A magyar király, akit műveltsége tett naggyá

Korának egyik legműveltebb uralkodója volt a 899 éve, 1116. február 3-án, két évtizedes országlás után elhunyt nagy formátumú királyunk, Kálmán, akit "Könyves" néven őrzött meg a történelmi emlékezet. A részrehajló középkori krónikások által súlyos testi hibákkal jellemzett Árpád-házi uralkodó - a Szent László-i örökség szellemében - újjászervezte és megerősítette az ország belső rendjét, sikeresen terjeszkedett, s fontos törvényalkotó tevékenységet folytatott: eltörölte a kínzást, és felvilágosultságát bizonyítandó harcot hirdetett a babona ellen. 

Harcban a fivérrel és a császárral

Kálmán 1074 körül, I. Géza király (1074-1077) és Szünadéné bizánci hercegnő idősebbik fiaként született. A herceg apja halálakor még nagyon fiatal volt, így nem ő, hanem - a trónviszályoktól tartó főurak támogatásával - atyai nagybátyja, I. (Szent) László lett a király. László egyházi pályára küldte Kálmánt, és öccsét, Álmos herceget (testvérei közül csak őt ismerjük név szerint) szánta saját utódjául, amivel elhintette a kettejük közötti, éveken át tartó ellenségeskedés magvát.

Kálmán ebbe nem nyugodott bele: úgy gondolta, hogy műveltsége és szellemi képességei - s nem utolsósorban elsőszülöttsége - miatt testvérével szemben őt illeti a korona. Az 1090-es évek elején mindenesetre Kálmánt püspökké szentelték, és feltehetően a Várad székhellyel megújított bihari püspökséget kapta meg, ám innen rövidesen Lengyelországba menekült és sereget gyűjtött; ennek feltehetően az is oka volt, hogy ellenezte László külpolitikájának akkori - az invesztitúraküzdelem jegyében tett - pápaellenes fordulatát.

A beteg uralkodó azonban hamarosan felismerte, hogy addigi kegyeltje, Álmos alkalmatlan a trónra, így halálos ágyán visszahívta unokaöccsét, és Kálmánt jelölte utódjának. A csalódott fivér kárpótlásul megkapta Kálmántól a Horvátországból kihasított dukátust, csakhogy Álmos ezzel nem érte be: az elkövetkezendő években újra és újra fellázadt bátyja ellen, és megkísérelte magához ragadni a hatalmat.

Miután Kálmánt 1095-ben magyar királlyá koronázták, rögtön nehéz diplomáciai feladattal került szembe: biztosítania kellett az országot a keresztesek felvonulásakor. Amikor az első keresztes hadjárat Keletre induló hadai elérték Magyarországot, Kálmán a fosztogató gyülevész hordákat szétverte, ugyanakkor engedélyezte - és serege élén személyesen kísérte - Bouillon Gottfried flamand lovag fegyelmezett hadainak átvonulását.

Azontúl, hogy az újdonsült király bizonyította rátermettségét a trónra, e gesztusban is megnyilvánult Kálmánnak az a törekvése, hogy a kor legfontosabb nemzetközi konfliktusában, az invesztitúraharcban a császárral szemben a pápát támogassa. A pápa közvetítésével jött létre házassága 1097-ben I. Roger normann gróf (feltehetőleg) Felícia nevű lányával (őt sokáig - tévesen - Buzillának nevezte a magyar történettudomány), akitől egy lánya és két fia született. Első felesége és László fia 1110 körül hunyt el, új hitvese Eufémia, a kijevi nagyfejedelem leánya lett.

Az invesztitúraharc fontos állomása volt az 1106-os guastallai zsinat, ahol a gregorián reformokat zászlajára tűző király hívei uruk nevében lemondtak a főpapok kinevezésének királyi jogáról. Lépésüknek azonban elsősorban gyakorlati célja volt, hiszen Kálmán délnyugati hódító politikájának pápai jóváhagyását szolgálta. Kálmán ugyanis - miután megerősítette a László által meghódoltatott Horvátország feletti uralmát és horvát királlyá (1102) koronáztatta magát - 1105-ben lényegében vér nélkül, megfelelő kiváltságok kilátásba helyezésével elfoglalta Zárát (ma Zadar), Traut (Trogir) és Spalatót (Split), majd a szigetekkel együtt egész Dalmáciát.

Sikeres hódítása nyomán Kálmán felvette a Horvátország és Dalmácia királya címet, és az újonnan szerzett területek irányítására létrehozta a szlavón bán (horvát-dalmát bán) tisztségét. Horvátország ettől kezdve egészen a 20. század elejéig perszonálunióban állt a magyar királysággal, ám emiatt Dalmácia birtoklásáért folyamatosan konfliktusban állt Velencével.

Kevésbé bizonyult sikeresnek viszont Kálmánnak az apósa, II. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem támogatására indított hadjárata: bár egy időre sikerült megszállnia Přzemyslt, a lázadó orosz fejedelmek hívására érkező kunok megsemmisítették seregét. A király tanult a kudarcból, ettől kezdve jóval körültekintőbben politizált, és igyekezett szilárd szövetségesekre szert tenni Európában.

De strigis vero quae non sunt

Az Álmos támogató V. Henrik német király és a vele szövetséges cseh fejedelem ellen Kálmán III. Boleszláv lengyel fejedelemmel szövetségben több háborút is vívott. Kálmán másik szövetségese Bizánc volt, amely a normannok elleni háborúban támaszkodott Magyarország segítségére: ezt a szövetséget pecsételte meg Piroska hercegnő (I. László leánya) és Komnénosz Jóannész trónörökös házassága, amely a század közepén a bizánci magyar trónigényeinek is alapjául szolgált.

A belpolitikai konfliktusok sokáig így sem jutottak nyugvópontra. Kálmán 1107-ben, Álmos immár sokadik lázadása után megfosztotta öccsét dukátusától, azonban ebből sem okult, és végül Kálmán - Szent István példáját követve - kénytelen volt kegyetlenül megbüntetni többszörösen hitszegő öccsét: 1115 körül Álmost és kiskorú fiát, Bélát megvakítatta. Álmos ettől kezdve az általa alapított dömösi prépostságban élt fiával száműzetésben. Kálmán két évtizedes uralkodás után, 1116. február 3-án hunyt el Székesfehérvárott.

Az átlagon felüli műveltséggel rendelkező, ám az ellenfelei kevésbé "hízelgő" véleményét tükröző krónikák szerint púpos, sánta és beszédhibás uralkodó folytatta Szent László szellemiségét és törvényeivel kiteljesítette a középkori magyar államot: felülvizsgálta és több pontján korszerűsítette, illetve enyhítette elődjei szigorú intézkedéseit. Többek között eltörölte a kínzást, korlátozta a halálbüntetés kiszabását és gondoskodott a magántulajdon védelméről.

Kálmán szabályozta a kereskedelem, a vámviszonyok, a pénzgazdálkodás, a birtokjog, a katonáskodás korabeli rendszerét, az egyház belső életét és az államhoz fűződő kapcsolatát pedig a reformpápaság követelményei szerint alakította, de foglalkozott a zsidóság helyzetével és a rabszolga-kereskedelemmel is. Törvényein jól érződik felvilágosultsága, Kálmán ugyanis harcot hirdetett a babona és a bűbájosok ellen, amikor első törvénykönyvének 57. fejezetében kijelentette: De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat, azaz: A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.