Miért jött létre a lengyel-magyar perszonálunió?
Második Anjou uralkodónkat, Nagy Lajost 1370 novemberében koronázták Lengyelország királyává, mikor a lovagkirály már huszonnyolcadik éve "viselte" Szent István Koronáját. Maga a tény, hogy az első klasszikus perszonáluniónk a Magyar és a Lengyel Királyság között jött létre, nagyban hozzájárult a két nép közötti, napjainkban is érezhető barátságához. Azt azonban már kevesebben tudják, miként került Nagy Lajos a lengyel királyok trónjára, vagyis mi vette rá a szintén "Nagy" Kázmért, hogy felajánlja azt Anjou "kollégájának", hiszen a perszonálunió inkább a lengyel, mintsem a magyar fél kezdeményezésére jött létre. Az alábbiakban ezen folyamatot járjuk körül.
Egy személy - két király
A perszonálunió olyan államok közötti viszonyt jelez, melyben két (vagy több) állam államfője ugyanaz a személy (lat.: persona – innen az alkotmányjogi fogalom). A közös monarchán alapuló államközi kapcsolatokra ma is van példa, de a perszonálunió leginkább a középkori és újkori Európára volt jellemző. A Magyar Királyság uralkodóinak közel fele töltötte be egyszerre valamely más ország államfői posztját is - legtöbbjük Habsburg uralkodó volt német királyként, majd később osztrák császárként, amely viszony egyébként fokozatosan reálunióba ment át.
Annak ellenére, hogy például a cseh és a magyar koronát is gyakrabban bírta egyazon személy, mint a lengyelt és magyart, a magyar emlékezet mégis leginkább a magyar-lengyel perszonálunióra gondol vissza legszívesebben, amely egyik oka és egyben következménye is a több évszázadra visszatekintő lengyel-magyar barátságnak.
Már a két "államalapító" dinasztia, a Piast és az Árpádok között is barátságos volt a viszony, a két királyi család nem egyszer nyújtott egymásnak jelentős segítséget a hozzá menekülő lengyel, vagy magyar trónörökösöknek. Ez a kötelék megmaradt az Árpád-ház uralmát követően is: a királyságát voltaképpen még meg sem szerző Caroberto már 1306-ban elküldte katonáit a szintén belharcokat folytató Władysław Łokieteknek (Könyöknyi Ulászló), aki így Krakkóban fejedelemmé válhatott, és hozzákezdhetett a részeire esett lengyel királyság újraegyesítéséhez. Károly ugyanakkor házassággal akarta megerősíteni térségbeli pozícióját: feleségül vette a szintén lengyel Máriát, Kázmér sziléziai herceg leányát.
A két állam történelmében ekkor is szembetűnő párhuzamot figyelhetünk meg: mindkét uralkodó országa egyesítésével töltötte következő éveit, Károly a kiskirályok uralmával, míg Ulászló az egyesítés útjában álló önálló tartományurakkal számolt le. 1320. január 20-án a melléknevét alacsony termete miatt kapó I. Ulászló megkoronáztatta magát a Wawelben Lengyelország királyaként - ugyanezen évben kötött házasságot leánya, Łokietek Erzsébet és Károly Róbert. A magyar királynak Erzsébet volt a harmadik (azon belül a második lengyel) felesége; tőle született később trónörököse nemcsak Károlynak, hanem - bár ezt akkor még nem lehetett sejteni - Ulászló fiának, Kázmérnak is.
Piast-Anjou szövetség
Ulászlónak alapos indoka volt a szövetségkötésre. Az újraegyesült Lengyelország kutyaszorítóban találta magát: keletről a még mindig pogány litvánok és szlávok, északról a Német Lovagrend, délnyugatról pedig a cseh király fenyegette Ulászlót, a magyar szövetség számára így égetően fontos volt. Ezt 1326-ban sikerült tető alá hozni, amikor a német offenzívát Károly királyunk oldaltámadása miatt nem sikerült Luxemburgi János cseh királlyal összehangolni. A Német Lovagrend további támadásaihoz remélt segítséget Ulászló, amikor Visegrádra küldte fiát, Kázmért, hogy erről tárgyaljon magyar szövetségesével.
Az újdonsült magyar királyi székhelyen azonban - a külpolitikai egyezkedéseken túl - történt egy annál emlékezetesebb esemény is. Az Erzsébet királynét is meglátogató lengyel herceg elcsábította testvére egyik szűz udvarhölgyét, Zách Klárát, akinek édesapja, Felícián, a gyalázatot lemosni igyekezvén, rátámadt a királyi családra.
Bár egyesek szervezett merényletet gyanítanak e mögött és a források is ellentmondásosak, a történészek többsége mégis egyetért abban, hogy a történet igaz: a húszéves Kázmér afférja Károly, Erzsébet és a gyermekek, Lajos és András elleni merénylethez vezetett (az eseményt kiválóan előadja Arany János Zách Klára című balladájában). Kázmér így közvetve életveszélybe sodorta testvérét, sógorát és unokaöccseit is. A két király közti viszony mégsem romlott meg, a magyar segítő hadak megindultak észak felé.
Három évvel Zách Felícián merényletkísérlete után, 1333-ban meghalt Ulászló, trónját így vehemens természetű fia, Kázmér vehette át. Palóczi Edgár szerint (Lengyel királyok Magyarországon) Kázmért még gyötörhette a lelkiismeret-furdalás, amikor királyként befogadta országába a (Klárával együtt) kiirtásra ítélt Zách-nemzetség megmaradt menekültjeit, akik Amandrinow néven lettek a lengyel nemesség tagjai.
A visegrádi hármak
Az új király külpolitikai kiútkeresése a csehekkel való megegyezéshez vezetett, amelyhez Károly király közvetítése kellett. A három uralkodó 1335 októberében érkezett a magyar király székhelyére, amit a magyar történetírás visegrádi kongresszusnak, vagy királytalálkozónak nevez.
Kázmér itt elérte, hogy János cseh király lemondjon lengyel trónigényéről 20 ezer prágai arany fejében, ám Kázmér nem volt hajlandó ugyanerre Szilézia esetében. A kereskedelmi kapcsolatokat is továbbépítő egyezmény mellett nem tudunk arról, hogy már ekkor felvetődött volna a lengyel trónutódlás kérdése.
(A visegrádi együttműködés adja a mai szervezet alapját, amelyet 1991-ben Lech Wałęsa lengyel államfő, Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök és Antall József magyar miniszterelnök kötött meg, amihez 1993 után csatlakozott független államként Szlovákia, így kialakítva a "visegrádi négyek" szövetségét.)
1339 júniusában Kázmér ismét a visegrádi udvar vendége volt, amikor formális egyezményben rögzítették: ha fiú utód nélkül halna meg, akkor testvérének, Erzsébetnek a családja örökli trónját, elsősorban Károly, majd annak fiú leszármazói. Az újabb visegrádi egyezmény fejében emellett katonai segítségnyújtásra kötelezték a magyar királyt, akinek el kellett ismernie a lengyelek igényét Halicsra. Kázmér ellenben kikötötte, hogy ha mégis fiú utóda születne a lengyel trónra, akkor Halicsot eladja a magyar királynak. Ezzel együttműködésre kötelezte Károlyt a ma Ukrajnához tartozó tartomány tartós meghódításához - ez a következő évben meg is történt.
A két Nagy
Mint ismeretes, 1342-ben Károlyt második Anjou uralkodónk, Lajos váltotta a trónon, egyben a lengyel királyi örökösödési rendben is. A magyar király öröklését 1351-ben erősítették meg, amikor az éppen keleti hadjáraton résztvevő Kázmér súlyos betegen megeskette a táborban lévő nemeseket, hogy halála esetén Lajost fogadják el királyuknak.
1355-ben Budán úgy módosították a trónöröklést, hogy Lajos kiesése esetén unokatestvérére és annak leszármazóira száll a jog. Cserébe a kis-lengyelországi nemesek már megfogalmazták követeléseiket leendő királyuknak, ami adókorlátozási kötelezettséget és határon túli hadra kelés esetén költségtérítést jelentett. A budai egyezmény egy újabb közös hadjáratra is kötelezte a két királyt a folyton lázadozó Halics ellen.
1364-ben, az újdonsült egyetemvárosban, Krakkóban immár igazi királykongresszus volt készülődőben. A szorongatott helyzetben lévő ciprusi király, I. Péter európai körúton kívánt támogatást szerezni királysága török elleni védelméhez. A Wawel ekkor a házigazdán kívül még öt uralkodót látott vendégül: IV. Károly német-római császárt és cseh királyt, a brandenburgi őrgrófot, az osztrák herceget, a dán és természetesen a magyar királyt a megannyi lengyel főnemes mellett. Itt, a később a "Nagy" melléknevet szintén megkapó Kázmér adoptálta, azaz fiává fogadta Nagy Lajost, amely aktussal minden akadályt elhárított Lajos trónöröklése elől.
Négy öröklési egyezmény kellett tehát, hogy Lajos útját biztosítsa a lengyel trónhoz, ami így sem volt sima. 1370. november 5-én, Nagy Kázmér halálával kihalt a Piastok fiága, de Mazóviában és Sziléziában bejelentették trónigényüket a viking eredetű dinasztia még élő oldalági férfi leszármazói. Ám a kis-lengyelországi nemesség idegen volta ellenére is Lajost támogatta, amire több indoka volt. A még mindig pogány Halics felé irányuló expanzió elsősorban a galíciaiak érdekét szolgálta, másrészt a Kárpátok északi oldalát már ekkor élénk gazdasági szálak fűzték Magyarországhoz (ami egészen a XX. századig fennmaradt) - a Krakkó és környékiek által fogyasztott tokaji bor volt például a török hódoltság alatt a Magyar Királyság egyik fő gazdasági támasza.
Ez is érdekelhet
A magyar uralkodó fejére 1370. november 17-én került a lengyel királyok koronája Krakkóban - így lett Anjou Nagy Lajos, vagy ahogy Lengyelországban a mai napig hívják: Ludwik Węgierski (azaz "Magyar Lajos") a lengyel és a magyar állam első közös királya.
