Tűzveszélyes luxus: ritkán látható képek a Hindenburg léghajó belsejéről (galéria)

1937. májusi tragédiájáig a Hindenburg léghajó képviselte a luxusszínvonalú légi utazás jövőjét. Impozáns mérete és újszerű technikai megoldásai egyúttal a náci propaganda szó szerinti zászlóshajójává is tették, amely a nemzetiszocialista rendszer felsőbbrendűségét hirdette világszerte. Milyen lehetett utazni ezen a napjainkban szinte elképzelhetetlen járművön? (a galéria megnyitásához kattints a képekre!)

A kényelem csúcsa

Az 1930-as években a Hindenburg léghajó volt a leggyorsabb és a legkényelmesebb módja az Atlanti-óceán átszelésének. A luxusléghajó belsejét a neves építész, Fritz August Breuhaus tervezte, akinek a nevéhez többek között Pullman vasúti kocsik, óceánjárók és a német haditengerészet hajóinak belsői is fűződtek.

A művészet és építészet korabeli reformideái, mint például a Bauhaus, egyaránt távol álltak Breuhaustól és ügyfeleitől is. A „világ első repülő szállodája”, az LZ 129-es sorszámú Zeppelin-léghajó, azaz a Hindenburg – annak ellenére, hogy viszonylag későn, az 1930-as évek közepén valósult meg – igazi csodának számított e körökben.

Az utasfedélzetek

A Hindenburg utasait a jármű hajótestében helyezték el, ellentétben például a Graf Zeppelin nevű léghajóval, amelyen az utastér is a test aljához rögzített gondolában volt. A Hindenburg utastere két fedélzetet tett ki, A és B jelöléssel.

Az A fedélzet

A léghajó A fedélzetén volt megtalálható az étkező, a szalon, az írószoba, a bal és jobb oldali sétafedélzet, valamint 25 kétszemélyes alvókabin. A berendezések és a díszítés stílusa mind Breuhaus ízlését tükrözte, és – a Graf Zeppelinhez képest fontos újításként – az utasok számára fenntartott terek fűtve voltak, mégpedig nyomás alá helyezett levegővel, melyet a motorok hűtőrendszerének vizével melegítettek fel.

Az étkező

A Hindenburg étkezője az A fedélzet bal oldalának teljes hosszán terült el, körülbelül 15 méter hosszú és 4 méter széles volt. Selyem tapétáján Otto Arpke professzor festményei voltak láthatók, amelyeket a Graf Zeppelin dél-amerikai útjáról készített. Az asztalok és székek szintén Breuhaus tervezései voltak – többnyire könnyű alumíniumcsövekből készültek, a székek kárpitja piros szín volt.

A szalon

Az A fedélzet jobb oldalán az utasszalon és az írószoba voltak. A szalon körülbelül 10 méter hosszú volt, és egy szintén Arpke professzor által készített freskó díszítette, amely híres felfedezők – Kolumbusz, Cook, Vasco da Gama és Magellán – hajóútjait ábrázolta, valamint az LZ–126 léghajó (azaz a USS Los Angeles) Atlanti-óceánt átszelő repülését, a Graf Zeppelin ilág körüli tját és dél-amerikai útjait és a nagy német óceánjárók, a Bremen és az Europa észak-atlanti útjait.

A bútorok itt is könnyű alumíniumszerkezetűek voltak, és szintén Breuhaus-tervezésűek, azonban a székek barna kárpittal rendelkeztek. Az 1936-os utasszezonban a szalonban volt egy 160 kilogrammos Bluthner zongora is, amely a duralumin nevű anyagból készült, sárga sertésbőr borítással.

A Hindenburg utaskabinjai

A léghajó eredetileg az A fedélzet közepén található 25 kétszemélyes kabinnal épült, azaz 50 utas fért el rajta. Az első, 1936-os utasszezont követően a B fedélzeten kiépítettek 9 további kabint, ami 20 fővel növelte a lehetséges utasok számát. Az A fedélzet kabinjai kicsik voltak, de a kor vasúti alvókocsijaihoz voltak hasonlíthatók. Körülbelül 23 méter hosszúak és 20 méter szélesek voltak, a falak és az ajtók vékony habszivacsszerű anyagból készültek, amely szövetborítást kapott. Háromféle színvariáns létezett a kabinbelsőkből: világoskék, szürke és bézs. Az A fedélzet kabinjainak alsó ágya fix volt, a felsőt napközben fel lehetett hajtani.

Mindegyik kabinban volt egy gomb, amellyel utaskísérőt lehetett hívni, továbbá egy kis lehajtható íróasztal, egy könnyű fehér műanyagból készült mosdókagyló hideg és meleg vizes csappal, és egy kis, függöny által elválasztott szekrény, amelyben néhány ruhát lehetett felakasztani – a ruhák többségét azonban az utasoknak bőröndjeikben kellett tartaniuk, amelyeket az alsó ágy alatt tárolhattak. Egyik kabinban sem volt vécé, a férfi és a női illemhelyek egyaránt a B fedélzeten, eggyel lejjebb voltak megtalálhatók.

A B fedélzeten emellett volt egyetlen zuhanykabin is, amelyben Charles Rosendahl utas szerint „inkább úgy csordogált, mint egy szódásüvegből”. Mivel az A fedélzeti kabinok a hajó közepén voltak, nem rendelkeztek ablakokkal, ami igen nagy hiányosság volt azon utasok számára, akik utaztak a Graf Zeppelinnel, amelyen az utasok ágyaikból is gyönyörködhettek a tájban. A két sétafedélzet ellenben nagy méretű ablakokkal rendelkezett, amelyeket repülés közben is ki lehetett nyitni.

A B fedélzet

A közvetlenül az A fedélzet alatt található B fedélzet tartalmazta a léghajó konyháját, utasmosdóit és az egyetlen zuhanykabint, valamint a legénységi és tiszti étkezőt, emellett itt volt Heinrich Kubis főutaskísérő kabinja is, amely arra a folyosóra nyílt, amely összekötötte a legénységi teret az utasterekkel.

1936-1937 telén, amíg a hajó Frankfurtban volt kikötve, további utaskabinokat hoztak létre a B fedélzeten. Ezeknek már voltak kifelé néző ablakaik, és nagyobbak voltak mint az A fedélzet kabinjai. Az új kabinok által jelentett plusz tömeg hozzáadását az tette lehetővé, hogy hogy váratlanul (és nem a legkívánatosabb módon) hidrogént kezdtek el alkalmazni a léghajó levegőben tartására, ugyanis ez nagyobb felhajtóerővel rendelkezett, mint a hélium, amelyhez eredetileg tervezték a Hindenburgot.

A dohányzószoba

Egy hidrogénes léghajón talán meglepő módon, de az 1930-as évek szokásának megfelelően a Hindenburgon is volt dohányzószoba. Ezt a helyiséget túlnyomás alatt tartották, hogy az esetleg szivárgó hidrogén ne hatolhasson be. A dohányzószobát és a kapcsolódó bárt egy dupla ajtós légkamra választotta el a hajó többi részétől.

Egyetlen, közös elektromos gyújtó állt rendelkezésre, mivel a nyílt láng használata tilos volt a hajón. A szoba kékre volt festve, sötét kék-szürke bőrbútorokkal, a falakat sárga sertésbőr díszítette, valamint további Arpke-illusztrációk, amelyek ez esetben a ballonos repülés történetéről szóltak, a Montgolfier-testvérek első hőlégballonjától a Graf Zeppelinig. A szoba egyik felén egy védőkorlát volt, amely zárt ablakokra nézett – az utasok ezeken át kémlelhették az alant elhaladó óceánt vagy tájat. A dohányzószoba volt talán a legnépszerűbb helyiség a hajón, mivel a legtöbb utas dohányzott.

A bár

A Hindenburg bárja egy kis előszoba volt a dohányzószoba és a B fedélzeti folyosóhoz vezető légkamra között. A hajó pultosa, Max Schulze itt szolgálta fel többek között az „LZ–129 Fagyos Koktélt” (gin narancslével), illetve a „Maybach 12-t” (melynek receptje sajnos elveszett), illetve itt végzett egy még fontosabb feladatot is: felügyelte, hogy senki sem lép ki a légkamrából a hajó többi részébe meggyújtott cigarettával, szivarral vagy pipával.

Schulze a Hamburg-Amerika társaság óceánjáróin volt hosszú évekig utaskísérő és pultos, és a Hindenburg utasai is kedvelték, még ha az olyan alapvető amerikai koktélokat sem ismerte, mint a Manhattan. A léghajó első útján a dohányzó és a bár egy igen felszabadult mulatozás helyszínévé vált, melynek során egy Pauline Charteris nevű utas feltalált egy koktélt kirschwasserből (cseresznyepálinka), miután a bárban kifogyott a gin.

Legénységi terek és hajógerinc

Az irányítótermen kívül a legénységi terek és munkaterületek többnyire a hajógerinc mentén helyezkedtek el, beleértve a tiszti és legénységi alvóhelyeket, a rádiószobát, a postát, az elektronikai szobát, a dolgozószobákat, és a kikötéshez használt kötelek helyeit. A hajógerinc mentén elhelyezve az üzemanyag, a friss víz és a ballaszttartályok is, ahogy a teherraktér is.

A hajógerincből lehetett hozzáférni a motortérhez és a farokrészben lévő másodlagos irányítóteremhez és dokkolóállomáshoz, és a hajó három pontján a gerincről kiinduló létrákon lehetett feljutni a hajó középvonalában futó gyalogjáróra is. A B fedélzet egy leválasztott részén volt a konyha, valamint a tisztek és a legénység étkezői.