Alina Szapocznikow – a szobrásznő, aki túlélte a poklot

2025. szeptember 23. 16:10 Múlt-kor

Alina Szapocznikowot napjainkban a 20. század egyik legeredetibb szobrászaként tartják számon. Nem véletlenül: a korban szokatlan műveivel a valóság fájdalmasságát és abszurditását ábrázolta, nem kis sikerrel. A szenvedés – művészetének egyik központi eleme – ugyanakkor a lengyel szobrásznő életének is örökös társa volt; alkotásai így nem csupán esztétikai élményt nyújtanak, hanem megrendítő vallomások is egy olyan létről, ahol a gyötrelem művészetté vált.

Alina Szapocznikow (Forrás: Wiipédia / Közkincs)

Korábban

A láger árnyékában

Alina Szapocznikow 1926. május 16-án látta meg a napvilágot Kaliszban, Lengyelország egyik legősibb városában. Furcsa mód azonban az anyakönyvi kivonatában 1927 szerepel, a mai napig nem tudni, hogy miért. Mintha a sors ezzel is előre jelezte volna: Alina nem fog beleférni a század által diktált szabályokba és keretekbe.

Gyermekkorát szerető családi légkörben töltötte fogorvos édesapjával és gyermekorvos édesanyjával. Tizenéves korában azonban összeomlott körülötte a világ: 1940-ben a családot gettóba zárták, majd Auschwitzba, onnan pedig Bergen-Belsenbe hurcolták. Apját már korábban elvesztette, bátyját a nácik gyilkolták meg. Ő és édesanyja a különböző gettók tábori kórházaiban dolgoztak – valószínűleg ennek köszönhették a túlélésüket. „A testemet, amit később annyiszor megformáltam, Isten tudja, hogyan mentettem meg akkor” – idézte fel később.

Újrakezdés a romok felett

A háború után Prágában próbált új életet kezdeni, ahol beiratkozott a Felsőfokú Iparművészeti Iskolába. Az 1948-as év azonban már Párizsban találta a művésznőt: ekkoriban a rangos Beaux-Arts művészeti akadémián dolgozott, nem messze Alberto Giacometti műtermétől. A szerelem, a művészet és a nagyváros pezsgése mind rabul ejtették Szapocznikowot. Ez a boldog időszak azonban nem tartott sokáig: egy súlyos tuberkulózisfertőzés miatt kénytelen volt visszatérni a szovjetizálódó Lengyelországba. Alina tehát mindössze 24 éves volt, amikor másodjára is a politikai hatalomgyakorlás szorításában találta magát.

Az 1950-es évek Lengyelországában a művészeknek nem volt sok választásuk: a szocialista realizmus volt az egyetlen elfogadott irányzat, amit követhettek. Alina Szapocznikow is kénytelen volt alkalmazkodni a kommunista elvárásokhoz – legalábbis látszólag. Egy ikonikus fénykép tanúskodik erről az időszakról: a művésznő komoran áll egy monumentális, agyagból formált Sztálin-szobor mellett. Az arckifejezése gyakorlatilag mindent elmond arról a belső feszültségről, amelyet az elnyomó ideológia és a saját művészi víziói közötti szakadék okozott.

A test birodalma

A politikai nyomás lazulásával Alina egyre bátrabban fordult a saját hangja felé. Ekkoriban keletkezett szobrai a holokauszt emlékét és a test törékenységét jelenítették meg. Szép lassan kiformálódott saját művészete, amelyben egyre inkább az emberi test lett a legközpontibb szimbólum.

Az 1960-as években Franciaországban lelt új otthonra. Művei ekkor már egyszerre voltak provokatívak és szürreálisak: ajkakat és melleket ábrázoló lámpák, „virág-szájak” és egyéb merész testábrázolások színesítették művészi palettáját. Nem véletlen, hogy Louise Bourgeois vagy Marcel Duchamp is felfigyelt rá – utóbbi közbenjárásának köszönhetően a rangos Copley Alapítvány díját is elnyerte.

Betegség és végső küzdelem

Szapocznikowot 1969-ben súlyos mellrákkal diagnosztizálták. Egy ilyen betegség hatására a legtöbben talán visszavonultak volna, ő azonban még erősebben a művészet felé fordult. Tumors Personified (magyarul: Tumorok megtestesítve) című sorozatában saját betegségét jelenítette meg a tőle megszokott testábrázolás segítségével.

Alina Szapocznikow 1973. március 2-án, mindössze 47 évesen hunyt el egy alpesi szanatóriumban. Rövid élete ellenére hatalmas életművet hagyott hátra, amelyben az emberi test a túlélés, a vágy és a fájdalom legfőbb szimbóluma lett.