Kőeszközök segíthetnek megérteni a magashegyi élet őskori kihívásait
Közel tizenegyezer éves kőeszközök vizsgálatával szereztek új információkat a kutatók arról, hogyan alkalmazkodtak az őskori embercsoportok a Tibeti-fennsík szélsőséges környezeti viszonyaihoz. A dél-tibeti Luga lelőhelyen feltárt leletek arra utalnak, hogy az egykori vadászó-gyűjtögető közösségek akár kétszáz kilométeres távolságokat is bejártak, miközben a rendelkezésükre álló nyersanyagokhoz igazították eszközkészítési módszereiket.
- Kutatók Közel tizenegyezer éves kőeszközöket vizsgáltak a dél-tibeti Luga lelőhelyen, hogy feltárják az őskori közösségek magashegyi környezethez való alkalmazkodását.
- A szakértők 158 kőleletet elemeztek, amelyek alapján Luga rövid ideig használt, elsősorban eszközkészítésre szolgáló táborhely lehetett.
- Az egykori vadászó-gyűjtögetők a helyi kovakő és hegyikristály mellett akár kétszáz kilométeres távolságból származó obszidiánt is felhasználhattak.
A Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányban a kutatók 158 kőeszközt és megmunkált kődarabot vizsgáltak meg a Tibeti Autonóm Terület Sigace térségében, a Saga megyében található Luga lelőhelyen. A helyszín a Jarlung-Cangpo folyó völgyében fekszik, amely kelet–nyugati irányú természetes közlekedési folyosóként már az őskorban is fontos szerepet tölthetett be a fennsík déli részén élő közösségek életében. A kutatást az Anhuj Egyetemen dolgozó Shen Xuke vezette, a Lancsou Egyetem és a Tibeti Autonóm Terület műemlékvédelmi intézetének szakembereinek bevonásával.
A leletek alapján Luga rövid ideig használt táborhely lehetett, ahol kisebb embercsoportok gyűjthettek nyersanyagokat létfontosságú eszközeik elkészítéséhez. Elsősorban a környéken megtalálható kovakövet és hegyikristályt használták, ugyanakkor olyan jó minőségű obszidiánt is feldolgozhattak, amelynek legközelebbi ismert forrásai mintegy kétszáz kilométerre helyezkednek el. A szakemberek különösen nagy figyelmet fordítottak az úgynevezett mikropengékre, vagyis az apró, keskeny kőpengékre, amelyek kis méretük és sokoldalú felhasználhatóságuk miatt kiválóan megfeleltek a gyakran helyet változtató közösségek igényeinek.
A kőeszközök megmunkálásának módja arról árulkodik, hogy az egykori lakók tudatosan alkalmazkodtak a rendelkezésükre álló nyersanyagok eltérő tulajdonságaihoz. A helyi kovakő feldolgozásakor többek között bipoláris pattintási technikát alkalmaztak, amelynek során a követ egy kemény felületre támasztva, felülről mért ütésekkel hasították fel. Ez az eljárás lehetővé tehette, hogy kevesebb lépéssel alakítsák ki azokat a kőmagokat, amelyekből később apró, keskeny pengéket választottak le. A módszer különösen hasznos lehetett a rövid ideig használt táborhelyeken, ahol a közösségeknek viszonylag gyorsan kellett előállítaniuk a szükséges eszközöket.
A nagyobb távolságokat bejáró csoportok ugyanakkor gondosan megmunkált, kis méretű obszidián- és kovakőeszközöket is magukkal vihettek, amelyek könnyen szállíthatók voltak, és szükség esetén különféle feladatokra használhatták őket. A kétféle eszközkészítési megoldás arra utal, hogy az őskori közösségek a helyben elérhető nyersanyagokhoz és a tervezett vándorlásokhoz egyaránt hozzáigazították technológiájukat.
A kutatók szerint az eszközkészítésben megfigyelhető különbségek szorosan összefügghettek a Jarlung-Cangpo völgyének természeti adottságaival, ahol az élelem, az ivóvíz és a megfelelő nyersanyagok nem egyenletesen oszlottak el. Az őskori közösségeknek ezért gondosan meg kellett tervezniük útvonalaikat és nyersanyag-felhasználásukat, mozgásterük pedig a vizsgálat eredményei alapján hozzávetőleg 90–200 kilométeres távolságokat foghatott át. A leletek arra utalnak, hogy mintegy 11 ezer évvel ezelőtt a völgy lakói már kapcsolatban állhattak a Csangtang-fennsíkon és a nyugat-tibeti Ngari térségében élő csoportokkal, amelyek tagjaival eszközkészítési ismereteket is megoszthattak.
Ez is érdekelhet
A mikropengés technológia elterjedésében a korabeli éghajlati változások is szerepet játszhattak, mivel a holocén kor elején megerősödő kelet-ázsiai nyári monszun melegebbé és csapadékosabbá tette a térséget. A kedvezőbb környezeti feltételek elősegíthették az embercsoportok mozgását és kapcsolattartását, ami hozzájárulhatott az új eszközkészítési módszerek gyors terjedéséhez a Tibeti-fennsíkon.
A kutatás jelentőségét növeli, hogy a 4320 méter magasan lévő Tibeti-fennsík a hideg és az alacsony oxigénszint miatt különösen nehéz életfeltételeket biztosított az őskori közösségek számára. Bár a régészek eddig több mint 110 mikropengés lelőhelyet azonosítottak a területen, ezek többsége a fennsík keleti és északi részén található. A Luga lelőhely ezért fontos hiányt pótolhat a térség korai benépesülésének kutatásában, és új adatokkal szolgálhat arról, miként alkalmazkodtak az emberek a magashegyi környezethez. A teljes leletegyüttes pontos keltezése ugyanakkor egyelőre bizonytalan, a további vizsgálatok azonban segíthetnek tisztázni a táborhely használatának időrendjét és a térség korai lakóinak kapcsolatrendszerét.
