A hónap embere: Wesselényi Miklós, az árvízi hajós

A reformkori ellenzék kiemelkedő alakja, Széchenyi István barátja és vitapartnere, az emberi jogok élharcosa, a nemzeti függetlenség ügyének előmozdítója, magánéletében szoknyapecér, de a bajban hősies hazafi, az árvízi hajós – Wesselényi Miklós vargabetűs életútja a mai napig vitára sarkallja a történészeket, azt azonban senki sem vonhatja kétségbe, hogy az 1838 márciusában pusztító dunai árvízben tanúsított helytállásáért méltán érdemelte ki a hónap embere címet.

Árral szemben

1838. március 13-a Pest-Buda történetének egyik legszomorúbb napjaként maradt emlékezetes. Aznap délben a felhalmozódott jégtömeg töredezni kezdett, ám a jégfolyam a Csepel-szigetnél kialakult jégtorlasznál megakadt, jeges alkonyba borítva a várost.

Az ár este tíz órakor áttörte a Vigadónál emelt töltést, majd a váci és a soroksági gátak is megadták magukat az elemeknek. A város kiszolgáltatottá vált, a csapadékos és hideg tél következtében hónapok óta gyülemlő víztömeg elárasztotta Pestet.

Március 15-én a helyzet tovább romlott, a jégdugó – bár Csepelen túljutott – Budafoknál újra ellenállásba ütközött, a 929 centiméteren tetőzött Duna a meder 20 kilométeres körzetében mindent letarolt. A Ferencvárosban 260, Józsefvárosban 216 centiméter magasan állt a víz, Pesten a házak több mint felét (2281-et), Budán 601 épületet döntött le a jeges ár, az anyagi kár 22 millió pengőforintra rúgott.

A helyzet március 18-tól enyhült, ám ez a katasztrofális öt nap gyászba borította a reformkorban felemelkedő nemzetet. A tragédia rávilágított, hogy az összefogás tovább nem odázható el, az ár levonulása után a városvezetés árvízvédelmi szabályrendeletet hozott, az Országgyűlés szorgalmazta a gátépítést, ám a védelmi rendszer kiépítése – a szabadságharc okozta politikai helyzetből fakadóan – egészen az 1870-es évekig váratott magára.

Hősök nélkül bizonyára több mint 153 áldozata lett volna a természeti katasztrófának. Bár a mentés szervezetlenül folyt, többek áldozatos munkával, szemhunyás nélkül töltött éjszakákkal, csónakok manőverezésével és élelem szállításával tettek az emberi életek megmentéséért. Közülük is kiemelkedett az „árvízi hajós”, Wesselényi Miklós, aki a tragikus napokban kezébe vette a mentési munkálatok irányítását – az utókor szerencséje, hogy mellette tollat is ragadott, és emlékeit lejegyezte naplójába.

A korszak ikonikus alakja 1796. december 30-án született Zsibón, politikai pályáját vármegyegyűléseken kezdte, majd Széchenyivel közösen körutat tettek Angliában és Franciaországban – mindketten a reformkori ellenzék kiemelkedő, noha egymással gyakran összekülönböző tagjaivá váltak.

Vezető szerepre 1830-ban tett szert, amikor már saját birtokai révén kapott helyett a felsőtábla reformellenzékében. Saját költségén szabadította fel jobbágyait, az emberi jogok élharcosa, a nemzeti függetlenség ügyében Kossuth előfutára volt. Kolozsvári nyomdáját Estei Ferdinánd császári herceg 1835-ben bezáratta, ezután perbe fogták országgyűlési anyagok cenzúrát megkerülő terjesztéséért – védelmét Kölcsey Ferenc látta el.

Ugyan politikai karrierjében a Béccsel és a konzervatív nemességgel szembeni nézetei töréshez vezettek, és az 1830-as években többen akarták félreállítani, 1838-ban, az árvíz idején bizonyította rátermettségét és feltétlen hűségét hazájához.

Naplórészletei a keserű napokról nemcsak kortörténeti dokumentumok, hanem segítenek pontosabb képet adni a korabeli viszonyokról, Wesselényi jótéteményeiről és megítéléséről.

„Oda evezendő, hol szükség leend”

Március 13-i beszámolójában még a jégen sétáló emberekről és saját színházi látogatásáról számolt be, noha a sötét fellegek ekkor már gyülekezni kezdtek. Hazafelé már hasig vízben lovagolt, de még egyszer – napokig utoljára – egy teljes éjszakára hajtotta álomra fejét.

Hajnali ötkor már a tettek mezejére lépett: „Hallván, hogy a városházánál vannak csolnakok, oda szándékoztam, onnan oda evezendő, hol szükség leend.” Miután gyermekeit biztonságban tudta, figyelme a belvárosi mentési munkálatok – és a „csónakvadászat” – felé fordult. Szüntelenül keresték a rászorulókat, a tragikus pillanatokra így emlékezett vissza: „Százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogásig hallani.”

Pihenésre nem maradt idő. Tizenkét óra folyamatos munka mellett is csak néhány pillanatra adta át a stafétát, alvásra ekkor nem, mindössze létszükségleteinek kielégítésére gondolhatott: „Ettem és ittam, mi jól esett a temérdek fáradság után s annak érzetében, hogy megérdemlem falatomat”.

Ígéretét sosem szegte: aki tőle segítséget remélt, azt sosem hagyta hátra. A nehéz órák embert próbáló pillanataiban Wesselényi örömmel tudósított gajdos – azaz enyhén ittas – hajósairól, akiket illuminált állapotuk segített az életveszélyes manőverezésekben és olyan kihívások vállalásában, amelyeket józanul biztosan nem teljesítettek volna.

Március 15-én válságos állapotok uralkodtak városszerte. Elhullott tehenek, lovak és baromfik tetemei úsztak a vízen, egy alkalommal Wesselényi a vízen úszó bútorokba kapaszkodó kutyával is szembenézett: „Láttam egy szép nagy ebet egy összeroskadt fedél tetejére hozott házi bútorok és portékák mellett; már csak ő s a holmik egy része volt víztől ment; közel evezvén el, hívtuk hajónkra, de ura vagyonát védve s morogva maradt helyén”.

Míg az első napok beszámolói csak a fáradtságot nem ismerő mentésről, az ár elleni ádáz harcokról szóltak, addig az enyhülés óráiban már némi korrajzzal is szolgált az árvízi hajós – ám a kép korántsem volt idilli: „A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradságot s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken és találkoztak számos zsiványok, kik deszka- és egyéb töredékekből talpakat alkotván össze, a szerencsétlenek vagyonát rablották.”

Március 18-án a betegség levette lábáról, a megromlott kutak rossz vize elrontotta gyomrát, ezért nemigen tudott aludni. Másnap már égető görcsös szaggatás gyötörte a jobb oldalán, amelyről azt írta, hogy „nagyobb kínt alig éreztem valaha”.

Az árvíz elvonultával Széchenyiről két ízben is megemlékezett. Először egy beszédét emelte ki, amellyel egyetértett: „Sokban egészen összehangzik az én nézeteimmel s némely gondolatommal, mely már régóta van fejemben, példának okáért, hogy Pestet egy csatornával kellene körülvenni, ő is azt véli, hogy a legfontosabb az erkölcsi felsegítés, t. i. azon biztosítás, hogy ily eset többé nem fordul elő.”

Másodízben egy személyes találkozás rossz emlékét rögzítette az utókor számára. „A jó István grófnak okoskodásait és következtetéseit, igaz, hogy nem értettem s az én logikámmal nem tudom felfogni, hogy a jótételeknek mit ártson, ha én is jót teszek; hogy miért kelljen magamat éppen most elvonnom s inkább mint eddig; s miért legyen az én jelenlétem kártevőbb most, midőn a kormány emberei is kijelelnek s dicsőítésekkel halmoznak, mint eddig, míg nyilván kerültek és üldöztek”. Még alig ért végét hősies árvízi mentése, máris előrevetült leendő mellőzöttsége és következő éveinek sanyarú sorsa.

Ekkor még a sajtó is nagy tetteit emlegette, a Jelenkor március 21-i lapszámában a következőképpen számolt be az eseményekről: „Az utczákban itt ott holt embereket ’s döglött barmokat lehete látni fölakadva egyes jég-tömegek tövében,’s e’szörnyű látvány mindenkiben iszonyt gerjeszte. Nem hálálhatni meg soha eléggé némelly egyes emberbarátok nemes lelkű buzgalmát; illyesnek hirdeti főleg a’ megszabadított nép szava b.Wesselényi Miklóst, ki több százat nemcsak megmente az enyészet örvényibül e’ három vésznap alatt éjjel nappal hajón’s vízben levőn, hanem kenyérrel’s hússal is ellátó saját költségin, mint mai Értesítőnk is tanúsítja, a’ dermedt éhezőket […]”

Ugyan a lap többeket méltatott – Landerer Lajos, gróf Szapáry Sándor, báró Eötvös József, Desewffy Aurél, de a Zichy és a Ráday család is említésre került – a munkálatok oroszlánrészét az események hősének, Wesselényinek tulajdonították.

Az árvízi hajós titulust csak Vörösmarty Mihály költeménye nyomán nyerte el – érdekesség, hogy a balladát Laborfalvi Róza szavalta 1838. április 27-én, és a Hirnök május 15-i száma kifejezetten „gyenge” költeménynek ítélte meg, „amelyet csak a tárgya nemesít” – a kellő méltánylást azért nem tagadták meg Vörösmartytól, mert elvégre nem lehet mindenki Goethe.

Wesselényi neve nem szerepel a műben, de az árvízi hajós mítosza már ekkor megszületett. A jó hírnévre persze szüksége is volt – no nem magánéleti kilengései miatt (a szoknyapecér angol nyelven vezetett „osztályozónaplót”, és számtalan törvénytelen gyermeke is született), hanem kilátástalan peres ügyéből fakadóan, amelyen árvízi hőstettei sem segítettek.

1839-ben három év börtönre ítélték, de szemének betegsége miatt – amelyet feltételezhetően szifilisz okozott – két hónap után áthelyezték a sziléziai Gräfenbergbe gyógykezelésre. 1843-ban hazatért Erdélybe, és bár Kolozs vármegye alispánja maradt 1848-ig, a napi politikában betöltött szerepe és szavainak súlya már meg sem közelítette a 30-as években tapasztaltakat.

Bár a forradalom kitörését követően neki is szerepe volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót Magyarországgal, de 1848 szeptemberében újra Ausztriába menekült, és ekkor már nem hitt a Béccsel szembeni ellenállás sikerében. A megkopott hírnevű, betegeskedő árvízi hajós a haza ügyéből kirekesztve hunyt el 1850. április 21-én.