Vakmedve-korbácsolás és patkányheccelés – véres állatviadalok Shakespeare Angliájában 

A 16-17. században, miközben kulturális reneszánsz zajlott le Angliában, és William Shakespeare megalkotta legnagyszerűbb darabjait, számos színházban a szórakozásnak egy kevésbé civilizált formája is nagy népszerűségnek örvendett. A kor egyik legnépszerűbb látványossága a medveheccelés (vagy medvegyötrés) volt, ám a szervezők borzok, kakasok és majmok bevonásával zajló viadalokat is rendeztek. A korabeli Angliában még a királyi udvar tagjai, többek között I. Erzsébet is részt vett olykor a borzalmas „előadásokon”.  

Véres játékok

Shakespeare Macbethjének utolsó színében a címszereplő egy ponton ezt mondja ellenségeinek: „Nem futhatok. Karóhoz kötve kell, mint medvének, a hajrát kiállanom.” Az előbbi mondatok a ma olvasója számára már nem sokat jelentenek, a korabeli közönség azonban könnyedén felismerhette benne a medveheccelésekre való utalást – olvasható a History cikkében. Sőt: sok, Shakespeare darabjait előszeretettel látogató londoni tartozott a közeli „medvekertek” védnökei közé, ahol kutyák, medvék, bikák, csimpánzok és más állatok harcoltak az életükért ordítozó tömegek előtt. A véres viadalok London nem túl jó hírű Bankside kerületében zajlottak, ahol számos arénában sor kerülhetett a mérkőzésekre. 1639-ben egy látogató így számolt be az egyik hangulatáról: „Ott hallhatod emberek ordítását, kutyák ugatását, medvék morgását és bikák bömbölését, amelyek egy vad, mégis természetes harmóniává állnak össze.”

Messze a legnépszerűbb sport a medveheccelés volt. A látványosság során a medvét egy gödörbe hajtották, majd lábánál vagy nyakánál fogva egy cölöphöz kötözték. Miközben a nézők éljeneztek és megtették tétjeiket, egy csapat kutyát – általában mastiffokat vagy buldogokat – engedtek be az arénába, hogy megtámadják a medvét. Robert Laneham, I. Erzsébet udvarának egyik hivatalnoka nagyon kellemes látványosságként emlékezett meg a „sportról”, amely általában addig folyt, míg a medve meg nem ölt néhány kutyát, vagy amíg őt nem terítették le a kutyaharapások.

Mivel a medvéket külföldön szerezték be, meglehetősen magas áron, igyekeztek biztosítani, hogy lehetőleg éljék túl a viadalt. Volt olyan medve, amely néhány küzdelem után kisebb híresség lett Londonban. Az állatoknak olyan neveket adtak, mint Mészfesték Ned, Fösvény Harry vagy Vak Bess. A Sackerson nevű medvét még Shakespeare A windsori víg asszonyok (újabb fordításban: A windsori víg nők) című vígjátékában is megemlítik: „Nekem az ételem, italom, oh: én láttam Sackersont szabadon, vagy huszszor, és megfogtam lánczánál fogva; de biztositom, az asszonyok annyira sivalkodtak és rikácsoltak hozzá, hogy pompás volt. Hanem valóban, az asszonyok ki nem állhatják; nagyon rossz hajlandósággal vannak az ily durva jószág iránt.”

A medveheccelés szokása Angliában a középkorig vezethető vissza, de a látványosság csak a 16. század közepére vált igazán jövedelmező üzletté, amikor Philip Henslowe, valamint a hozzá hasonló impresszáriók kifejezetten állatviadalok megtartására kerítettek el területeket a Temze déli partján. A hangos, véráztatta arénákban zajló viadalok rendkívüli népszerűek voltak, és nemsokára már a Globe-ban vagy a Rose-ban zajló színházi előadások legkomolyabb vetélytársaiként hivatkoztak rájuk.

A medveheccelés az angol dráma Shakespeare, Christopher Marlowe és Ben Jonhson nevével fémjelzett aranykora idején is ugyanolyan közkedvelt maradt mindent társadalmi réteg körében. I. Erzsébet is nagy medveheccelés-rajongó hírében állt, olyannyira, hogy egy alkalommal még a francia nagykövet tiszteletére is rendezett egy viadalt. I. Jakab pedig egyenesen akkora csodálója volt a kegyetlen előadásoknak, hogy  privát küzdelmeket is rendezett, amelyekre a Tower menazsériából kölcsönzött jegesmedvéket és oroszlánokat. 

A kegyetlenség karneválja

Az arénák nemcsak medveheccelésnek, hanem számos más állatviadalnak is otthont adtak, amelyeket a korszak kutatója, Stephen Dickey egy alkalommal a „kegyetlenség karneváljának” nevezett. Ezek közé tartoztak a patkány- és borzheccelések, kutya- és kakasviadalok, és más gyomorforgató látványosságok, mint például vak medvék korbácsolása. A nézők örömmel nézték, ahogy a bikák a szarvukkal a levegőbe dobják a rájuk támadó kutyákat, és közkeletű vélekedés volt, hogy a bikák heccelése puhábbá, és fogyasztásra alkalmasabbá teszi a húsukat. Mind közül a legbizarrabb látványosság talán az volt, amikor egy csimpánzot egy ló hátára kötöztek, amelyet aztán az arénában szabadon engedtek, hogy vicsorgó kutyák üldözzék. Egy olasz kereskedő a következőképpen számolt be a látványosságról: „Csodálatos nézni, ahogy a ló vágtat, földbe rúg és türelmetlenkedik, miközben a majom szorosan a nyereghez van kötve, és gyakran kiáltozik, amikor a kutyák megharapják”.

Bár a viadalokat sokan felvillanyozónak, sőt, viccesnek találták, természetesesen a kritikusok is hallatták a hangjukat. Puritán miniszterek és egyházi személyek a bűn és semmittevés tanyáinak bélyegezték az arénákat, és amellett érveltek, hogy az ott zajló viadalok ösztönzik a szerencsejátékot, az alkoholizmust és a prostitúciót. Mégis: „Ugyanannyi civil vallásos ember járt ide, mint ahány angyal van a pokolban” – írta egy alkalommal a viadalok egyik kritikusa. Másokat még jobban felbőszített a tehetetlen állatok egymás elleni heccelése. Az íróként és naplóíróként ismert John Evelyn  1670-ben, egy viadal meglátogatása után „durva és mocskos” időtöltésnek nevezte a játékokat, amely során boldogan dagonyázik a „barbár kegyetlenségben”.

A kritikusok tiltakozása ellenére a véres viadalok még a 17. század nagy részében is töretlenül folytak. London első számú medvearénáját 1656-ban rövid időre – a lordprotektor, Oliver Cromwell erkölcsi megtisztulás érdekében indított kampánya jegyében – bezárták, ám a játékok nem sokkal később újra ugyanolyan véres körülmények között folytatódtak. 1662-ben egy olyan medvekert is épült, amely mellé közvetlenül egy kocsmát is felhúztak, így aztán a látogatók ebédjük elfogyasztása és sörivás közben is élvezhették a brutális látványosságot. 

A viadalok csillaga végül az 1700-as években áldozott le. Az állatokkal szembeni hozzáállás valamelyest megváltozott, és egyre többen emelték fel a szavukat az alávaló gyakorlattal szemben. Az állatviadalokat 1835-ben, egy parlamenti törvénnyel tiltották be teljesen, ám illegálisan azóta is tartanak állatküzdelmeket. Dél-Londonban még ma is két utca, a Bear Gardens és a Bear Lane utal a területen egykoron zajló viadalokra, a buldog neve pedig éppen a bika- és medveheccelések során játszott szerepe miatt kapta a nevét.