Valerianus császár megrázó sorsa

Valerianus császár sorsa az ókori Róma egyik legsötétebb fejezete. Története a római birodalom bukásának hátborzongató eseménye, ahol a dicsőség pillanatai után kegyetlenség, megaláztatás és halál következett.

Valerianus császár bukása

Valerianus császár tragikus sorsa a római történelem egyik legmegrázóbb története. A Kr. u. 253 és 260 között uralkodó császár végzete annyira szokatlan és megalázó volt, hogy még kortársai, mint Lucius Caecilius Firmianus Lactantius is döbbenten írtak róla.

Valerianus sorsa akkor pecsételődött meg, amikor I. Sápúr, a perzsa Szászánida Birodalom királya fogságba ejtette. A császárt rabszolgává tették, megalázták, és olyan kínzásoknak vetették alá, amely példátlan volt az ilyen rangú vezető esetében. A klasszikus források szerint Sápur hónapokon át maga mellett tartotta Valerianust, hogy ha lóra szállt, őt használja zsámolyul. Lactantius így írt erről: "Nevetve mondta neki, ez az igazi valóság, nem az, amit a rómaiak a falfestményeikre festettek." Később forró aranyat öntetett a torkába, végül élve megnyúzta, hogy bőrét trófeaként őrizze. Vajon mindez tény vagy legenda? Nehéz megmondani.

A történet gyökerei a 3. század Rómájában keresendők. I. Sápúr, a Szászánida-dinasztia uralkodója, tehetséges és kegyetlen hadvezér volt. 242-ben Mezopotámiában, Nisibisz és Karrha városánál támadta meg a római légiókat. A következő évben, miután III. Gordianus császárt meggyilkolták, és helyére Arab Fülöp, a praetorianus prefektus lépett, Sápúr békét kötött. Megkapta a keleti római tartományok nagy részét, miközben Fülöp nyugatra vonult a gótok ellen.

Róma válsága és Sápúr támadásai

Róma a 3. század közepén instabil volt, egy évtized alatt négy császár váltotta egymást, mind rövidebb ideig uralkodva. Sápúr kihasználta a helyzetet. 252-től sorra támadta és fosztotta ki a keleti tartományokat. Barbaliszosznál legyőzte a rómaiakat, 60 000 katonát ölt meg saját bevallása szerint, majd feldúlta Szíriát, kifosztotta Antióchiát, elfoglalta Hierapoliszt és Dura-Europoszt.

A perzsa inváziók hírére a már idős, de tapasztalt Valerianus keletre indult. 254-ben Antióchiába érkezett, átvette a város védelmét, és hat éven át harcolt Sápúr ellen. Bár a küzdelmek hullámzóak voltak, Valerianus végül visszaszorította az ellenséget Mezopotámiába.

260-ban Edessza ostroma alatt azonban minden megváltozott. A rómaiak összegyűjtötték légióikat – mintegy 70 000 katonát –, ám a szerencse elpártolt tőlük. Valerianus csapatai csapdába estek, sokan meghaltak vagy fogságba kerültek. A túlélő katonákat keletre hurcolták, rabszolgának adták el, hogy építkezéseken dolgozzanak.

Valerianus császár megaláztatása és halála

Valerianus, a legfőbb zsákmány, Sápúr trófeájává vált. A római arany, a fenyegetések és a szövetségesek könyörgései mind hatástalanok maradtak. Sápúr nem engedte szabadon. Velenus, a kádusok királya figyelmeztette: "Valerianus fia császár, unokája császár – a római világ fellázad majd ellened." Artabaszdész, az örmények királya is intette: "Amit a kezedben tartasz, nem trófea, hanem túsz, amiért a világ fizetne."

Sápúr azonban hajthatatlan maradt. Valerianus két év után halt meg. Nem természetes halált halt – Sápúr kardja végzett vele. Holttestét megnyúzták, bőrét vörösre festették, majd felakasztották a perzsa templomban, hogy a római követek lássák, ez vár azokra, akik a perzsa király akaratának ellenszegülnek.

Valerianus sorsa a római birodalom hanyatlásának jelképévé vált. A császár, aki soha nem tért vissza Rómába, és akit saját népe elfeledett. A császár, aki a hatalom csúcsáról a legmélyebb megaláztatásba zuhant – örökre beírva magát a történelembe.