Öldöklés Isten nevében – a droghedai vérfürdő
1649. augusztus 15-én, alig több mint fél évvel azután, hogy I. Károly angol király feje porba hullt a londoni Whitehallon, az Oliver Cromwell által vezetett angol parlamenti hadsereg, a New Model Army 12 ezer fegyveressel és az Írországban valaha látott legtöbb ostromgéppel partra szállt a Dublin külvárosában található Ringsendnél. A fiatal angol köztársaságnak égető módon szüksége volt egy katonai győzelemre, hogy ellensúlyozni tudja az angol monarchisták és az ír katolikusok között formálódó szövetséget, valamint a király kivégzését követő népszerűség-csökkenést. Cromwell célja elérése érdekében észak felé vonult, és ostrom alá vette a mintegy 3 ezer katonával védett Drogheda városát. Miután szeptember 10-én a helyőrség parancsnoka, az angol Sir Arthur Aston elutasította a megadásra való felszólítást, másnap Cromwell csapatai támadásba lendültek. A város elfoglalása és az azt követő, számos civil áldozatot követelő mészárlás Európa-szerte komoly felzúdulást keltett, és megszilárdította a Cromwell kegyetlenségéről szóló híreszteléseket.
Cromwell, a királyölő
Oliver Cromwell a 17. századi angol történelem, Stuart-királyság és a londoni parlament közötti kibékíthetetlen ellentétek időszakának központi alakja. A század elején, Erzsébet királynő halála után a trón – az éppen I. Erzsébet által lefejeztetett – Stuart Mária leszármazottaira szállt. I. Jakab, valamint fia és örököse, I. Károly – az akkoriban a nagy európai államokhoz hasonló módon – abszolutista módszerekkel igyekezett kormányozni a monarchiát. Ez a parlamenttel való szembekerüléshez vezetett, amely elszántan igyekezett megvédeni az 1215-ben elfogadott Magna Cartában lefektetett jogait. Az ellentétek polgárháborúhoz vezettek: egyik oldalon a királypártiak álltak, akiket a nemesek, az anglikán egyház és a katolikusok támogattak, a másik oldalon pedig a parlamenti erők sorakoztak fel, akiket a kisnemesek, a termelő rétegek, a puritánok és a hierarchiaellenes vallási mozgalmak pártfogoltak.
A parlamenti erők között hamarosan feltűnt Oliver Cromwell, egy vidéki kisnemes, akit szigorú elvek és határtalan energia vezérelt. Miután újraszervezte a parlamenti hadsereget, 1645 júniusában döntő jelentőségű csatában legyőzte a királypártiakat Nasebynél. Cromwell 1649-ben már egyike volt azon három befolyásos politikusnak, akik I. Károly halálra ítéléséről döntöttek. A király lefejezése után Cromwell kikiáltotta a köztársaságot, amelynek kvázi teljhatalmú vezetője lett. Miután rendezte a belső kérdéseket, hadjáratot indított a köztársaságiak ellen lázadó, királypárti erőknek menedéket nyújtó Skócia és Írország ellen.
Isten igazságtétele
A mai napig vita tárgyát képezi, mi is történt egészen pontosan Drogheda ostrománál, az írországi angol invázió legszörnyűbb eseményéről tudósító történelmi források többsége ugyanis másodkézből származó híreken, és nem megerősített tényeken alapul.
A város ostromáról beszámoló legalapvetőbb forrást a csapatait a déli városfalon található hasadékon keresztül csatába vezető Oliver Cromwell saját levelezései jelentik. Kevesebb mint egy héttel a város ostroma után Cromwell levelet írt William Lenthallnak, a westminsteri képviselőház egy tagjának, és részletesen leírta az aznapi történéseket. Elismerte, hogy az ellenség jelentős veszteségeket okozott hadseregének, mielőtt sikerült megfutamítani őket. Aston és a város védelmére rendelt 300 embere egy meredek domb tetején található Millmount nevű erődbe menekültek, majd harc nélkül megadták magukat, ennek ellenére azonnal megölték őket.
A mészárlás máshol is folytatódott. Az angol katonák kegyetlenkedések sorozatát hajtottak végre az utakon. Ahogy Cromwell írja: „Teljes mértékben megtiltottam nekik, hogy bármilyen fegyveresnek kegyelmezzenek a városban.” Másnap az áldozatok között volt két hidegvérrel meggyilkolt pap is. Cromwell meggyőződése volt, hogy csakis Istennek volt köszönhető a győzelem. Az 1641-ben ír katolikus lázadók által lemészárolt protestáns telepesekre emlékezve kijelentette, hogy a Droghedában elesettek nagy száma „Isten ünnepélyes igazságtétele volt ezek ellen a megvetendő barbárok ellen, akik ártatlanok vérével szennyezték be magukat”.
Belső küzdelem
A levél önelégült hangvétele ellenére Cromwell implicit módon elismerte, hogy Droghedában borzasztó dolgok történtek, és ha a győzelem nem jelentett volna akkora elégedettséget, akkor az öldöklés „lelkiismeret-furdalást és fájdalmat” okozott volna számára. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy a parancsnok komoly lelki vívódáson mehetett keresztül. Cromwell, mint mindig, saját vallási meggyőződésében talált vigaszra és megkönnyebbülésre, abban a megingathatatlan hitben, hogy Isten akaratával összhangban cselekszik.
Sokan hozzák fel mentségére továbbá, hogy az ellenséges csapatokkal szembeni könyörtelenség egyáltalán nem tért el a korban az ellenséges katonákkal szemben alkalmazott bánásmódtól. Drogheda ostromának kezdete előtt Aston visszautasította az ultimátumot, és ezáltal (legalábbis technikailag) lemondott a helyőrség katonái életének megmentéséről. Wellington hercege – Napóleon legyőzője – még több mint egy évszázaddal később is megállapította, hogy „mindig is magától értetődő volt, hogy egy erőd védelmezői nem érdemelnek kegyelmet.”
Mindezt figyelembe véve is fontos kiemelni azonban, hogy a mészárlás mértéke precedens nélküli volt. Cromwell a város eleste után sem vette a fáradságot, hogy megkímélje a hadifoglyokat, és kicserélje őket az ellenséggel, vagy váltságdíjért cserébe megkímélje életüket. A parancsnok a kegyetlenkedéseket minden bizonnyal ellenségeinek küldött üzenetnek szánta: nem számíthatnak kegyelemre az ellenük folytatott háborúban.
Nincs kegyelem
Nem Cromwell levelezése azonban az egyetlen, amely rendkívüli forrásértékkel bír az események rekonstrukciója kapcsán. Garrett Dungannek, a városi helyőrség egyik katonájának különösen visszafogott leírása némiképp ellentmond Cromwell számvetésének. Dungan is megállapítja a parancsnok felelősségét a helyőrség lemészárlásában, azonban hozzáteszi azt is, hogy „sokan megmenekültek a (támadó csapatok) tisztviselőinek és katonáinak köszönhetően.” Úgy tűnik, nem minden New Model Army-katonának egyezett a véleménye Cromwell-lel az ellenséggel való bánásmódot illetően.
Dungan visszaemlékezésében tényként említi meg, hogy a monarchiapárti hivatalnokok egy csoportja még életben volt 24 órával a támadást követően, ez azonban összhangban áll azokkal a jelentésekkel, amelyek szerint az ő kivégzésükre csak néhány nappal Drogheda eleste után került sor. Nicholas Bernard, egy királyságpárti anglikán lelkész tudósításában leírja, hogy az összecsapások során a köztársasági erők belőttek a háza ablakán, ahol mintegy harminc protestáns keresett menedéket. A katonák rajtaütést hajtottak végre az épületen. A parlamenti csapatok golyói egyet megöltek, egy másikat pedig súlyosan megsebesítettek a bujkálók közül. A házban elrejtőző személyeket végül egy angol hivatalnok gondviselésszerű közbelépése mentette meg. A tisztviselő ugyanis felismerte a lelkészt, és protestánsként azonosította társait. A város katolikus lakossága nem élvezett volna hasonló védelmet.
Bernard visszaemlékezése szerint a csapatok tehát a házakba bezárkózott civilekre is lőttek, ellentétben a hivatalos jelentésekkel, amelyekben azt állították, hogy a parlamenti erők csak fegyveresekre céloztak. A civil lakosok elleni atrocitások megtörténtét támasztja alá, hogy a királyság II. Károly által véghezvitt restaurációját követően beadott kártérítési kérelmek között megtalálhatók olyan beadványok, amelyekben „Droghedában Őfelsége szolgálata közben” megölt királypárti személyek hozzátartozói nyújtottak be. A droghedai ostrom alatt meggyilkoltak között találjuk többek között Henry Mortimert, egy helyi tanácsadót is, akit a dokumentumok tanúsága szerint „körülbelül 70 éves korában öltek meg.” Aligha azért, mert tevékenyen részt vett a támadók elleni harcban.
Ez is érdekelhet
Vitatott bizonyíték
Maga Cromwell is különbséget tett hadviselő felek és civilek között. 1649. szeptember 27-én egy friss feljegyzést küldött a Droghedában elesettekkel kapcsolatos részletekről. Több mint 3 ezer katonai áldozat mellett a dokumentum „számos civil” áldozatról is említést tett. A levél eredeti példánya elveszett, a Parlament azonban elrendelte, hogy másolatát hozzák nyilvánosságra. Két évszázaddal később a neves skót történész, Thomas Carlyle azt állította, hogy a kérdéses kifejezés egy későbbi utánnyomás révén került a levélbe. Rajta kívül mások is manipulációt emlegettek. Az másolat eredeti példánya azonban, rajta a szóban forgó szavakkal, még mindig létezik. A parlamentiek nagy figyelmet fordítottak a kiadói fegyelemre, és 1649-ben törvényt bocsátottak ki a hivatalos kiadványok ellenőrzésére. A nyomdászok munkájuk elvesztését kockáztatták volna a hivatalos dokumentumok megmásítása esetén, így nem valószínű, hogy bármit is hozzáírtak volna Cromwell leveléhez.
A rendelkezésre álló források alapján tehát úgy tűnik, maga Cromwell is elismerte civilek legyilkolását. A történészek becslései szerint a város ostromának 2800 katona mellett mintegy 7-800 civil áldozata volt. Cromwell Írországról alkotott véleménye azonban tükrözte az angolok véleményét is, akik örömmel fogadták minden ellenállás eltiprását, anélkül, hogy aggódtak volna az alkalmazott módszerek, és az esetleges polgári veszteségek miatt. Cromwell úgy gondolta, hogy módszere segítségével gyengítheti a csapataival szembeni ellenállást, brutális cselekedetei azonban csak erősítették az írek harci kedvét. Részben ennek köszönhető, hogy a háború csak 1653-ban ért véget, és olyan következményekkel járt, amelyek évszázadokra megmérgezték az angol–ír kapcsolatokat.
