Aki elhozta Párizst Budapestre – A Holzer Szalon tündöklése és bukása

A Holzer-cég neve évtizedeken keresztül fogalom volt mind az előkelő, mind a középosztálybeli hölgyek számára. Tulajdonosai ugyanis generációkon át jó gazdasági érzékkel vezették és fejlesztették üzletüket, mindig szem előtt tartva a divatipar változásait, kihívásait. Az exkluzív szalonokkal szemben aktív reklámtevékenységet folytattak, és jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Duna-parti korzó közönsége a sétálgató hölgyek láttán egy időre a Champs-Élysées-n érezhette magát. 

A konfekció is luxus

A cég története a kiegyezés előttre nyúlik vissza. Egy cégbírósági iratban olvasható, hogy Holzer Simon 1862-ben „mint szabómester a pesti szabadalmazott német szabóczéhbe bekebeleztetett, és nevezett czéhnek az ipartörvény értelmében történt feloszlása óta az abból alakult alulírott ipartársulatnak rendes tagjai közé tartozik”. Erre az igazolásra alighanem azért volt szükség, mert az 1884. évi XVII. tc. átszervezte az iparigazgatást, és ettől kezdve ipartársulati, majd ipartestületi tagsághoz kötötték az iparigazolványok kiadását.

A vállalkozás székhelye, mely „szabóságból, a műhely mellett berendezett, és női konfekcióruhát árusító ruhaházból” állt, az elegáns Kígyó tér 1. szám alatt volt. Szabóságát Holzer 1876-ban már egyéni céggé alakította át, a működés helye nem változott. Az 1880-as Budapesti Czím- és Lakjegyzékben viszont már Kígyó tér 2. szerepelt. A Holzer tehát egyike volt a legrégebbi, elegáns pesti divatáru-kereskedéseknek, ám a XIX. században még nem ért el vezető pozíciót, mivel az Alter és Kiss, illetve a Monaszterly és Kuzmik voltak a legjelentősebbek, egyben udvari szállítók, később pedig az Áts és társa, Girardi József, valamint Árvay János lettek a szakma prominensei.

A cég eleinte konfekciót – azaz készen vásárolható, rendkívül igényesen díszített és ezért borsos árú darabokat – árusított, de idővel nyitott az olcsóbb készruhák felé is, mert azokra nagyobb kereslet mutatkozott.

E mögött az húzódik meg, hogy a konfekció szó a megjelenésekor mást jelentett, mint a XX. században: a finom és drága, de jellegénél fogva nem méretfüggő, és így előre elkészíthető ruhadarabokat illették ezzel a kifejezéssel. Elsősorban a sok kézimunkával készült, gyönggyel, csipkével díszített, nagyon elegáns gallérokat, vállgallérokat, köpenyeket, blúzokat árulták készen. Így tehát Holzer Simon kifejezetten a luxusszegmensben indult.

A szalon csak a század végén nyitotta szélesebbre a forgalmazott divatáruk körét, ekkortól már egyrészt olcsóbb darabokat, másrészt párizsi nagy szalonok eredeti modelljeit is „forgalmazták”. Ezeket – sajátokkal kiegészítve – szezononként mutatták be, majd megrendelés után méretre készítették vevőiknek. Mint Holzer későbbi terjeszkedése is bizonyítja, ez nagyobb nyereséget biztosított a sok kézimunkát igénylő konfekcionált darabok készítésénél. Sikerük abban rejlett, hogy egyszerre több piaci területen is működtek, és így a lehető legszélesebb úri közönséget tudták megcélozni.

A néhány évtized alatt felfutó cég a század végén, amikor apja halála után Holzer Sándor megörökölte, már „az ország legnagyobb és legtekintélyesebb női felöltő-üzleteként” hirdethette magát. Jelzi ezt az is, hogy a fényűző palotában külön próbatermek, olvasótermek, felvonók biztosították vevőkörük kényelmét. Igazán jelentős ugrást azonban az jelentett, amikor Holzer Sándor új, többemeletes épületbe tudta költöztetni az áruházzá átalakított szalont.

Holzer Sándorról írja F. Dózsa Katalin divattörténész: „a Kossuth Lajos utca 9. számban nagyszabású divatáruházat rendezett be 180 alkalmazottal, a földszinten ernyő-, kalap- és gyermekruhaosztállyal, az emeleten ruha- és kabátrészleggel, az alagsorban az ún. occasio-osztállyal, ahol az előző évről megmaradt modelleket árusították mélyen leszállított árakon. A termékeiket saját üzemükben állították elő. […] Komoly exportjuk is volt, nem csupán a Balkán és Törökország, de Ausztria felé is, sőt több fióküzletük volt, például Karlsbadban, Klagenfurtban, Triesztben stb.”

Jó kis társaság

A Budapesti Kereskedelmi- és Iparkamarába 1905-ben választották be először Holzert. Itt többek között a szakmai oktatás – például tanoncnevelés, vidéki vándortanfolyamok, konfekciósok továbbképzése, 1911-ben a Technológiai Múzeum által szervezett színvonalas mestertanfolyamok megmentése – kérdéseivel foglakozott. Elérte a divatszalonok szempontjából igen jelentős lóversenyek szezonjának meghosszabbítását, hogy „a Király-díj minél később futtassék le, s ezzel az előkelő divathölgyek az egész tavaszi szezont Budapesten töltsék, úgyhogy a nyári divat is még Budapesten legyen bemutatható” – emelte ki jelentőségét az általa alapított Nőiruhakészítők Országos Szövetségének lapja, a Magyar Divatipar. Ezenkívül az első világháború idején sürgette, hogy a kisiparosok bedolgozóként részt vehessenek a hadseregszállításokban – például a fegyházak ellenében –, és ennek érdekében két szabókongresszust is szervezett.

Az őszirózsás forradalom alatt szembehelyezkedett az ágazat tervezett korlátozásával, és szintén bátran képviselte a munkaadói érdekeket a proletárdiktatúra idején, amiért elfogták. A börtönben történtekről írott beszámolóját 1920-ban az említett szakfolyóirat folytatásokban közölte. Eszerint letartóztatására 1919. húsvét vasárnapjának éjszakáján került sor, teherautón többekkel együtt a Markó utcai börtönbe szállították. Végül, ahogy a Tanácsköztársaság 133 napja a végéhez közeledett, mindenkit elengedtek, különösebb atrocitás nem érte. Utólag Holzer ironikusan még azt is megjegyezte, hogy jó társaság ekkor kizárólag a börtönben volt, itt viszont valóban „elsőrangú úriemberek” – gyárosok, ismert politikusok – találkoztak.

Az exkluzív szalonok zártsága, ami a vevőkör izolálásában, az alacsonyabb társadalmi rétegektől való elzárkózásban, illetve a szalon ruháinak, új, párizsi modelljeinek minél tovább való titokban tartásában jelentkezett, az első világháború után fokozatosan gyengült egész Európában. Magyarországon részint a háború és az azt követő forradalmak, részint pedig az ország nagy részének elvesztése miatt a korábban szinte korlátlan forrásokkal rendelkező, és helyzetének reprezentálása céljából ezt az öltözködésre is szívesen fordító kiváltságos, szűk elitnek mind anyagi ereje, mind száma lecsökkent.

A kiváló hazai üzletember ezekben a nehéz és inflációval sújtott években is különleges megoldást választott a párizsi divat naprakész követésére és terjesztésére: drága, eredeti ruhamodellek vásárlása helyett egy titokzatos fiatal francia hölgyet szerződtetett, aki magával hozta hazája legfrissebb divatújdonságait, és akinek feladatául immár új, pesti modellek tervezését is szánták. Holzer lépését nemcsak a „párizsi” mint hívószó reklámértéke támasztotta alá, de az is, hogy nemigen akadt megfelelő magyar jelölt erre a pozícióra, akinek mindaz a művészi és szabászati tudása meglett volna, amely az addig megszokott, francia színvonalú ruhatervezéshez kellett. A Holzer új direktrisze korábban bevált a világhírű Paquin-nél, az Avenue des Champs Élysées-n működő Maison Madelaine Madelaine-nél, és végül a Callot Sœurs cégnél.

Merész és bizonyára költséges megoldása nagy sikerrel járt. A Színházi Élet a következőképpen számolt be egyik divatbemutatójáról 1922-ben: „Páris ontja ragyogó és felejthetetlen divatkreációit, de milyen kevés kreáció ér el a messzi Pestre. […] Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a pesti divatművészet nem áll Európában egyikén az első helyeknek, de igen kevés Pesten az olyan divatház vagy olyan szalon, amelynek alkotásai egytől-egyig a párisi ízlés jegyében születtek, s az onnan kikerülő modellek mindig nyugati, előkelő kultúrát jelentenek.”

Ezeket a ruhákat az említett párizsi hölgy tervezte. A beszámoló értékéből levon Holzernek a lappal ápolt rendszeres és jó kapcsolata: az ott megjelenő számos hirdetése és több olyan, szinte reklámnak is beillő „irányított” cikk, melyben őt kérdezték a legújabb divatról, újdonságokról. A jelenség és a törekvés azonban nyilvánvaló: a drágán és nehezen elérhető külföldiek helyett saját modelleket tervezni, amelyeknek színvonala és divatossága ugyanakkor a párizsiakéval ér fel.

Színesebb és hosszabb?

A háború utáni alapanyaghiány jelentős nehézségeket okozott az 1920-as évek elején. Ennek, valamint a pénzügyi nehézségeknek ellenére a Holzer finom selyemszöveteket és csipkéket tudott beszerezni külföldről. Erre a hazai divatszalonok közül mások is törekedtek, de a vásárláshoz szükséges külföldi valutát évekig csak korlátozott mennyiségben lehetett kiváltani. 1922-ben divatba jöttek a színek – talán a háború szürkesége és a gyász feketéje utáni ellenhatásként.

A kosztümöt, amely az 1910-es évek legjellemzőbb darabja volt, letaszította trónjáról a ruha és a mutatós, lehetőleg szőrmedíszítésű kabát kombinációja. Ebben az évben a Holzer őszi bemutatóján legkedveltebb színként a hideg almazöldet és a korallt említették, ám továbbra is rendszeresen feltűnt a fekete, amely – jól kombinálható, sok helyzetben megfelelő és nem mellesleg karcsúsító hatású alapszínként – ez idő tájt újra népszerűvé vált, és az is maradt.

Aztán mégis tovább „világosodtak” a ruhák: a halványszürke és a drapp uralkodott. A szabásvonalak szempontjából 1921-ben a csípőre került a derékvonal, egy év múlva pedig a hosszabb, bokáig vagy alig boka fölé érő, nappal inkább egyenes, este drapériaszerűen redőzött, lágyabb vonalú szoknya vált divatossá. Az estélyi ruhák a húszas évtized elején különösen hosszúak voltak, sőt nem volt ritka az uszály sem – de nem hátul, hanem oldalt. Díszítésként pedig fémszálas hímzések, látványos mintájú csipkék, nagy virágdíszek szolgáltak. A szezononként változó párizsi divat pesti interpretálásában Holzer évtizedeken át élen járt, és bár francia szalonvezető alkalmazásáról nem tudunk a későbbiekben, arról igen, hogy mindkét fiát külföldön taníttatta: Andort Párizsban, Simont pedig Amerikában. Így egyikük a divat és a szabás, másikuk az üzlet szakértőjévé vált.

Végezetül érdemes felidézni a Holzer-divatcég végnapjait, mely a XX. század történetének legnehezebb időszakához kötődik. A csaknem száz éven keresztül működő többgenerációs családi cég fénykora a századfordulón volt, amikor egy modern szemléletű üzletember-tulajdonos irányította. Holzer Sándornak 1932-ig oroszlánrésze volt szakmájának felvirágoztatásában, és nem kevésbé abban, hogy az úgynevezett Holzer-filiálékon keresztül a magyar konfekcióipart külföldön is elismerték.

Ennek hátterében az állt, hogy a tulajdonos a gazdasági világválság miatt nem akart létszámcsökkentést végrehajtani, így – előre menekülve – terjeszkedésbe fogott, és még az angol piacra is sikerült betörnie, ami pedig egy kontinentális vállalat számára addig lehetetlennek tűnt. A cégéről úgy fogalmazott, mint egy fészekről, melyből kirepültek a „madarak”: a nála tanuló és utána megerősödő korábbi alkalmazottak. A gazdasági világválság idején megrendülő vállalat azonban minden próbálkozás ellenére csaknem csődbe ment. Sikerült ugyan megmenteni és tovább működtetni, de csak nagy anyagi és presztízsbeli áldozatok árán, így vezető szerepét az 1930-as években elveszítette.

Végül pedig az 1944. március 19-i német megszállás arra indította a cégét akkor már régóta fia, ifj. Holzer Simon segítségével irányító Holzer Sándort, hogy vállalkozásukat egy színlelt, antedatált szerződéssel átadják egy keresztény szabónőnek. Hogy hogyan élték túl a vészkorszakot, nem ismert, de 1945 folyamán nekikezdtek a termelés újjászervezésének, ami azonban néhány év múltán megszakadt. A szovjet típusú diktatúra kiépítése együtt járt az államosítással és jó ideig a polgári divatnak mint burzsoá jelenségnek az üldözésével.