Sirályokat akartak kiképezni a britek, hogy rápiszkítsanak az U-bootok periszkópjaira

2018. október 2. 12:47 Múlt-kor

Az első világháború idején a tengeralattjárók számítottak az egyik legfélelmetesebb tengeri fegyvernek. A német U-bootok csak a belga partok közelében több mint 2500 hajót süllyesztettek el az 1914-től 1918-ig tartó háborúban, az óceánokon pedig több millió tonnányi monstrum került a víz alá a német tengeralattjáróknak köszönhetően. A britek a sirályürüléktől kezdve az oroszlánfókaidomításon át a jól úszó emberek besorozásáig számos kétségbeesett módszerrel kísérleteztek, hogy eredményesen felvegyék a módszert a mélyből jövő „tengeri szörnyek” ellen.

Korábban

A tengeralattjárók általában súlyosabb károkat okoztak az antant rombolóinak és kereskedelmi flottájának, mint a felszíni járművek, a torpedók által levadászott hajók igen gyorsan és nagy emberveszteségek közepette süllyedtek a mélybe. Nem csoda, hogy az antant haderője rendkívüli módon érdekelt volt az ellenséges U-bootok hatékonyságának csökkentésében.

A szonárt ekkor még nem fejlesztették ki, így a tengeralattjárókat nem lehetett nyomon követni, fantomként járták a tengereket és óceánokat. A brit hadvezetésnek számos igen kreatív (vagy éppen kétségbeesett) terve volt az U-bootok elleni küzdelem terén. Íme néhány közülük:

Az egyik legötletesebb és talán legbizarrabb Sir Frederick Inglefield admirális nevéhez fűződik. Mivel a tengeralattjárók a korban még gyakorlatilag szinte „vakon” mozogtak a mélyben, a legfontosabb elemük a periszkóp volt. Inglefeld úgy vélte, a legérzékenyebb pontján kell megtámadni az ellenség U-bootjait, vagyis a „szemüknél”. Terve szerint sirályokat képeztek volna ki arra, hogy a periszkópokra ürítsenek, így a „megvakult” tengeralattjáró kénytelen a vízszint fölé emelkedni, ahol már könnyebben támadható. Ha esetleg mégsem emelkedik fel, akkor is sikeresen megbénítják egy időre. Az ötlet kivételesen leleményes volt, ám nem készült valódi terv a megvalósítására.

A Brit Kutatási és Fejlesztési Bizottság tett egyébként egy javaslatot arra nézve is, hogy érdemes lenne vadon élő sirályokat álperiszkópról etetni, amelyekhez ezáltal odaszoknak, és „tőle” várják az ételt. Ez az elképzelés nem arra a feltevésre támaszkodik, hogy a madarak ürülékükkel talán eltalálják az egyébként igen keskeny periszkóp tetejét (amellyel egyébként nem feltétlenül okoznak kárt, ugyanis nem a tetején, hanem az oldalán kémlelnek rajta, ráadásul egy kis mélységváltoztatással a lencse is pillanatok alatt megtisztítható). Hanem arra, hogy a madarak ezt követően minden egyes periszkópra potenciális étkezőként tekintenek, és a nyíltvízen gyülekező madarak látványa elárulná a brit haditengerészet számára, hogy a közelben egy U-boot tanyázik.

A Royal Society hasonlóan az állatvilágot hívta volna segítségül a harcokhoz. A szakemberek azt javasolták, hogy oroszlánfókákat idomítsanak be a tengeralattjárók lokalizálására. Joseph Woodward fókaidomárt fel is vették, mint a projekt tanácsadóját. A kísérleteket különféle nyilvános medencékben és tavakban végezték, a lényeg az volt, hogy a szájkosarat kapó állatokat arra idomítsák, hogy ignorálják a halakat, helyette a különféle hangokra összpontosítsanak. Amennyiben megtalálták a hangok forrását, lekerült róluk a szájkosár és ínycsiklandozó lakomában volt részük. A tervek szerint mindez nyílt vízben is működőképes lenne, a hangok forrásai pedig az U-bootok lettek volna. A Royal Society dokumentumai nem térnek ki arra, hogy a kísérletek sikeresek voltak-e.

A sirályok és az oroszlánfókák mellett a britek motoroscsónakos járőröket is felállítottak, mégpedig több százat. Minden hajóban két-két ember kapott helyet, akik általában nem voltak felfegyverezve, csupán egy kalapács és egy zsák volt a kezük ügyében. A feladatuk az volt, hogyha egy periszkópot pillantottak meg valahol, észrevétlenül a közelébe kellett kerülniük, majd az utolsó métereket úszva megtéve teljesen meg kellett közelíteniük. A feladatuk az lett volna, hogy egyikőjük a zsákot a rúd tetejére húzza, míg a másik kalapáccsal ütlegelje. Mint a sirályos verziónál, az U-boot ez esetben is „megvakult” volna, és kénytelen lett volna a vízfelszín fölé emelkedni, ahol könnyebben el lehetett kapni.

Egy másik, még őrültebb ötletnek megfelelően az ellenséges tengeralattjárók megbénítására festékkel vonták volna be a Brit-szigetek körüli tengereket. Az elmélet az előbbiekhez hasonlóan azzal operált, hogy a periszkóp ezáltal tönkremegy, a tengeralattjáró pedig használhatatlanná válik. Az ökológiai katasztrófával minden bizonnyal nem számoltak a terv elkészítői. Továbbá úgy okoskodtak, hogyha zöld színt használnak, a tengeralattjáró legénysége összezavarodik a mélységet illetőleg, és addig emelkednek, míg végül előbukkan a hajótest, amely így könnyebben levadászható.

Bár erre nincs bizonyíték, hogy valaha ténylegesen is megvalósították, az egyik legvadabb ötletnek megfelelően ügyes úszókat toboroztak volna. A motoroscsónakos járőrökhöz hasonlóan ezen modern kori Búvár Kundoknak úszva kellett megközelíteniük az U-boookat. A kezükben egy éles szerszám lett volna csupán, amellyel egyszerűen léket fúrtak volna a hajótest oldalába.

A mai fülnek ezen ötletek mind elképesztően őrültnek és kivitelezhetetlennek tűnnek, ám bele kell gondolnunk, hogy akkoriban még nem létezett a mai hajózás elengedhetetlenül fontos kelléke, az érzékelő, felderítő, navigáló eszköz, a hangradarként is nevezett szonár. Így azzal dolgoztak, amivel tudtak, és mivel a német tengeralattjárók komoly veszedelmet jelentettek, a britek számos különös ötletet igyekeztek megvalósítani annak érdekében, hogy fel tudják velük venni a harcot. Végül a mélyvízi bombák lettek a befutók.