Sikeresen ösztönözte az amerikai nőket a munkába állásra Szegecses Rózsi

A második világháború az első világégéshez hasonlóan jelentősen átalakította a hagyományos női szerepeket. Nem volt ez másként az Egyesült Államokban sem, ahol 350 ezren egyenesen a hadsereg kötelékében, különböző kisegítő munkákat végezve járultak hozzá az ország háborús erőfeszítéseihez, sokan pedig a hátországban segítették hathatósan az USA harcoló alakulatait. A háború végére több millióval emelkedett a női munkavállalók száma. A nők számos olyan munkakörben jelentek meg, amelyek korábban gyakorlatilag kizárólag a férfiak „területének” számítottak. A lányok és az asszonyok munkakedvének fokozásához jelentősen hozzájárult egy, az ideális női munkást megtestesítő fiktív alak, Rosie the Riveter.

Mein Kampf és sonkás szendvics

Az amerikai nők már a korábbi évtizedekben is végeztek házon kívüli munkát (hivatalokban, tanítónőként dolgoztak például), a második világháború azonban hatalmas változást hozott munkaerőpiaci megjelenésükkel. A szövetségesek részére történő hadianyag-szállítást lehetővé tevő, 1941 márciusában elfogadott kölcsönbérleti törvénynek köszönhetően már Pearl Harbor előtt is számos amerikai vállalat gyártott hadianyagot, az USA háborúba való belépését követően azonban értelemszerűen jelentősen felpörgött a hadiipar.

Gyárak sora kapott megbízást lőszer-, fegyver-, repülő- és hajógyártásra. Eközben azonban 12 millió férfi katonának állt, és ezzel számottevő munkaerőhiány keletkezett. A kormánynak tehát alapvető érdeke volt a társadalom mozgósítása.

Mivel kezdetben a nők nem tülekedtek azért, hogy átvegyék férjeik helyét a gyárakban, az amerikai kormány úgy döntött, maga veszi kézbe a gyeplőt. Országos méretű kampányba kezdett annak érdekében, hogy minél több nőt bírjon rá arra, hogy gyári munkásként is járuljon hozzá a háborús győzelemhez, és ne „csak” a háztartást vezető asszonyként, anyaként. Ehhez első lépésként a Kongresszus óriási összegeket szavazott meg új óvodák alapítására.

A nők munkakedvének és patrióta elkötelezettségének felélesztésében kulcsszerepet játszott Rosie the Riveter. Alakját legtöbben Howard J. Miller grafikus 1942-es, a Westinghouse Company War Production Co-Ordinating Committee megbízásából tervezett plakátjával azonosítják – tévesen. A második világháború idején ugyanis ezt a plakátot nem hozták összefüggésbe Rosie alakjával. Ráadásul nagyon valószínű, hogy – a köztudatban elterjedt verziótól eltérően – nem is a hatgyerekes, gyári munkásként mindössze néhány hetet eltöltő csellista, az események idején 17 éves Geraldine Hoff Doyle szerepelt a We can do it posztert ihlető képen.

Jóval valószínűbb ugyanis, hogy a poszterlány egy bizonyos Naomi Parker volt, akiről 1942-ben az alamedai haditengerészeti légi bázison készítettek egy fotót, amint pöttyös kendőjében dolgozik. Mindezektől függetlenül Rosie the Riveter alakja elsőként egy Redd Evans és John Jacob Loeb által 1942-ben írt azonos című dalban tűnt fel: „Egész nap / Essen az eső vagy süssön a nap / Mindig a gyártósoron találjuk / Történelmet ír / A győzelemért dolgozik / Szegecses Rózsi.”

A fiktív alak a következő főszerepet 1943. május 29-én kapta, amikor a Saturday Evening Post címlapjára került a lap állandó címlaptervezőjének, Norman Rockwell festőnek a jóvoltából. Az ő képén egy meglehetősen erős testfelépítésű hölgy volt látható, amint ölében egy szegecselővel éppen szendvicset eszik, eközben pedig lábát Adolf Hitler hírhedt könyvén, a Mein Kampfon pihenteti. A dalban megénekelt Rosie képi manifesztációja itt jelent meg először a nagy nyilvánosság előtt. Mivel a képet az ország legismertebb illusztrátora készítette, a Saturday Evening Post pedig négymilliós példányszámban jelent meg az 1940-es években, a címlap hatalmas lökést adott a munkába álló szimbolikus nőalak mitizálásához.

A képen szereplő hölgynek egyébként nem sok köze volt a szegecseléshez, a nemrég elhunyt – akkoriban 19 éves – Mary Doyle Keefe ugyanis telefonközpontosként dolgozott a vermonti Arlingtonban. Marynek kétszer is modellt kellett ülnie, mivel Rockwellnek elsőre nem felelt meg a lány fehér inge, és a cipője sem nyerte el a tetszését.

A fényképet Gene Pelham készítette, és Rockwell ennek alapján festette meg Maryt. A műteremben a lány valóban egy szendvicset tartott a bal kezében, a Mein Kampfot azonban a festő csak „photoshopolta”. A művész a legnagyobb csalást talán az alany külseje tekintetében eszközölte: a teltkarcsú Rosie-t a filigrán, mindössze 110 fontos, vagyis 50 kilós Mary formálta meg. Rockwell negyed századdal később bocsánatot kért tőle, amiért ennyire átalakította a kép kedvéért.

A Rosie-k évei

A Rockwell-képen szereplő Rosie-t túlzás lenne a finom nőiesség megtestesítőjének nevezni (az Egyesült Államoknak ekkoriban erre volt a legkevésbé szüksége), mindazonáltal tüzetesebben szemügyre véve a részleteket, felfedezhető, hogy a háborús győzelemben bízó amerikaiak képzeletvilága által megkonstruált Rosie nem fordított hátat a nő hagyományos szerepének sem, a zsebéből kilógó fehér zsebkendője legalábbis erről árulkodik.

Rockwell a művészettörténet egyik csúcsteljesítményének részletét, Ézsaiás (Izajás) próféta Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján szereplő alakját is megidézte: Rosie-t ugyanabban a pózban ábrázolta, mint Michelangelo a bibliai alakot.

A címlap nyomán villámgyorsan ikonikussá vált Rockwell-képet hamarosan háborús kötvények népszerűsítésére is használták. Ám éppen a második világháborús kötvények miatt sokan egy másik munkásnőt, Rose Will Monroe-t tekintik az „igazi” Rosie-nak. A michigani Willow Run gyár munkásnője ugyanis szerepelt egy második világháborús hadi kötvényeket propagáló filmben. Monroe azután költözött el Kentuckyból, és állt be gyári munkásnak, hogy a férje halálos balesetet szenvedett, és egyedül maradt két gyermekével. E filmszerep azonban nem hozott országos hírnevet neki, a háború után taxizott, majd szépségszalont nyitott, sőt saját építőipari vállalkozásba fogott, és végül álmát beteljesítve pilóta lett.

Az újságok és a propagandisták – mint Monroe esetében is láthattuk – elsősorban a Rosie-kra utaztak. Nem sokkal azután, hogy 1943-ban megjelent a Saturday Evening Post ominózus száma, a sajtó egy Rose Hickey nevű lányt is felkapott, aki a tarrytowni gyárban társával együtt rekordszámú szegecset fúrt bele egy TBM Avenger repülőgépbe. A második világháború idején Amerikában a „15 perces hírnévhez” sokaknak már az is elegendő volt, ha Rosie-nak hívták, és hadiüzemben dolgozott.

Óvodából a hadiiparba

A Rosie the Riveter személyére épülő kampány az amerikai történelem egyik legsikeresebb propagandaakciójának bizonyult. A második világháború alatt a munkáltatók és a potenciális munkavállalók hazafiságára alapozó kampány több millió nőt bírt rá a munkába állásra. Míg 1940-ben csak valamivel több mint 46 millió amerikai dolgozott, a háború végén már 53 millió. A nők esetében még látványosabb a növekedés. Számuk 1940-ben 11,3 millió volt, 1944-ben pedig közel 19 millió.

A legszembetűnőbb változás a repülőgépgyárakban volt megfigyelhető, ahol a nők aránya a háború előtt mindössze 1 százalék volt, és ez ugrott fel a háború idején 65 százalékra. Számos gyártósoron kizárólag nők dolgoztak, közülük sokan korábban soha nem láttak olyan járműveket, amelyek összerakásában segédkezniük kellett. Így volt ez többek között Frances Tunnell, egy birminghami B-29-eseket gyártó vállalat korábban óvónőként dolgozó munkatársa esetében is, aki azonban ennek ellenére örömmel emlékezett vissza azokra az időkre – bár a munka nem volt könnyű, a nőket a nehéz periódusokon átsegítette az a tudat, hogy a fronton szolgáló férfiaknak, az „igazi hősöknek” jóval nehezebb dolguk van.

A nők többsége azonban – annak ellenére, hogy a propagandában a háborús üzemekben dolgozó lányok és asszonyok szerepét hangsúlyozták ki – a második világháború alatt is a hagyományos ágazatokban, főként a szolgáltatószektorban dolgozott. Számuk azonban az újságírók körében, a közegészségügyben, a közoktatásban jelentősen nőtt. Bár sokaknál feltehetően a hazafias motivációk is szerepet játszottak, a többség egzisztenciális okokból döntött a munkavállalás mellett, így az újdonsült dolgozók többsége a szegényebb rétegek köréből került ki.

„Elveszik a munkát”

A dolgozó nők számának növekedését nem mindenki vette jó néven. Munkaerőpiaci integrációjuk egyik legnagyobb akadálya a férfiak hozzáállása volt. Bár nagyon sokan belátták, hogy a háborús győzelemhez a nőkre is szükség van, számosan továbbra is ellenségesen viszonyultak az új helyzethez. A férjek gyakran nem engedélyezték feleségeiknek, hogy dolgozzanak, de a férfi munkások, valamint a szintén férfiak által irányított szakszervezetek sem nézték jó szemmel a női dolgozók térnyerését. A döntéshozatali folyamatokból igyekeztek teljesen ki is hagyni őket.

A háborús viszonyok azonban felülírták az előítéleteket. Míg a kormány által sulykolt propaganda eleinte még a 14 éven aluli gyerekeket nevelő asszonyokat is arra biztatta, hogy maradjanak otthon, később már a jóval tíz éven aluli gyermekeket nevelő nők közül is sokan arra kényszerültek, hogy munkába álljanak.

A nőkre nagyon nagy szükség volt, ám ez a bérezésükön gyakorlatilag egyáltalán nem látszott. Manapság is sok esetben felmerül a férfiak és a nők bérezése között megmutatkozó indokolatlan különbség, a jelenlegi problémák azonban eltörpülnek a második világháború alattiakéhoz. A nők ugyanis legtöbbször csak férfi munkatársaik fizetésének alig valamivel több, mint a felét kapták. A háborús üzemekben a férfiak átlagban heti 55 dollárt kerestek, a nőknek be kellett érniük a valamivel több, mint 30 dollárral.

A háború után a nők többsége – feltehetően a férfiak jelentős részének nagy örömére – otthagyta a gyártósorokat, és visszatért eredeti hivatásához vagy hivatásos háztartásbeliként gondoskodott tovább a családjáról. Az 1950-es években, a kisvárosi idill Amerikájában Rosie-k millióinak háborús erőfeszítése halványult el – eszményképpé ismét a családjukért élő anyák és feleségek váltak.

Tudta-e, hogy...?

1940-től 1945-ig 27-ről 37 százalékra emelkedett a nők aránya az amerikai dolgozók között.

A második világháború alatt dolgozó nő alakja számos filmben jelent meg. Már 1944-ben született egy film Rosie the Riveter címmel.

A háborús üzemek teljesítményét idővel a végsőkig fokozták. Rose Will Monroe-nak 1944-ben már óránként egy B-24 Liberator hadászati nehézbombázót kellett legyártania.

1944-ben 1,7 millió 20–34 év közötti nőtlen férfi dolgozott a hadiüzemekben, addig a nők között ugyanezen korosztályból 4,1 millió volt hajadon.