Német turista a francia forradalomban

1789-ben a tanulmányi céllal érkező német fiatalok mellett Párizs utcáin feltűntek ugyanis az úgynevezett "forradalmi turisták" is.

Egy iskolai tanácsos elindul

Az utazók felvilágosult polgároknak tartották magukat, és ennek megfelelően rajongtak a forradalomért, valamint annak vívmányaiért. A forradalomellenes propagandát éppen ezért nem tudták és nem is akarták elfogadni, így amikor a hazájukban megjelent újságokban, sokszor egymásnak ellentmondó információkra bukkantak, elhatározták, hogy útra kelnek, és a saját szemükkel győződnek meg a párizsi eseményekről.

Általában néhány hónapot, vagy néhány évet töltöttek Franciaországban, de akadt köztük olyan is, aki új hazára lelt itt. Németországba való visszatérésük után levelek, emlékiratok vagy útleírások formájában jelentették meg műveiket könyvként, vagy egyes folyóiratok hasábjain. Lassan elszakadtak a puszta úti beszámolóktól, írásaik egyre inkább politikai hangvételt ütöttek meg, és nem egy esetben szembe is helyezkedtek a németföldön Franciaország helyzetéről keringő információkkal. Ezzel pedig mind a nyilvánosság kialakulásához, mind a közvélemény formálásához nagymértékben hozzájárultak.

Az egyik első forradalmi turista a braunschweigi iskolai tanácsos, Joachim Heinrich Campe volt, aki a Humboldt család házi tanítójakét kísérte el az ifjú Wilhelm von Humboldtot párizsi útján 1789-ben. "Briefe aus Paris, zur Zeit der Revolution geschrieben", vagyis "Párizsi levelek a forradalom korából" című műve 1789 októberétől öt hónapon keresztül, részletekben jelent meg a "Braunschweigisches Journal" hasábjain, de rövid időn belül két újabb kiadást is megért: 1790-ben, könyv formájában hódította meg a piacot, sőt, Campe - szintén 1790-ben - a saját szerkesztésében kiadott "Kleine Kinderbibliothek" (Kis gyermekkönyvtár) számára is átfogalmazta munkáját, hogy az a legfiatalabb generáció számára is elérhető és érthető legyen.

A felvilágosodás eszméi iránt teljes mértékben elkötelezett pedagógus számára Párizs olyan fellegvárnak számított, ahol mindaz megvalósult, amiért ő egész életében küzdött. A megérkezés és a nem mindennapi fogadtatás kissé humoros bemutatása után egy sétára invitálja az olvasót, melynek során a nevezetességek mellett elsősorban a városban uralkodó hangulatot mutatja be. Campe művének vonzereje egyébként éppen a stílusában rejlik, abban a közvetlen, néha humoros hangvételben, melynek köszönhetően az olvasó már-már úgy érzi, hogy ő is az események részese.

Campe

A felvilágosult reformpedagógus 1789. július 17-én, tehát három nappal a Bastille ostroma után érkezett Párizsba, ahol három hetet töltött el annak reményében, hogy "még mindig elég korán érkezünk, hogy jelen legyünk a francia zsarnokság temetésén". Egy fiktív címzetthez intézett nyolc levélből álló munkájának első, bevezető levelében megfogalmazza célját: "... hogy egy kicsit az Ön segítségére legyek, annak a színpadnak a bemutatásában, amelyen az egyik legnagyobb politikai színjáték játszódik, amit a világ az utóbbi időben látott, és, hogy egyes jellemző vonások és anekdoták segítségével, amelyeket az újságírók valószínűleg elhallgattak, bemutassam Önnek azt a nemzetet, amely most mindenki figyelmét magára vonta."

Az idézett mondat két fontos információt is tartalmaz Campe szemléletével kapcsolatban. Kiderül ugyanis, hogy a forradalmat a közelmúlt egyik, ha nem a legnagyobb politikai eseményének tartja, valamint meg van róla győződve, hogy ennek ellenére a német olvasókat nem tájékoztatják megfelelően a történtekről, hiszen bizonyos dolgokat elhallgatnak az újságokban. Ezért érzi olyan fontosnak, hogy szemtanúként tudósítson a forradalomról, és kiigazítsa a német sajtó véletlen, vagy éppen szándékos tévedéseit.

A nyilvánosság magával ragadta

A már említett sétán az író kizárólag azokra a helyszínekre kalauzolja el T* urat, leveleinek fiktív címzettjét, amelyek már valamilyen szerepet játszottak a forradalomban. `Megtekintik` többek között a Bastille-t, a francia önkény egykori bástyáját is. Campe a legapróbb részletekig kidolgozott leírást ad arról, hogy mit látott a börtön még megmaradt szűk, sötét, és félelmetes folyosóin, illetve, hogy egy cellába belépve milyen látvány tárult szemei elé: `belépünk egy dohos, nedves kriptába, ahol éjféli sötétség és dögszag van, ahová, amióta csak létezik, még soha egy napsugár sem vetődött be; és megpillantunk egy vastag, falhoz erősített láncot, amellyel a szerencsétlent, mint egy vadállatot a nyirkos, hideg és koszos földhöz kötözték.`

A nyomasztó leírás és a szerző, az önkénnyel kapcsolatos gondolatainak megismerése után szinte megkönnyebbül az olvasó, mikor végre "kiléphet" az egykori börtönből, amivel képletesen az ancien régime-t, a régi rendszert is elhagyja, és elmerülhet a Palais Royal-t benépesítő színes forgatagban.

Természetesen nem maradhat el az épületek, és a Palais Royal kertjének részletes bemutatása, Campe figyelmét azonban sokkal inkább az itt megforduló sokféle ember köti le: "Aggastyánok és fiatalok, matrónák és hajadonok, világiak és papok, jóravaló hölgyek és kurtizánok legváltozatosabb, legszínesebb, legkülönösebb és legtoleránsabb keverékét lehet itt látni." A Palais Royal-t a szerző a szabadság fellegvárának tekinti, ahol mindenki kimondhatja, amit gondol, és azt teheti, amit akar, anélkül, hogy ezzel bárkit felbosszantana. Mikor a párizsi belép erre a helyre, megszűnik franciának lenni, hiszen azonnal republikánussá, világpolgárrá válik.

Campe egyébként meglehetősen pozitív képet fest a franciákról, akiket a frissen kivívott szabadság egységes nemzetté kovácsolt. A rendek egy nagy polgárcsaláddá olvadtak össze, a patrióta érzelmek mindenkit egyenlővé, és barátságossá tettek. A fővárosban nem lehet veszekedést, vagy sértő szót hallani, sőt, ha a szűk utcákon két járókelő véletlenül összeütközik, vagy egymás lábára lépnek, azonnal elnézést kérnek a másiktól.

Eskü a Labdaházban

A franciák magatartása mellett a nyilvánosság is óriási hatást gyakorolt a szerzőre. Lenyűgözte az, ahogy a nyugati szomszédok ancien régime-béli társadalmi helyzetüket feledve igyekeznek a terekre, ahol az egyes házak falára kiragasztott röpiratokat lehet elolvasni, vagy megvásárolni. Nemcsak a jól szituált polgárok, hanem például a társadalom legalsóbb rétegét képviselő vízhordók is megjelennek itt, és "egy olyan társukhoz csatlakoznak, aki azon ritka előny birtokában van, hogy el tudja olvasni a nyomtatott szöveget, összerakják Liardjaikat, és közösen vesznek ennek egyet a napi röpiratok vagy brosúrák közül, [...] hegyezik a fülüket és meresztik a szemüket, úgy hallgatják a felolvasó tudós társukat."

A híreket olvasó közönség tehát végtelenül színes, hiszen mindenki a röpiratok tartalmára kíváncsi. Néhányan hangosan olvassák a legfrissebb híreket, vagy felhívásokat, mások pedig azonnal kommentálják azokat, esetleg vitázni kezdenek a mellettük állóval. Campét egyébként éppen a franciáknak ez a közvetlensége lepte meg.

Campe idealista volt, bízott ugyanis abban, hogy a forradalom eredményeként a király, a nép és az azt képviselő Nemzetgyűlés "a legnagyobb harmóniában, összeölelkezve, kéz a kézben tartanak majd a magasztos cél felé". Művének fő célja is az volt - a tájékoztatás mellett -, hogy a németeket is egy ilyen békés átalakulásra sarkallja. Konkrét politikai követeléseket nem fogalmazott meg ugyan, csupán a felvilágosult elképzeléseknek megfelelő, a fejedelmek által végrehajtott reformok szükségességét hangoztatta: "Itt áll a nagy tükör; nézzen bele, aki nem akar a francia despoták sorsára jutni!"

1789, valamint az 1790-es évek elejének utazói tehát - Campéhoz hasonlóan - a szabadság zarándokaiként még töretlen lelkesedéssel számoltak be a forradalomról, amelynek számos vívmánya közül leginkább a nyilvánosság nyűgözte le őket, hiszen ez Párizshoz képest hazájukban még gyerekcipőben járt. A szokványos útleírások a politikai érdeklődés következtében egy új politikai kultúra intézményeinek bemutatásával bővültek és óriási hatást gyakoroltak a korabeli német közvéleményre.