Többtényezős válság okozta a késő bronzkori civilizációk összeomlását

Nem egyetlen tényező, hanem egy több évtizedes, aszályokból, földrengésekből és népvándorlásokból álló krízissorozat okozta az ókori civilizációkat összekötő késő bronzkori világrendszer bukását – derül ki Eric Cline amerikai régész és történész legújabb, a Big Think tudományos portálon is közzétett előadásából. Cline elemzése a Kr. e. 12. századi globális összeomlás kiváltó okait, valamint a túlélő ókori államok radikálisan eltérő alkalmazkodóképességét vizsgálja.

A George Washington Egyetem professzorának előadása a Krisztus előtti 1700 és 1200 közötti időszakban virágzó, általa „ókori G8-ként” definiált geopolitikai hálózat sorsát követi nyomon. Ebbe a szorosan összefonódó, távolsági kereskedelemre (réz, ón, arany) és dinasztikus diplomáciai kapcsolatokra épülő rendszerbe a mükénéi és minószi görögök, az anatóliai hettiták, a mezopotámiai asszírok és babilóniaiak, a ciprusiak, az egyiptomiak és a kánaániták tartoztak.

Az „1177 B.C.” és folytatása, az „After 1177 B.C.” című kötetek szerzője szerint a korábban fő bűnösként megjelölt, úgynevezett tengeri népek támadása csupán egyetlen tünete volt a rendszerszintű összeomlásnak. A bukást egy „tökéletes vihar” idézte elő: a barlangi cseppkövek és tavi üledékek által is igazolt, 150–300 évig tartó megaaszály súlyos éhínségekhez vezetett, amelyet a hettita és az ugariti levéltárak ékírásos táblái is megörökítettek. Ezt a folyamatot pusztító, több évtizeden át tartó földrengéssorozatok, belső társadalmi lázadások és – ahogy azt V. Ramszesz egyiptomi fáraó múmiájának himlőnyomai is mutatják – járványok kísérték.

Az előadás részletesen elemzi, miként reagáltak az egyes társadalmak a globális ellátási láncok (például a bronzgyártáshoz elengedhetetlen ón hiánya) és a politikai rendszerek felbomlására. Az előadó szerint a föníciaiak és a ciprusiak bizonyultak a legrugalmasabbnak (úgynevezett antifragilis csoportoknak): a káoszt kihasználva a föníciaiak szabványosították és elterjesztették az ábécét, míg Ciprus a vaskohászat technológiájának megosztásával elindította a vaskort. A mezopotámiai asszírok és babilóniaiak erős vezetésüknek köszönhetően sikeresen alkalmazkodtak, míg az egyiptomi Újbirodalom jelentős területi és politikai kompromisszumokkal (a hatalom fragmentálódásával, a harmadik átmeneti korral) vészelte át a krízist.

Ezzel szemben a mükénéi és a minószi civilizációk szinte mindent elveszítettek; palotagazdaságaik elpusztultak, írásrendszerük (a lineáris B írás) feledésbe merült, és a térség évszázadokra visszazuhant a fejlődésben. A legsúlyosabb sors a Hettita Birodalomnak jutott, amelynek teljes megsemmisüléséhez az elemzés szerint a külső sokkhatások mellett a belső dinasztikus viszályok és a kedvezőtlen, nagy folyók nélküli földrajzi elhelyezkedés is hozzájárult.

A rendszerszintű sebezhetőség ókori példája

A késő bronzkori összeomlás (Kr. e. 1200 körül) az emberiség első nagyszabású, dokumentált rendszerszintű krízise volt. A korszak egy több mint ötszáz évig tartó stabilitásnak vetett véget, ugyanakkor utat nyitott a kisebb, nemzetállami jellegű formációk (például Izrael, Júdea, Moáb) és az ókori görög civilizáció klasszikus korának felemelkedése előtt.

Eric Cline elemzése rávilágít, hogy a késő bronzkor globalizált „G8-as” hálózata hasonló strukturális sebezhetőségekkel küzdött, mint a mai modern társadalmak. A nyersanyaghiány, a klímaváltozás által kiváltott extrém időjárási jelenségek és a tömeges migráció dominóeffektust indított el.

A kutatás legfőbb tanulsága, hogy a túlzottan centralizált és egymástól függő globális hálózatok rendkívül kitettek a többszörös sokkhatásoknak, amennyiben nem rendelkeznek a válságok kezeléséhez szükséges társadalmi és gazdasági rugalmassággal.