A legenda szerint férfiak kezében balszerencsét hoz a híres Koh-i-Noor gyémánt

A gyémántokat a történelem kezdete óta különös becsben tartja az emberiség. Bár ma már ipari célokra is használják, értéküket sokáig az szabta meg, hogy a tulajdonosaik milyen, a drágaságukkal lenyűgöző ékszereket készítettek belőlük. Azonban a gyémántok világának is megvan a maga első osztálya. A legnagyobbak és a legtisztábbak felfoghatatlan értéket képviselnek. Némelyiknek pedig saját története és legendája alakult ki. A leghíresebb kétségkívül a Koh-i-Noor köré szövődött.

Titokzatos eredet

A Koh-i-Noor eredete homályba vész. A legvalószínűbb, hogy a mai India területéről származik, az úgynevezett Kollur Mine valamelyik lelőhelyéről, ahonnan a XVI. századtól a XIX. század közepéig számos gyémánt került elő.

Vélhetően ez volt az indiai szubkontinens legtermékenyebb gyémántbányája.

De ez csak a legvalószínűbb variáns, emellett a Koh-i-Noorhoz számtalan más legendát fűznek, amelyeknek jelentős része korábbról származik, mint ahogy a Golconda Szultanátus területén lévő Kollur Mine működött.

Egyes vélekedések szerint már egy szanszkrit irat is említi, ami azt bizonyítaná, hogy a nevezetes gyémánt több mint ötezer éves. Az említett forrásban Syamantaka néven szerepel.

Ezt a feltételezést azonban korántsem mindenki fogadja el, tekintve, hogy ezt követően évezredekig sehol nem bukkan fel a gyémánt neve. Más legendák szerint a drágakövet egy hindu isten küldte vissza a halálból az igaz hitű embereknek.

Egy 1304-ből származó – állítólag szintén a Koh-i-Noorról szóló – feljegyzés olyan elátkozott ékszerként említi, amely, ha férfi tulajdonolja, akkor szerencsétlenséget és különféle csapásokat idéz viselőjére.

Halált hozó ékszer

A legelső biztosnak tekinthető értesülés azonban Báburhoz, a Mogul Birodalom megalapítójához köthető. A Baburnáme, a mogul uralkodó könyve alapján a birtokába jutott gyémántot úgy szerezte meg, hogy 1526-ban legyőzte a Delhi Szultanátus seregeit Panipatnál. Tudni véli e könyv azt is, hogy a gyémánt első tulajdonosa Alauddin Khalji (1296 –1316), aki viszont dél-indiai hódításai nyomán jutott hozzá, és akitől az utódai egészen addig örökölték, amíg Bábur meg nem szerezte tőlük. Ám az elátkozott ékszer valóban nem hozott szerencsét az új tulajdonosainak.

A gyémánt Bábur fia, Humájun kezébe került, aki azonban korántsem bizonyult olyan tehetségesnek, mint az apja. 1540-ben elveszítette a birodalma trónját egy miniszterével szemben, majd közel másfél évtizeden át száműzetésben élt. Egyesek szerint a perzsa segítségért a gyémánttal fizetett, ám ha ez így történt, akkor pontosan nem tudni, hogy miként került vissza az ékszer a mogulok udvarába.

Mindenesetre, amikor 1555-ben sikerült visszaszereznie a trónt, uralma nem tartott sokáig. Egy évvel később könyvekkel a kezében tartott lefelé a könyvtára lépcsőjén, amikor felhangzott a müezzin imára hívó hangja. Humájun megpróbált letérdelni, ám megbotlott, és legurult a lépcsőn. Súlyos fejsérüléseit nem élte túl.

A mogul uralkodók közül az ötödik, Sah Dzsahán úgy döntött, hogy a Koh-i-Noor számára az lesz a legjobb, ha a birodalmát szimbolizáló Pávatrónt ékesíti fel vele. A Tádzs Mahal híres építtetőjét azonban szintén utolérte a végzet: a fia, Aurangzeb fellázadt ellene, és Agra erődjébe záratta. A gyémánton alighanem Aurangzeb végeztette el az első átalakításokat, amikor egy Hortensio Borgio nevű velencei ékszerésszel átcsiszoltatta.

Beavatkozása nyomán a gyémánt értéke 186 karátosra esett. A kutatók egy jelentős része azonban úgy véli, hogy ez a drágakő nem volt azonos a Koh-i-Noorral, hanem a később Nagy Katalinhoz jutó Orlov gyémánt került a velencei ékszerész kezébe. Ez nem meglepő, mivel a moguloknak számtalan nagy méretű gyémántja volt, így az akkor még ritka vendégnek számító európai utazók beszámolói könnyedén összekeverhették más kövekkel.

Keleti keringő

Aurangzeb volt az utolsó mogul uralkodó, aki komoly politikai és katonai sikereket ért el, a halála után a birodalom lassú hanyatlásnak indult. Perzsiában ezalatt Nádir sah ragadta magához a hatalmat, és egyre nagyobb területre terjesztette ki befolyását. 1739-ben legyőzte a mogul uralkodót, és elfoglalta a fővárost, Delhit. A perzsa sah kezére jutott a Pávatrón és vele együtt a Koh-i-Noor is.

Egy fennmaradt történet szerint, amikor Muhammad Naszír sah vereséget szenvedett, és ki kellett szolgáltatnia a kincstárát a győztes Nádirnak, ravasz trükköt eszelt ki, és a turbánjába rejtette a gyémántot. Ám az egyik háremhölgye elárulta, és Nádir arra kérte a mogul uralkodót, hogy barátságuk jeléül cseréljék ki a turbánjukat. A történet valószínűleg szintén csak legenda, egy megbízhatónak minősített szemtanú szerint ugyanis a gyémántnak (és a Pávatrónnak) központi szerep jutott Nádir sah zsákmányában, tehát azt nem dugta el senki.

Állítólag a gyémánt neve is a perzsa sahtól ered. Amikor ugyanis meglátta a drágakövet, így kiáltott fel: Koh-i-Noor, ami perzsa nyelven a Fény hegyét jelenti. Nádirt azonban szintén elérhette a gyémánt átka: hiába hódított meg hatalmas területeket, 1747-ben összeesküvést szőttek ellene, és meggyilkolták. Utódai alatt az ő birodalma is szétesett.

A Koh-i-Noor egyik unokájára szállt, aki 1751-ben az Afgán Birodalom megalapítójának, Ahmed Sah Durraninak adta, cserébe a támogatásáért. Afganisztán azonban alig fél évszázadig adott csak otthont a gyémántnak. Viszont ott láthatták meg először a britek. Mountstuart Elphintsone-t, a birodalom küldöttét Shudzsa Sah Durrani, Ahmed unokája Pesawarban fogadta, közben egy karperecen viselte a Koh-i-Noort.

A britek és az afgánok kölcsönösen előnyösnek tűnő megállapodást kötöttek, mivel ekkoriban egyaránt tartottak az Orosz Birodalom afganisztáni terjeszkedésétől és Napóleon India inváziójáról szövögetett álmaitól. Shudzsának azonban nem hozott szerencsét a gyémánt viselése, mert a következő évben a testvére letaszította a trónról, és menekülni kényszerült az ékszerrel együtt.

Ezt követően egy újabb birodalomalapító kaparintotta meg, sajátos körülmények között. Shudzsa a Szikh Birodalom maharadzsájához, az 1801-ben megkoronázott Randzsit Szinghez menekült. Önéletrajza szerint 1813-ban a szikh vezető Lahorba hívta, ám a vendéglátás nem várt fordulatot vett: elzárták a háremétől, házi őrizetbe helyezték, éheztették, szomjaztatták. Shudzsa azonban még ekkor sem adta át a gyémántot. Ám amikor még ketrecbe is zárták, és egy forrás szerint a szeme láttára kínozták meg a legidősebb fiát, végül elárulta az ékszer rejtekhelyét.

A birodalom kezében

Az erőskezű Randzsit Szingh halálát követően a Szikh Birodalmat alaposan meggyengítették a belső konfliktusok, és ez végzetesnek bizonyult az addigra a szomszéd területeket meghódító britek miatt. A szikheket végül két háborúban (1845–1846, 1848–1849) legyőzték, és az egykori birodalom területét beolvasztották. Az utolsó lahori egyezmény harmadik pontja értelmében a Koh-i-Noornak nevezett gyémántot a maharadzsa köteles volt átadni Viktória királynőnek. Duleep Szinghet, Randzsit kiskorú fiát a britek gyámság alá vették, és később Európába szállították.

A Koh-i-Noor egy darabig még Indiában időzött Sir Henry Lawrence őrizetében. A családi legendák szerint egy alkalommal úgy adta be a felöltőjét a tisztítóba, hogy a zsebében még ott volt a gyémánt. Nagy szerencséjére nem lopták el, így sor kerülhetett a nagy-britanniai útra. A HMS Medea nevű hajó – egy út közbeni kolerajárványt átvészelve – 1850. június 29-én érte el a Brit-szigeteket, s azt követően az ékszert a Brit Kelet-indiai Társaság képviselőinek kíséretében szállították a londoni Citybe.

Viktória királynő 1850. július 3-án pillantotta meg először a Koh-i-Noort. A nagyközönség számára a londoni világkiállításon nyílt lehetőség az álmélkodásra. Először egy aranyozott kalitkában mutatták be, de a nézők elégedetlenek voltak, úgyhogy utána egy fekete bársonyon, gázlámpákkal körülvéve állították ki, hátha úgy jobban csillog. Azonban az aszimmetrikusan hasított gyémánt így is csalódást keltően verte vissza a fényt. Az „elégedetlenség” ellenére a világkiállítás után szaporodtak meg azok a sajtótudósítások, regények és más kulturális művek, amelyek az elátkozott gyémánt történetével foglalkoztak, azt tovább legendásították.

Talán ennek köszönhetően is döntött úgy Albert herceg a brit kormánnyal egyetértésben, hogy csiszolni kell a gyémánton, és a kor legjobb ékszerészét, a holland Mozes Costlert kérte fel a feladatra. A 186 karátos gyémánt ekkor nyerte el mai, 105,6 karátos súlyát.

Viktória királynő halála után a királynéi koronák ékszerévé vált, így került Alexandra királyné koronájára 1902-ben. Utána Mária (1911), majd Erzsébet anyakirályné (1937) következett. Amikor az anyakirályné 2002-ben elhunyt, a ravatalozásnál rövid időre a koporsójára is rátették. Viktória királynő állítólag ragaszkodott ahhoz, hogy férfiak kezébe nem juthat az ékszer, mivel elhitte, hogy az balszerencsét hoz az erősebb nemre.

A Koh-i-Noor körüli viták a mai napig sem zárultak le. Indiai parlamenti képviselők és politikusok több alkalommal kijelentették, hogy a gyémántnak India a jogos tulajdonosa, ám a brit hatóságok képviselői valamennyi alkalommal megtagadták a gyémánt visszaszolgáltatását, mivel azt önkéntes adománynak tekintették.

Indián kívül még Pakisztán is jelezte, hogy az ékszer jog szerint őket illetné, hiszen az utolsó szikh maharadzsa Pakisztán területén uralkodott, mielőtt a britekhez került a Koh-i-Noor. De az afganisztáni tálibok hasonló követeléseket fogalmaztak meg a britekkel szemben, mondván, hogy az ékszer jogszerűen került Afganisztánba, és attól fogva csak erőszakos úton cserélt gazdát.