Restaurálják a nyírbátori stallumot

Az elmúlt évszázadok alatt jelentős károk és pótolhatatlan veszteségek érték az egyik legértékesebb reneszánsz kori emlékünket, a nyírbátori stallumot, amelynek csak töredéke vált rekonstruálhatóvá. A MNM Báthori István Múzeumában megtekinthető templomi kóruspad értékét nem csak kora, művészi színvonala és történeti jelentősége adja, hanem magán viseli a kor legjelentősebb olasz mestereinek keze nyomát is.

Évszázados emlék

A történelmi Magyarországról származó legjelentősebb fennmaradt gótikus stallum a bártfai és nyírbátori, amelyeket az Itálián kívüli reneszánsz bútorművesség első alkotásai között tartanak számon. A nyírbátori kóruspad története egészen a 16. századig nyúlik vissza.

Fra Giovanni da Verona tanítványa, Roberto Marone olivetánus szerzetes munkájaként és tervei alapján készült el a nyírbátori kóruspad, amely vetekszik a kor legjelentősebb és elismert darabjaival. Fra Giovanni da Verona mester készítette ez időben Monte Olivetto Maggiore (Siena), Santa Maria in Szerves (Verona) stallumait, sekrestyéit valamint a Vatikánban Stanza a Signatura bútorzatát, amelyet a kultúrtörténet nagy becsben tart. A vele együtt dolgozó művészek – akkor asztalosok – hozták közvetlenül a kulturális kapcsolatok révén hazánkba az új szellemet, gondolkodásmódot és technikai tudást. Mindezt meghonosították itthon, és közvetlenül továbbadták hazai mestereinknek, amelynek évszázadokon keresztül hatása volt kultúránkra, majd pedig népművészetünk alakulására.

A Báthoriak által építtetett nyírbátori templom berendezéseinek nagy része a XVI-XVII. században elpusztult, de a bútorzat egykori gazdagságát jól mutatja az a két kóruspad, amely a Szent György templomban és a Nemzeti Múzeumban fennmaradt. A padok tölgyfából készültek és a templom szentély részében egymással szemben kerültek felállításra, mindkét padsor két üléssorból állt. A hátsó sorban 12 üléses hátaspad kapott helyet, amelyhez derékszögben kétüléses rövid szakasz csatlakozott. Előtte könyöklővel összeépített, átjáróval kettéosztott üléssor húzódott, imapaddal, könyvtámasszal. A két stallum eredetileg 25-25, azaz összesen 50 ülőhelyes volt.

A padsor tölgyfából készült, egész felületét gazdagon díszített lendületes faragások és míves intarzia berakások borítják. Az ülések alatti részeken lapos faragás, az ülések háttámláin és hátlapjain intarziadísz fut körbe. A hátaspadok betétlapjai mind mintanélküli, új betétlapok. Faragott- és intarziaberakásos elemei részben megsemmisültek, míg másokat a Nemzeti Múzeum stallumjába helyeztek át. Ezek mindegyike eredetileg különbözött egymástól.

Váltakozva követték egymást a „reneszánsz könyvtárat” idéző intarziaberakásos valamint ornamentális díszítményű, lapos faragások. Koronázó párkányából csak az indító frízsor faragványai maradtak meg. Egy hármas ülőpad teljes mértékben megsemmisült.

A korábbi elhanyagolt, érdektelen és széthordott állapotot rontotta egy, az 1933-as évek előtti nagy kiterjedésű rovarfertőzés, amely főleg az egyik kóruspadot érinthette. Az elemcserék révén mindkét stallumba kerültek rovarrágás által gyengített panelek, de a kevésbé jó megtartású darabok az úgynevezett „csonka” stallumba kerültek beépítésre.

Természetesen az eltelt több száz év változó páratartalma, a templombútor költöztetése, majd 32 év eltérő felújítási és bemutatási mikroklimatikus környezete nyomot hagytak a stallumon. A korabeli építéstechnológia valamint falszerkezetek egyenletes és stabil hőmérsékleti valamint páratartalmi viszonyokat teremtettek az épületeken belül. A rövid ideig tartó ingadozásokat jól kompenzálták, így állapotukat évszázadokon keresztül stabilan tartották.

Itália után Nyírbátor

A hőmérséklet és légnedvesség változása a faelemek dinamikus változásait eredményezik az által, hogy a környezetével folyamatos egyensúlyt tart. Ennek gyorsasága vagy időbeni lassú elhúzódása eltérő károsodásokat eredményez. A hátaspad esetén jellemzőek a tartó- és vázelemek (6 cm vastag) hosszirányú hasadásai, törései, amik a díszítőelemeket sem kímélték. Ezáltal megváltozott a tehereloszlás, így a statikai terhelhetőség is. A több mázsás könyöklők terhét a meggyengült lábazat viseli.

A sarok- és illesztési pontok a deformációk miatt jelentős mértékben elmozdultak. A keletkezett feszültségek minta- és kapcsolódó elem darabokat szakítanak le. A megváltozott geometria miatt a hátlapok statikai, merevítő szerepüket már nem töltik be, inkább esztétikai célokat szolgálnak. Több helyen hiányoznak faragott elemek, motívumok, amik a száliránnyal párhuzamosan lehasadtak és megsemmisültek. Ezt elősegítette a fa mozgásán túl a szúrágások által meggyengített faszerkezet is. Faragott díszítményeiben több tíz folyóméternyi hiány, sérülés, most még pótolható folytonossági hiány található.

Szétrepedt oldalfal

A stallum erőteljes és lendületes faragványainak szépségét harmonikusan illeszkedő reneszánsz intarziaberakások emelik. Ez a lassan feledésbe merülő művészeti technika a XV.-XVI. században érte el virágkorát, amikor is az itáliai asztalosműhelyek munkáiban teljesedett ki. Itt jelent meg a „berakásos” technika művészi megfogalmazása a kor szellemiségével ötvözve.

Az intarziaművészetre nagy hatást gyakoroltak a korabeli művészek és gondolkodók. Megjelentek az alkotásokban a perspektívák, az „ideális város”, az illúziókeltés, valamint a színezett, égetett teríték elemek. Mindezek új technikai és ábrázolási módok voltak a korábbiakhoz képest.

Itálián kívül elsőként a nyírbátori stallumokon jelent meg először az az új stílus és szellem, ami az intarziakészítést a művészeti ágak közé emelte. A nyírbátori stallumokon ez az új szerkesztési elv és eszme honosodott meg az itáliai mesterek irányításával, akik hazai asztalosmestereknek adták át ebbéli tudásukat. Teljes pompájukban csak a Nemzeti Múzeumban lévő hátaspadok láthatók, míg a Nyírbátorban található „csonka stallumnak” csak a díszítő és szegélyező intarziaberakásai maradtak meg. Az utolsó (1933) javításuk alkalmával a hiányzó betéteket nem pótolták, hanem kitöltő masszával tömítették, majd utólagosan megfestették.

Annak ellenére, hogy a stallumot folyamatosan karbantartották, gondozták, a korábbi javítások, kiegészítések mára tönkrementek, elszíneződtek, az eredeti díszítmények felfeslettek és egy részük kipotyogott.

Több helyen a korábbi javítások felismerhetetlen fekete masszaként csúfítják a korábban díszes és míves felületeket. A kiszakadó, tördelődő kiegészítések gyengítik a megmaradt eredeti intarziadíszítményeket, elősegítve ezzel a folyamatos kipotyogását majd a végleges megsemmisülést. Jelenleg a féloszlopok és a keretek intarziaszalagjaiból – keretszegélyeiből – több folyóméter pótlása vált elengedhetetlenül szükségessé.

A nyírbátori stallum jelentőségét művészeti értékén túl az adja, hogy benne tetten érhető és nevesíthető az a történelmi pillanat, amelyben Magyarország a művészeti élet főáramlatának élvonalába tartozott. A kultúrtörténet számon tartja készítőit, jegyzi alkotásait, melyek az egyházi művészet legnagyszerűbb alkotásai között vonultak be a köztudatba. Ezért is fontos megannyi viszontagság után, hogy a „csonka” stallum is méltó helyére kerüljön múltunk emlékei között. Ne csak egy darabja legyen fontos örökségünknek, abból amit ránk hagytak elmúlt századok, hanem mindaz ami stílust, irányt és mintát szabott jövőnknek. Ha a több száz éves folyamat nem kerülne megállításra, úgy végképp elveszíthetnénk egyik legértékesebb reneszánsz kori emlékünket.