Legendás apák és fiúk

A nátha, a vécé bűze és a rossz élelmiszer miatt lázadásig fajult az Apollo–7 misszió

2018. október 12. 16:36 Múlt-kor

Habár ma már tudjuk, hogy a Holdra jutásért folyó hidegháborús versenyt az Egyesült Államok nyerte, és a Szovjetunió később sem juttatott embert az égitestre, az 1969-es Apollo–11 misszió sikerét megelőzően azonban egyáltalán nem tűnt még biztosnak az amerikai vezetés. A NASA Hold-programja 1968-ban a szakadék szélén tántorgott, és a feszültség a tetőfokára hágott a próbák közben, amelyek a Holdra szállás esélyeit voltak hivatottak felmérni.

Apollo 7
Az Apollo–7 személyzete (b-j): Donn Eisele, Walter Schirra, Walter Cunningham

1967 januárjában az Apollo–1 próbamisszió kilövési próbája katasztrofális véget ért: a tiszta oxigénnel töltött parancsnoki és kiszolgáló modul, amelyben a háromfős személyzet tartózkodott, egy elektromos hiba okozta szikra által begyújtva pillanatok alatt kiégett még a kilövés előtt, és mindhárom űrhajós – Virgil Grissom, Edward White, és Roger Chaffee – életét vesztette. A következő 20 hónapra felfüggesztették a próbamissziókat, és egy kongresszusi bizottság vizsgálta ki a tragédia okait.

A vizsgálatok lezárultát és a modul újratervezését követően három újabb űrhajós készült fel a föld körüli pályára a Holdra jutáshoz készített járművel és felszereléssel: Walter Schirra, Donn Eisele és Walter Cunningham – azaz a tragikus kimenetelű Apollo–1 tartalékszemélyzete. Ez volt az első alkalom, hogy egyszerre három űrhajós vett részt egy küldetésen, és a 11 napos Föld körüli pályán keringést élő adásban is közvetítette a televízióban a NASA. Az Apollo–1 tragédiája után az űrhajósok korántsem bíztak felszerelésükben és járművükben, és az Apollo–7 próbamisszió amiatt is emlékezetes maradt, hogy a felgyülemlett feszültség majdnem lázadásba csapott át.

A kezdetektől elégedetlenek voltak

Az Apollo–7 leckéi 50 év elteltével is fontosak a világ űrügynökségei és a magántulajdonban lévő űrvállalkozások számára is, amelyek mind a Holdra való visszatérést, mind a Mars meghódítását tervezik. A személyzet és a földi irányítás hatékony együttműködése esetén szinte bármilyen felmerülő technikai kihívás megoldható, azonban az Apollo–7 megmutatta, hogy a viták a teljes küldetést veszélyeztethetik.

A feszültség jól kivehető volt a rádiós kommunikációban – nem csupán a veszélyes küldetésre induló férfiak játékos élcelődése volt. Vita keletkezett már akörül, hogy egyáltalán megtörténjen-e a kilövés, de a tévéközvetítés és az étel kapcsán is felmerültek panaszok. Az űrhajósokat különösen bosszantotta a WC-berendezés, amelynek lassú működése (30 percig is eltartott) meglehetős bűzt eredményezett a modulban. A parancsnoksággal a legtöbbet a 45 éves Schirra vitatkozott – a haditengerészet korábbi tesztpilótája tapasztalt űrhajós volt, aki már a Gemini-missziókon is részt vett, és már az Apollo–7 misszió előtt tudta, hogy távozni kíván a NASA-tól, így nem érdekelték viselkedése következményei.

Schirrát különösen megrázta az Apollo–1 tragédiája – Gus Grissom a barátja és szomszédja is volt. Az Apollo–7 küldetés során a személyzet biztonsága volt az elsődleges aggodalma, a NASA számára azonban az volt a fontos, hogy az űrhajósok a próbamisszió minden feladatát teljesítsék – ez volt a végső próba, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy az Apollo–1 hibáit maradéktalanul sikerült kijavítani. Schirra tesztpilótaként az egyedül végrehajtott küldetésekhez volt szokva, és különös felelősséget érezhetett egy háromfős művelet parancsnokaként.

A NASA történésze, Andrew Chaikin szerint Schirra „elvi kérdést csinált abból, hogy a személyzet a főnök” – a földi irányítás tagjai a személyzettel ellentétben nem kockáztatták életüket a misszió során. Chaikin szerint a parancsnok természete egyébként is harapós volt, ezt pedig tovább fokozták a körülmények.

Az irányítás az indítással kapcsolatban is hozott életbe vágó döntéseket. Egy végső biztonsági intézkedésként az új modul tervezői beépítettek egy funkciót, amelynek segítségével a személyzeti kabin leválhat a jármű többi részéről vészhelyzet esetén, az Apollo–1 tragédiájához hasonlót elkerülendő. Ennek felszálláskor való alkalmazása esetén nagy eséllyel a szárazföldön ért volna földet a kabin, az ülések azonban nem voltak az ehhez megfelelő lökéselnyelő berendezéssel ellátva, így akár életveszélyes sérüléseket is szenvedhettek volna az űrhajósok.

A nátha veszélyei

A korábban megállapított szabályok szerint az Apollo–7 nem szállhatott fel, ha a floridai Cape Canaveral kilövőállásnál a tenger felől erős szél fújt. A kilövésre kijelölt napon, 1968. október 11-én azonban az erős szél ellenére a földi irányítás úgy döntött, végrehajtják a kilövést. Schirra nem volt boldog, és a helyzet csak romlott, miután az első űrben töltött napon súlyos megfázással ébredt. A zéró gravitációban a váladék ugyanis nem távozik az orrjáraton, mint a Földön, hanem egyszerűen bent reked az orrban és az arcüregben. Amikor megpróbálta kifújni az orrát, erősödő fájdalmat érzett a fülében. „A takaros kis űrhajónk hamar használt zsebkendőtárolóvá vált” – mondta később Cunningham.

A nátha súlyosbodásával Schirra egyre barátságtalanabbul viselkedett a földi irányítással – nem akarta például bekapcsolni a kamerát egy tervezett televíziós adáshoz, amíg el nem végeztek egy precíziós tesztet a hajtóművel, végül azonban beleegyezett. Az igazán nagy konfliktus akkor tört ki, amikor a küldetés végéhez közeledve Schirra közölte az irányítással, hogy egyikőjük sem fogja viselni sisakját a landoláskor. Indoklása az volt, hogy be kell tudniuk fogni az orrukat (eddigre mindhárom űrhajós elkapta a betegséget, miután 11 napja össze voltak zárva egy légtérben), hogy ne szenvedjenek dobhártyaszakadást a földet érés során. Az irányítás amellett kardoskodott, hogy a sisakok szükségesek arra az esetre, ha valamilyen véletlen folytán nyomáscsökkenés következne be a kabinban, Schirra azonban figyelmen kívül hagyta az utasításokat. Az Apollo–7 személyzete végül sikeresen landolt sisak nélkül október 22-én az Atlanti-óceánon, Bermudától mintegy 370 kilométerre délnyugatra.

Ehhez hasonló „lázadás” nem fordult elő semmilyen űrrepülésen egészen az 1973-as Skylab 3 űrállomás-misszióig, amelynek személyzete 24 órára lekapcsolta kommunikációs berendezéseit, hogy így tiltakozzanak az óriási munkaterhelés ellen, amelyet a földi irányítás rájuk rótt. Schirra a NASA-tól való távozását követően a későbbi Apollo-küldetések egyik televíziós kommentátora lett, továbbá az Actifed nevű nátha elleni gyógyszer reklámarca – ezt a terméket használta az űrben is. A földi irányítással szemben tanúsított engedetlenség miatt a két másik űrhajós, Cunningham és Eisele többé nem járhatott az űrben.

Az Apollo–7-en történtek igazságához hozzátartozik, hogy ekkoriban még kevésbé értette a tudomány a zéró gravitáció és a magas nyomású környezet által előidézett pszichológiai hatásokat, amelyeket azonban napjaink űrrepülései során figyelembe vesznek az illetékesek.

2018. ősz: Legendás apák és fiúk
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Schirra, Eisele és Cunningham a kiképzés során egy szimulátorbanAz Apollo–7 kilövéseAz Apollo–1 kiégett parancsnoki és kiszolgáló moduljaAz Apollo–7 kabinja a landolás utánA személyzet arra kéri a tévénézőket, küldjék továbbra is a képeslapokat és leveleket
Könyvbemutató | A nyomor felfedezése Bécsben és Budapesten

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!