Ókori törvény miatt tűnhettek el a görög szatírjátékok
Az ókori görög drámairodalom fennmaradását jelentősen befolyásolta egy Kr. e. 4. századi athéni jogszabály, amely kizárólag a tragédiák hivatalos megőrzését írta elő, derül ki a The Journal of Hellenic Studies című tudományos folyóirat legfrissebb számában megjelent tanulmányból. Chiara Meccariello kutatása rávilágított: a központi archiválás hiánya miatt az ünnepi alkalmakkor játszott könnyedebb színházi művek jelentős része már a hellenisztikus kor kezdete előtt elveszett a tudomány számára.
- A görög tragédiák és a szatírjátékok eltérő fennmaradási arányát egy Kr. e. 330 körül hozott athéni közigazgatási törvény magyarázhatja.
- A klasszikus drámaírók tragédiáit egy központi archívum védte a színészi módosításoktól, a szatírjátékok azonban nem kaptak ilyen jogi védelmet.
- A hivatalos megőrzés hiánya miatt Euripidész és kortársai számos könnyedebb hangvételű műve már az alexandriai könyvtár korszaka előtt elveszett.
Az ókori görög színházi hagyományok a Dionüszosz tiszteletére rendezett vallási fesztiválok, elsősorban a nagy dionüszia köré szerveződtek. A drámai versenyek során a szerzők hagyományosan egy tetralógiával indultak, amely három tragédiából és egy ezeket követő szatírjátékból állt. Míg a tragédiák komoly mitológiai témákat és erkölcsi dilemmákat dolgoztak fel, a szatírjátékok humoros és játékos formában, mitológiai lények bevonásával nyújtottak feloldást a közönségnek a súlyosabb előadások után.
A szövegek fennmaradása szempontjából döntő fordulatot jelentett a Kr. e. 330 körüli időszak, amikor Lükurgosz athéni államférfi új törvényt vezetett be a színházi gyakorlat szabályozására. A jogszabály előírta, hogy a három nagy klasszikus tragédiaköltő, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész műveiről hivatalos másolatokat kell készíteni. Ezeket a szövegeket egy állami archívumban helyezték el azzal a céllal, hogy megakadályozzák a színészek önkényes módosításait a felújított előadások során. A kutatás rámutat, hogy ez a gyűjtemény a szatírjátékokat nagy valószínűséggel kizárta az állami védelemből.
A szerzők műveinek fennmaradási aránya egyértelműen igazolja az archívum szelektív jellegét. Az ókori feljegyzések Euripidésznek összesen 92 darabot tulajdonítanak, amelyből a hellenisztikus kori Alexandriában a tudósok már csak 78-cal rendelkeztek. Meccariello számításai szerint a drámaíró 70 tragédiát és 22 szatírjátékot alkotott. Míg a 70 tragédia hiánytalanul eljutott az alexandriai könyvtárba, a szatírjátékok közül mindössze 8 maradt fenn a gyűjteményekben, a többi 14 mű addigra végleg elveszett.
A hiányzó művek között szerepel az Aratók című szatírjáték, amelyet a Médeia című tragédiával együtt mutattak be Kr. e. 431-ben. A későbbi tudósok feljegyezték, hogy ez a darab nem volt elérhető számukra. A Kr. e. 341 és 339 közötti színházi versenyek jegyzékei megmutatják a változó athéni preferenciákat is. A város továbbra is színpadra állított új szatírjátékokat, de a felújított előadásokat a régebbi tragédiáknak tartották fenn. Mivel az archívum célja az ismételt előadások szabályozása volt, a szatírjátékok hivatalos másolatait a hatóságok szükségtelennek ítélhették.
A hivatalos védelem nélkül a szatírjátékok fennmaradása kizárólag a magáncélú másoláson és a közönség érdeklődésén múlt. A tanulmány egy másik elveszett Euripidész-mű, a Lamia példáján keresztül bizonyítja, hogy egyes darabok még kézen forogtak az archívum létrehozásának idején, eltűnésük tehát közvetlenül az archiválási gyakorlat következménye volt.
Ez is érdekelhet
A történelmi források szerint III. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó jelentős biztosíték ellenében kölcsönkérte a hiteles athéni kéziratokat, azonban az eredeti tekercseket megtartotta az alexandriai könyvtár számára, és csupán a frissen készült másolatokat küldte vissza Görögországba. Ez az esemény magyarázza, hogyan kerültek a pontosan megőrzött tragédiák a hellenisztikus tudomány központjába.
Bár az alexandriai tudósok később igyekeztek összegyűjteni a még fellelhető szatírjátékokat, a műfaj sorsát évszázadokkal korábban megpecsételte az az athéni döntés, amely kizárólag a drámák védelmét helyezte előtérbe.
