korábbi aranykorának régen vége volt (legtöbbjük letelepedett birtokosként élt), ráadásul a Nagyváradon állomásozó közeli császáriaktól való félelmükben sem szívesen támogatták a kezdetekben a felkelést. Később ugyanakkor pontosan azért tartottak ki a végsőkig, mert reálisan mérték fel a helyzetüket: jóformán a masszív kuruc területek közelsége miatt hozták meg ezt a döntést, mondta a kutató.
A kutató kiemelte, hogy a települések eredeti lakói nem voltak teljesen odáig, hogy hajdúkat telepítettek be hozzájuk, ez a fennmaradt iratokból, a tisztségviselők listáiból is kiválóan látszik. Sokáig például párhuzamos közigazgatás folyt a településekben. Mint Török elmondta, egy hajdúvárosi tisztviselő kissé más vérmérséklettel állt hozzá a munkájához. Például mikor Debrecenből a kurucok kilakoltatták az ellenség közeledtére a lakosokat, a hajdúk bevonultak a mezővárosba, és elvittek mindent, ami csak mozdítható volt. Fogarasi Tamás, a hét hajdúváros főkapitány-helyettese az egyik ehhez hasonló zsákmányszerzés örömére a források szerint egy héten át ivott, tetteiért később kalodában kellett bűnhődnie.
„A hajdúvárosiak (következetesen nem úgy fogalmazott, hogy a hajdúk) olykor többet pusztítottak, mint maguk a császáriak” – húzta alá Török. Hozzátette: a hajdúvárosok egy lovasezred kiállítását ígérték meg Rákóczinak, aki gyakran korholta őket, mert nem maguk a hajdúk, hanem gyakran zsoldosok álltak ki helyettük. Nagy fegyvertényeket nem köthetünk a Buday István és Szemere László vezette ezredhez. Egyébként ők állomásoztak a szabadságharc idején Pest alatt, tehát ha valakit kiraboltak akkortájt a környéken, nagyobb esély volt rá, hogy hajdúvárosok lakói tették, és nem a császáriak. A vezetők nem kifejezetten voltak erőskezűk, a sok engedetlenség (szökések, a csatáról szó nélküli távozások) ellenére nem került sor büntetőjogi megtorlásokra, kivégzésekre. A hajdúvárosi ezred 1709-1710 körül oszlott fel.
Székelyek Amerikában
A Székelyföldről származó Mátyás Zoltán előadásában a székelyek 1900-1913 közötti időszakbeli Egyesült Államokba történő kivándorlásáról beszélt. Kit nevezünk kivándorlónak? Az egy nyárra történő elköltözőt vagy aki tervezi a visszatérést, esetleg azt. aki csapot-papot itt hagyva utazik külföldre? – tette fel a kérdést a kutató. Az 1903. évi IV. törvénycikk 1. §-a válaszolhat részben a kérdésre: „E törvény alkalmazása szempontjából kivándorlónak tekintetik az, a ki tartós keresete czéljából bizonytalan időre – külföldre távozik”.
A korabeli kivándorlás okaiként a korábbi vallási és politikai okok helyett a gazdasági okokat emelték ki az 1918-as statisztikai adatok. Puskás Julianna szerint két tényezőre is figyelni kell: a toló (Székelyföld rossz gazdasági helyzete) és a húzó viszonyokra (az Egyesült Államok gazdasági potenciálja). Székelyföld gazdaságáról beszélve a kutató kifejtette, hogy igen rossz és kevés termőföld akad a vidéken, ahol még akkor is a tradicionális mezőgazdaság volt megfigyelhető. Kiemelte továbbá a pénzintézetek hiányát, a megfizethetetlen kamatok jellemezte a hitelviszonyokat, az erőtlen kisipart, valamint megemlítette, hogy a nehézipar – Marosvásárhely környékének kivételével – lényegében hiányzott, az utak rossz minőségűek voltak, a vasutak alig épültek ki, ahol pedig elkészült a sínpár, az olcsó cseh és osztrák áruk tették tönkre a helyi kisipart. A székelyföldi gazdaság helyzete a román-magyar vámháború idején (1886-1893) vált igazán elkeserítővé. Korábban ugyanis a székelyföldi árukat a román piac felszívta, ezt követően azonban a kialakuló román kisipar miatt nem tudták keletre eladni a termékeiket, amelyet a belső piacok alig tudtak felszívni.
Ez is érdekelhet
Előadásában érintette a tradicionális romániai kivándorlást is, a keleti államban főként a cselédség keresett menedéket. Csík és Háromszék kivándorlói zömében nem nyugatra, hanem Romániába költöztek. A kivándorlást ösztökélte egyébként a hazaküldött levelek és a térségben hatalmasnak számító pénzek ténye, hiszen „ha valaki azt látja, hogy egy társa fél évre eltűnik, majd hatalmas összegeket küld haza, elgondolkodik”. A kormány nem tilthatta meg a kivándorlást, csupán az ügynökök tevékenységét igyekezett ellehetetleníteni. A kivándorlás drasztikus növekedése után (1903 után) kezébe vette a gyeplőt, ám ekkor sem megtiltotta, csupán irányítani szerette volna a folyamatokat: szerződést kötött a Cunard hajótársasággal, amelynek hajói heti két alkalommal Fiume kikötőjéből indulhattak nyugatra.
A kutató érintette az 1902-es Székely Kongresszust, valamint a Székely Társaságokat is, amelyek figyelték a riasztóan ható székely kivándorlás okait, hiszen „az utolsó erdélyi magyar bástya” fogyása a román nép tengerében különösen fájdalmasnak tetszett. Céljuk az volt, hogy az ország belseje felé tereljék az Erdélyből mindenáron kivándorolni akarókat. A legális kivándorlást nézve Székelyföldről 8 300-an vándoroltak az USA-ba, 12 925-en pedig Romániát választották új hazájukként. Ezek a számadatok nem tűntek jelentősnek, azonban a kutató hozzátette: Székelyföld lakossága 1910-ben csupán 620 ezer fő volt.
