A II. kerületben is lakott a hidegháború leghírhedtebb terroristája, Carlos, a sakál

Az 1970-es és 1980-as években a nyugati világot egy venezuelai születésű férfi, Ilich Ramírez Sánchez, ismertebb nevén Carlos, a sakál tartotta rettegésben. Carlos terrorkampányát egyszerre viselte a palesztin felszabadítás és a kommunizmus nevében, a Szovjetunió és a keleti blokk titkosszolgálatainak hathatós támogatásával. Izrael, Franciaország, az Egyesült Államok és számos másik ország körözte párhuzamosan, mígnem végül két évtizednyi ámokfutás után 1994-ben Szudánban elfogták. Az évek során mintegy 80 gyilkosságot vállalt magára, és látszólag ma is élvezi véráztatta hírnevét.

A forradalmárnak nevelt fiú

A későbbi terroristahíresség 1949. október 12-én született a venezuelai Caracasban, és már gyermekkorától a háborúzásra készítették fel. Édesapja, José Altagracia Ramírez Navas sikeres ügyvéd volt, emellett hívő marxista-leninista kommunista, és három fiának az Ilich (Iljics), Lenin és Vladimir keresztneveket adta a Szovjetunió alapító vezérének tiszteletére – hívő katolikus édesanyjuk, Elba tiltakozása ellenében.

A Ramírez-család gyermekei gyakorlatilag már onnantól elmélyítő oktatást kaptak a kommunista ideológiából, hogy megtanultak beszélni. Az elsőszülött Ilich külön büszkeségre adott okot édesapjának, miután kétszer is kiolvasta Lenin egyik életrajzát, amikor még tízéves sem múlt. A politika iránt mutatott érdeklődése őt tette apja kedvencévé.

Ilich Ramírez Sánchez egy híresen baloldali iskolába járt, és már kamaszként az akkori kormányzat elleni tüntetésekben és zavargásokban vett részt, mielőtt – állítólag – az eddigre már kommunista Kubában gerillakiképzésben részesült.

1966-ban, amikor Ramírez Sánchez 17 éves volt, a venezuelai kormányzat egyre keményebb intézkedéseket hozott az elégedetlen hangokkal szemben, aminek szülei házassága is kárát látta. Édesanyjuk Londonba költözött a fiúkkal, 1968-ban azonban édesapja közbenjárásával Ramírez Sánchez megkezdhette tanulmányait a moszkvai Patrice Lumumba Egyetemen (a mai Népek Barátsága Egyetem), amely az el nem kötelezett országok köréből várta 1960 óta a szovjet típusú ideológiai képzésre jelentkezőket.

Az egyetem a radikális politikai aktivisták, forradalmárok és fegyveres lázadók kiképzőtáboraként működött, a szovjet állam irányítása alatt. Az egyetem célja az volt, hogy a diákok tanulmányaik után hazájukba visszatérve Moszkva-barát rezsimek létrehozásán munkálkodjanak.

A Lumumba egyetemen vasfegyelem uralkodott, és igen magas elvárásokat támasztottak a diákokkal szemben, így nem volt meglepő fordulat, amikor a mulatozást és a lányokat jobban kedvelő venezuelait kirúgták. Kijelenthető, hogy ez volt Ilich Ramírez Sáncheznak a vég, azonban csupán a kezdet volt Carlos, a sakál számára.

Újjászületés Palesztinában

A Moszkvában töltött idő során Ramírez Sánchezt rabul ejtették a palesztin hallgatótársaitól hallott történetek az Izrael elleni küzdelemről. Arra jutott, az izraeli-palesztin konfliktus a tökéletes lehetőség számára kiélni a hatalommal és a kapitalizmussal szemben táplált gyűlöletét, ezért 1970 nyarán a jordániai fővárosba, Ammanba utazott, hogy megkezdje kiképzését a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) nevű, marxista-leninista szervezet berkeiben.

A kiképzőtáborban megismerkedett a veterán Vadi Haddaddal, aki azt vallotta, Izrael nemzetközi támogatása ellen kizárólag nemzetközi terrorakciókkal lehet küzdeni. A kezdetektől felismerte a fiatal venezuelaiban rejlő tehetséget, és ő adta neki hasraütés-szerűen a „Carlos” mozgalmi nevet is.

1973-ra Carlos már több akcióban is részt vett a PFLP nevében – gyilkosságot kísérelt meg Joseph Sieff angol cionista üzletember ellen annak otthonában, több bankot kirabolt Franciaországban, pokolgépes merényletet hajtott végre több szerkesztőség ellen, és Haddad kedvenc taktikájával, a repülőgép-eltérítéssel is megpróbálkozott.

Az egyfajta szabadúszóként dolgozó terrorista hajlandó volt bármilyen célpont ellen erőszakos akciót végrehajtani, ha úgy ítélte meg, az támogatja a zsidó államot, vagy akár csak szimpatizál vele. A PFLP mellett együttműködött például a Japán Vörös Hadsereg nevű terrorszervezet tagjaival, amikor azok 1974-ben elfoglalták a hágai francia nagykövetséget.

Carlos a féktelen erőszak mellett igyekezett a modern, divatos playboy szerepében élni, mint akinek élete a végtelen izgalmakról szól. Ez azonban nem tarthatott örökké: 1975 júniusában PFLP-s tartótisztjét, Michel Moukharbalt lekapcsolta a francia hírszerzés, a férfi pedig átadott nekik minden általa ismert nevet, és elvezette a hatóságokat Carlos párizsi lakásához.

Amikor Moukharbal ismeretlenek társaságában a lakásra érkezett, Carlos tudta, hogy a játszmának vége. Úgy tett, mint aki mit sem sejt, és vendégül látta a francia tiszteket, majd lelőtte őket és Moukharbalt is. Párizsból Libanonba, a PFLP bejrúti főhadiszállására menekült. A lakásán megtalálták Frederick Forsyth A sakál napja című 1971-es regényének egy példányát – a könyv egy félkatonai szervezetről szól, amely Charles de Gaulle francia elnök ellen tervez merényletet –, és a nemzetközi sajtóban megszületett „Carlos, a sakál” alakja.

A bécsi OPEC-ostrom, 1975

Bejrútból Kelet-Berlinbe, majd Budapestre utazott, a biztonságos keleti blokkba, nyitva tartva szemét a következő lehetőség után. 1975 végére kieszelte a tökéletes műveletet, amelyről úgy gondolta, sokkolja a világot, és a terrortámadások mintaképeként vonul majd be a történelembe. Egyenlő mértékben brutális, egyszerű és ambiciózus terve az volt, hogy megtámadja a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) vezetőinek decemberi bécsi találkozóját.

A terv szerint mintegy 80 embert ejtettek volna túszul a találkozó helyszínén, köztük 11 ország olajügyi miniszterét. A PFLP azt követelte Carlostól, hogy Szaúd-Arábia és Irán (amely ekkoriban szintén az Egyesült Államok szövetségese volt) olajminiszterét azonnal végezze ki, a többi túszt csillagászati összegekért cserébe tervezték szabadon bocsátani később, a pénzt a palesztin felszabadítás ügyének szentelve.

Carlos a művelet előtt plasztikai műtéten esett át, és jelentős testsúlytól is megszabadult, hogy az osztrák hatóságok ne ismerjék fel. December 21-én a csapat tagjai egyenként Ausztriába érkeztek, és Bécsben találkoztak, valamint magukhoz vették a művelethez az országba csempészett fegyvereket és az éberség megőrzéséhez szükséges amfetaminokat, majd az OPEC-találkozó helyszínére hajtottak, a városközpontba.

A terroristák egyszerűen besétáltak a főbejáraton és tüzet nyitottak: egy rendőrt, egy biztonsági őrt és egy OPEC-alkalmazottat azonnal megöltek. A támadók kisebb csoportra osztották a túszokat, és kezdetét vette az egész éjszakás ostromhelyzet.

A támadás során a venezuelai arra utasított egy iraki diplomatát, mondja azt a rendőrségnek, hogy ő „a híres Carlos. Ismernek engem.” Nyilvánvaló volt, hogy a jól öltözött terrorista elégedett volt hírnevével.

Miután a bécsi rendőrség engedett a terroristák követelésének, és a rendelkezésükre bocsátott egy buszt, a túszok egy részét elengedték. 41 tússzal indultak el a buszon a repülőtérre, hogy Algírba repüljenek. Innen Moammer Kadhafi líbiai diktátor megbízható pilótája, a korábban a brit haditengerészetnél szolgált Neville Atkinson vitte őket tovább Tripoliba, ahol számos túszt elengedtek, majd visszarepültek Algírba.

Algéria akkori elnöke, Houari Boumédiène meggyőzte Carlost és társait, hogy engedjék el a megmaradt 11 túszt – köztük a szaúdi és az iráni minisztert, akiket meg kellett volna ölniük –, cserébe a menedékjogért az észak-afrikai országban. A terroristák teljesítették a kérést, és szabadon távoztak.

A világjáró terrorista

A 48 órán belül végrehajtott terrorakció körül máig sok a kérdés. A PFLP, különösen Haddad rendkívül dühös volt Carlosra, amiért nem teljesítette az iráni és a szaúdi miniszterre vonatkozó parancsot – a szervezetből ki is zárták –, mindazonáltal sokáig terjengtek híresztelések egy 50 millió dolláros összegről, amelyet a két érintett ország adott Carlosnak és a PFLP vezetőinek a miniszterek életéért cserébe.

Carlos azt állítja, a pénz nem jutott el hozzá, Haddad elmondása szerint az „ismeretlen forrású” összeg egészét valójában a venezuelai tette zsebre.

A következő éveket Carlos rejtőzködve töltötte, bár sokan kapcsolatba hozzák őt az 1976-os El-Al repülőgép-eltérítéssel, amely végül a híres entebbei túszdrámával ért véget. Még ebben az évben letartóztatták Jugoszláviában, ahonnan Irakba deportálták.

A Közel-Kelet és Kelet-Európa között ingázott, többek között a keletnémet állambiztonság, a Stasi segítségével, amely 75 fős stábot és lakást bocsátott rendelkezésére Kelet-Berlinben, fegyverviselési engedéllyel együtt.

A jelek szerint innen tervezhetett meg több akciót is, például a Szabad Európa Rádió müncheni irodája elleni 1981-es pokolgépes merényletet. Emellett részt vett a Ceaușescu-rezsim által finanszírozott sikertelen hajtóvadászatban is, amely az 1978-ban nyugatra disszidált Securitate-tábornok Ion Mihai Pacepa elfogására irányult.

1982-ben feltűnhetett Franciaországban, ahol letartóztatták barátnőjét és társát, a német Magdalena Koppot. Carlos és társai merényletekkel „győzték meg” a francia hatóságokat, hogy idő előtt engedjék szabadon Koppot.

A nyughatatlan sakál elfogása

Az 1980-as években két évet eltöltött Budapesten is, a II. kerületben. A növekvő diplomáciai nyomás miatt a keleti blokk országaiban egyre kevésbé számított kívánatosnak jelenléte, így 1985-ben Magyarországról is kiutasították.

Végül Háfez el-Aszad szír diktátor fogadta kegyeibe (Carlos még abban az évben Damaszkuszban feleségül is vette Koppot), azonban arra kényszerítette, hogy inaktív maradjon. A pár évekig békésen élt a szír fővárosban lányukkal, Rosa Elbával.

1990-ben Carlost megkörnyékezte az iraki titkosszolgálat egy akció szervezéséhez, amiről tudomást szereztek a szír hatóságok, és kiutasították az országból (al-Aszad támogatta az Irak kuvaiti inváziója elleni amerikai akciót is). Rövid jordániai tartózkodást követően a szudáni vezetés ajánlott neki menedéket, így Kartúmba költözött.

A francia és az amerikai titkosszolgálatok éveken át próbáltak megegyezni szudáni partnereikkel, végül 1994-ben jártak sikerrel. Carlos ekkor egy enyhébb hereműtéten esett át egy kartúmi kórházban, ahonnan aztán nem engedték haza, mondván, ismeretlenek merényletet terveznek ellene. Az ekkor kinevezett „testőrei” egy vidéki nyaralóba vitték, ahol aztán álmában benyugtatózták, és augusztus 14-én átadták a francia DST ügynökeinek.

1997-ig a párizsi La Santé börtönben várta pere kezdetét, amelyben a két francia ügynök 1975-ös meggyilkolásával vádolták. December 23-án bűnösnek találták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.

Carlos 2001-ben felvette az iszlám hitet, és feleségül vette ügyvédjét, Isabelle Coutant-Peyre-t. A börtönből egy ideig levelezést folytatott többek közt Hugo Chávez venezuelai elnökkel is, aki 2006-ban nyilvánosan is „jó barátjának” nevezte.

2003-ban a börtönből adta ki akkori nézeteit összefoglaló művét Forradalmi iszlám címen. Ebben a marxista osztályharc fogalmát helyezte vallási kontextusba, és támogatásáról biztosította Oszáma bin Ládent is.

2011-ben újabb életfogytiglani ítéletet kapott, ezúttal az 1982-ben és 1983-ban elkövetett franciaországi bombamerényletekért. 2017-ben egy 1974-ben Párizsban elkövetett kézigránátos támadásért állt ismét bíróság elé, ahol harmadszorra is életfogytiglani börtönt szabtak ki rá. Napjainkban is a Clairvaux-i börtönben tartják fogva.