A középkor gyilkológépei, a lovagok

Jámborság, erényesség, kegyelmesség, a szebbik nem iránti tisztelet, nagylelkűség, az áhított hölgy iránt érzett plátói szerelem és szűziesség − ezeket a jellemzőket felejtsük el, hogyha a középkori lovagokról beszélünk. Az ezer évvel ezelőtt élt vitézekre gondolva általában az izgalmas kalandok, a dicsőség és a hírnév jut eszünkbe, a valóságban azonban felfoghatatlanul brutális csatákat vívtak, folytonos életveszélyben éltek, részegeskedtek, a világi örömöket hajszolták, nyáron hőgutát kaptak, télen fagyoskodtak, ha pedig megélték az öregkort a lelkiismeretük mellett a reuma és állandó hátfájás kínozta őket.

A mai rögbijátékosok erejével vetekedtek

Vajon mi vett rá egy tinédzsert, hogy magára öltsön egy súlyos vaspáncélt, s állandó veszélynek tegye ki saját magát a harctereken, ahol bármikor lesújthatott rá egy csatabárd, szíven döfhette egy lándzsa, vagy a messzeségből átröppenő nyílvessző szúrhatta át a testét? A leendő lovagok sorsa már öt-hat éves korukban meg volt pecsételve, amikor szüleik elküldték fiaikat egy hűbérúr udvarába, hogy annak felügyelete alatt lovaggá váljanak.

A kisiskolás korú gyermekeket úszás és ökölharcok edzették férfivé, közben megtanulták használni a lándzsát, a kardot, valamint a tőrt, s magukévá tették az íjászat tudományát is − habár a lovagi eszme szerint a lesből támadás, illetve az íj vagy számszeríj használata nem számított lovagias tettnek. Olykor a sakk vagy a versírás rejtelmeibe is bevezették az ifjakat, akiknek a legfőbb feladatuk a lovaglás mesteri módon történő elsajátítása volt: az igazi lovagok a lovukat csak a súlypontjuk ügyes helyezkedésével vagy pusztán a combjuk nyomásával is tudták irányítani.

A férfikort hét-nyolc éves képzésük után, 14 éves korukban érték el, amikor átadták nekik a templomban megszentelt kardot. Eddig apródokként szolgáltak uruk mellett, akiknek főként a pajzs cipelésében segédkeztek, ezt követően elnyerték a jogot, hogy részt vegyenek a lovagi tornákon. Mivel közvetlen harci tapasztalata keveseknek volt közülük, a tornák kiváló alkalmat nyújtottak arra, hogy elmélyítsék a brutális katonai fogásokat. Az újoncok egészen a 13. századig a valódi harcok körülményeit élhették át.

Az éveken át tartó folyamatos „edzés” során huszonéves korukra megszerzett erejük a mai rögbijátékosokéval vetekedett. Negyvenéves korukra azonban a súlyos megpróbáltatások, az állandó hadakozás, a túlfűszerezett és zsíros ételek, a jelentős mennyiségű alkohol megtette a hatását: életük alkonyára érve a reuma, a romlott fogak, a sajgó hát, belső szervi megbetegedések és a fáradtság volt a fő ellenségük.

Halálos lovagi tornák

A lovagi tornák pompája, ünnepi jellege és − mai szóval élve − fesztiválhangulata egy hosszabb távú fejlődés eredményei voltak. Előtte garázda nemesek beszéltek meg találkozókat a nyílt pusztában, amelyek tömegverekedéssé fajultak, és amelyeket halottak vagy súlyos sebesültek öveztek. Csak amikor az egyház kiátkozással fenyegetőzött, akkor öltött civilizáltabb formát a versengés.

A néhány éve elhunyt Heath Ledger főszereplésével játszódó Lovagregény című hollywoodi filmben látottak sajnos nem pontosan fedik a középkor valóságát. A tornákon zajló ütközetek bár nem mentek vérre, s céljuk csupán az ellenfél nyeregből való kiütése volt, a viadalokat a valaha volt legveszélyesebb sportágak rangsorába emelik. A „tjostok” (lovagi tornák) alkalmával rendszeresen zúztak szét fejeket, sebesítettek meg életveszélyesen mellkasokat, valamint nem egy lovag törte nyakát, mikor kizuhant a nyergéből.

A háborúk a középkorban általában szűk időintervallumban zajlottak: a késő nyári vagy kora őszi időszakban, amikor már betakarították a termést, az utak még nem voltak túl porosak és a hőmérséklet nem volt se túl meleg, se túl hideg, a lovagok ekkor vonultak a középkor legnagyobb csatáiba.

A becsület védelmének hangzatos eszméjét felhasználva többezres seregek indultak meg egy-egy szomszédos város, fejedelemség vagy egy egész ország ellen, amelyet az uralkodó vagy a hűbéres ellenségnek nyilvánított. A becsületsértés megtorlása és a bosszú mellett többféle ürügyet felhozhattak a támadás megindítására, azonban számos véres hadjáratnak nem volt más alapja, mint az a tény, hogy a „szegény” fejedelem meg akarta tölteni a kincstárát.

Gyilkosok minilovakon

A csapatok időnként egész erődöket is megpróbáltak bevenni, aminek sikere akkoriban kizárólag az ostrom gyorsaságán múlott. Bár többféle ostromgépet használtak, a fő cél a várfalak mögött rekedtek demoralizálására és a félelemkeltés volt. A támadók kreativitása a muníció kiválasztásában szinte határtalan volt: állati tetemek, méhkasok, foglyok levágott fejei, sőt élő foglyokat is berepítettek a várfalon belülre.

A harcmezőn zajló ütközetekben alulmaradó lovagoknak számolniuk kellett azzal, hogy vereség esetén az életükkel fizetnek. Az ellenségnek azonban olykor több hasznot hozott, ha a legyőzött ellenfelet foglyul ejtette, hogy váltságdíjat kérjen értük. A drága fegyverzetet azonban mindenképpen elvette. A több falu árát érő fegyverzetről számtalan tévedés él ma a köztudatban, a legnagyobb tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt hordtak. A 12-13. században a lemezpáncélok még ismeretlenek voltak, a vitézek egy hosszú és feszesen a testre simuló, sárgaréz gyűrűkből összekapcsolt láncinget viseltek helyette, alá pedig egyszerű szöveting került.

A fejet évtizedeken keresztül az ún. normann sisak védte, amely a szemeket és a szájat szabadon hagyta. A keresztes háborúk során a 13. században elterjedt csuporsisak már az egész fejet védte, ám többször is beigazolódott a védőfelszerelés nyilvánvaló hátránya: egy-egy forró nyári napon gyakran többen fulladtak meg vagy kaptak hőgutát a sisak miatt, mint ahányat leterített az ellenség.

Még a kutatók is sokáig úgy gondolták, hogy a harcosok kardja legalább hat-hét kilót nyomott. Ebben az esetben azonban igen kevés lovag lett volna képes tartósan fogni a harci eszközét. Valószínűleg olyan fegyverekkel harcoltak, amelyek 3 fontnál (1,5 kg) nem voltak nehezebbek. A régészek már azt is bebizonyították, hogy a lovak nagyságát is túlbecsültük. A félelmetes lovagok valószínűleg egy mai pónilónál épphogy nagyobb harci lóval vonultak hadba.

Mindezen közkeletű tévedések azonban semmit sem vonnak le abból a tényből, hogy a lovagok élete teli volt veszéllyel. A régészeti tanúságok szerint alig ismerünk olyan lovagsírt, ahol a maradványokon ne lett volna többféle sérülés is: volt, hogy a fél fogsorukat kiverték, a koponyacsontokon horpadások, a kar és lábszárcsontokon pedig vágásnyomok tucatjai éktelenkedtek, s szinte nem találtak olyan középkori harcost, akinek ne lett volna eltörve valamelyik bordája.

Bujálkodás, alkohol és zsákmány

Valóban olyan elviselhetetlen volt a lovagok élete? Ezt nem mondanánk. A középkor katonáinak mindennapjait három dolog is „feldobta”: az alkohol, a fosztogatás és a hölgyek. A lovagok esténként ünnepi ruhában ültek a legszebb nők mellett az udvarban, és többnyelvű társalgást folytattak Istenről, a világról, a királyról, a szórakozást pedig a jó ételek, a borssal fűszerezett bor és a tánc tették teljessé. A következő reggelen az edzett harci gépezetek magukra öltötték felszerelésüket, felültek lovukra, és azt tették, amire gyermekkoruktól tanították őket: harcoltak.

A háború egy lovag életének a legfontosabb része volt, ugyanis a csatamezőkön aratott győzelem hírnevet és a nők csodálatát ígérte, a legyőzött ellenfelet pedig gátlástalanul kirabolták. A jólét az ellenség összezúzott testében gyökerezett. A harcok hevében a katonák morálja gyakran megingott. Fosztogatva és zsákmány után kutatva vonultak át a vidéken nappal, míg éjjel mértéktelen alkoholfogyasztással szórakoztatták magukat. Az ilyen visszás helyzetek az egész lovagi réteg tekintélyét csökkentették.

14 éves korától a fiatal nemesember már szülei akarata ellenére is házasodhatott. Romantikus szerelmi történeteket mégsem igen várhatunk, a partner keresésekor a lovagot nem a szíve, hanem az esze vezette. Sok elszegényedett nemesi család csak a körültekintő házasságpolitikával tudta biztosította a túlélést. A hitvesi kapcsolat általában véve nem volt túl szenvedélyes, így az erejük teljében lévő lovagok a szexuális kielégülést a házasság kötelékein kívüli afférokban keresték.

A nemes férfiak ebben nem ismertek társadalmi különbségeket. Mivel nemes várúrnőket nehezen lehetett félrelépésre bírni – a teherbe eséstől, illetve a botrány kitörésétől való félelmük miatt – a lovagok inkább a cselédek és a parasztasszonyok szoknyáját emelgették. A lovagok családjainak mindennapjait ennél sokkal élesebb kellemetlenségek árnyékolták be. Az állandó aggodalom a kielégítő étel és ital miatt, a saját várukban uralkodó zord körülmények, az iszonyatos téli hideg, a vízhiány, az állandó járványok és nem utolsósorban egy ellenséges támadás lehetősége a lovagi javak ellen szilárd sorsközösséget kovácsoltak a házastársakból.

Az egyház megelégelte

A 11. század végére a középkor hajnalán kialakuló lovagi ideálokból alig maradt valami. A túlnépesedett Nyugat-Európában a rablólovagok állandó fosztogatásai, hatalmaskodásai már a társadalom rendjét veszélyeztették. Az egyház szemében tüskét jelentettek az alig ellenőrizhető viszálykodások. A püspökök és papok ismételten átkozódtak a lovagok istentelen üzelmei miatt, akik egyedül a saját javukért harcoltak és minden becsületbeli szabályt megsértettek, aminek egykor hódoltak.

Az egyház, amely maga is szenvedő alanya volt a helyzetnek, kezdetben a Treuga Dei (Isten békéje) meghirdetésével próbálta fékezni az anarchikus állapotok eluralkodását, aminek az volt a lényege, hogy a hét bizonyos napjain egyszerűen megtiltották a fegyveres fellépéseket. II. Orbán pápa végül egy „szent háború” megszervezésében látta a megoldást. 1095-ben keresztes hadjáratot hirdetett a Szentföldre, hogy a Jeruzsálembe látogató zarándokait ért támadásokat megbosszulják. A lovagok számára is vonzó volt a bűnbocsánat, az újabb birtokok ígérete, valamint a mesés Kelet zsákmánya.

Ezzel megszületett a keresztes hadjáratok eszméje, egy szívós teremtmény, amely az egyházat és a harcosokat remekül egyesítette: „Krisztus lovagja”, aki gyilkos szakmáját ezután Isten nevében a pogányok ellen folytathatta, és a rossz lelkiismeret sem kínozhatta emiatt.