Kennedy matyóbabájától a cinkotai „Krisztusig” – az ismeretlen forradalom

Tartott-e a hatalom az „ellenforradalom” megismétlődésétől az események 10. évfordulóján? Hogyan viszonyult John Fitzgerald Kennedy a magyar forradalom ügyéhez? Hogyan vehette rá egy cinkotai autóalkatrészgyárban dolgozó munkásőr ismerőseit, hogy egy, a vállalathoz befurakodó imperialista kémek aknamunkájáról szóló mesével segítsenek neki egy páncélszekrényt feltörni? Hogyan fogadták Amerikában az 56-os magyar menekülteket? Mennyire különböztek egymástól az USA-ba különböző korokban kivándorló magyarok? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatott, aki ellátogatott  az 1956-os Intézet Alapítvány és az Eszterházy Károly Egyetem (korábban Főiskola) közös szervezésében megrendezésre kerülő 1956 és a szocializmus: Válság és újragondolás című, jelenleg is zajló gigakonferenciára.

1956 és a szocializmus

Liptai Kálmán, az Eszterházy Károly Egyetem rektora többek között saját 1956-os egri eseményekkel való megismerkedésének történetét is érintő köszöntőjét követően Romsics Ignác, az általa vezetett Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola történetéről és jelenéről beszélt.

Rainer M. János 1956 és a szocializmus című előadásában az európai történettudományra jellemző dekádszemlélet 1956-os forradalom témájával kapcsolatos szerepére rámutatva számba vette, hogyan ünnepelte a szakma a forradalom kerek évfordulóit. Az előadás elején a történész idézte Heltai Györgyöt, aki a forradalom szocialista jellegét emelte ki, Manés Sperber osztrák írót, aki valódi, vagyis felszabadító forradalomként definiálta az eseményeket, valamint ismertette Pierre Fougeyrollas filozófus gondolatait, aki a magyar események hatására lépett ki a Francia Kommunista Pártból. A történész kiemelte, hogy bár a részletek tekintetében eltértek a vélemények, azzal szinte minden, magyar forradalommal foglalkozó értelmiségi egyetértett, hogy 1956-nak köze volt a szocializmushoz.

Kifejtette, hogy a szocializmus fogalma manapság leginkább az 1917-től 1991-ig több országban létező szovjetrendszer megnevezésére szolgál, 1956-ban azonban Magyarországon még több mindent jelentett: elsősorban az akkori szovjet típusú rendszer társadalmi, gazdasági és politikai gyakorlatának tapasztalataira utalt, de emellett egy kanonizált politikai ideológiát és egy történetfilozófiai perspektívát is jelentett, amennyiben megőrzött valamennyi kapcsolatot Marx kritikai elméletével, 19. századi emancipációs víziójával is.

A magyar társadalom elutasította a szovjetrendszer praxisát, kritikusan viszonyult az ideológiához, a perspektívafogalommal azonban nemigen foglalkozott. 1956-ban az egyetemisták programpontjaiban a reformkommunista gondolatok mellett a függetlenségi motívum, valamint ezen túlmutató követelések (liberális demokrata politikai szervezet kialakítása) is megjelentek, az események főszereplői azonban nem sokat foglalkoztak a szocializmussal: koherens gazdasági programmal például nem álltak elő. 1956. október 23-án nem volt szó kapitalizmusról, ezért azt kell feltételezni, hogy a forradalom nemcsak az állami tulajdont, hanem az állam gazdaságirányító szerepét valamint a tervutasítást is fenntartotta volna.

1989 után a magyar forradalom történeti jelentőségét a történetírás abban látta, hogy megrendítette a szovjet típusú rendszert és modellt adott a rendszer megdöntéséhez: egy hosszú folyamat nyitánya volt, vagyis 1956 vezetett el 1989-hez. A kutató szerint viszont a forradalom alapvetően nem változtatta meg a szovjet típusú intézményrendszert, csak a működtetés stílusa, gyakorlata lett más. Ha a struktúrákat nem is, a mentális keretet, a diktatúrát, mint lélektani állapotot módosította. A kudarc arra a felismerésre vezette az embereket, hogy együtt kell élni a szovjet típusú rendszer valamelyik változatával. A történész szerint a szocializmus magyarországi gyakorlatának megkérdőjelezése, valamint egy alternatíva felmutatása volt 1956 fő jelentősége. A kutató hangsúlyozta, 1956-ban azzal is szembe kellett nézni, hogy az egyén szabadsága és a társadalmi igazságosság elválasztható-e egymástól. Rainer M. szerint a forradalmárok nemmel szavaztak. A kérdést ma is fel lehet tenni, és ha a válasz „nem”, a szocializmus vízió, jövő, és egyfajta erkölcsi parancs marad.

A történész említést tett Simon Hall 1956-os évről szóló, idén megjelent eseménytörténeti összefoglalójáról (1956, The World in Revolt) is, amely szerint a magyar forradalom csak egyike volt az év fontos eseményeinek, mivel az egyszerű emberek a nagyobb szabadság elérése és egy igazságosabb világ felépítése érdekében a világ számos pontján felemelték a szavukat.

Kémadóvevő az autóalkatrészgyár páncélszekrényben

Bezsenyi Tamás és Lénárt András előadásukban arra keresték a választ, mennyire tartott a hatalom az „ellenforradalom” megismétlődésétől és a nyugati „imperialista” kémek aknamunkájától. Kitértek arra, hogy a hatalom birtokosai 1956-ra sok esetben egy új korszak kezdetének tartották, anélkül, hogy az akkor lezajlott eseményekre kitértek volna (visszatérő kifejezés a pártiratokban „az 1956-os ellenforradalom óta”). Az események értékelése tekintetében az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata lett a kiindulópont a Kádár-korszakban, amelyben ellenforradalomnak bélyegezték a forradalom történéseit.

A kutatók megvizsgálták, az események tizedik évfordulójához közeledve mennyire tartott a hatalom az ellenforradalmi események megismétlődésétől. Az 1965-ös Fény a redőny mögött című magyar bűnügyi filmben a hidegháborús logikának megfelelően a külföldi ellenséges hatalmak által irányított bűnözői csoportok tevékenységét leplezik le. Az alkotás üzenete nyilvánvaló volt: az ellenforradalom megszervezésének lehetősége valós problémaként is felmerülhet. Bár nem ez volt ekkoriban az egyetlen film, amely az imperialista kémek felbukkanásának és diverzáns tevékenységének lehetőségét „leleplezte”, a felső szintű pártvezetés 1966-ban nem foglalkozott az ellenforradalom lehetőségével, vagyis nem számolt vele. A vezető politikai körökből egyedül Ilku Pál művelődési miniszter érintette az „ellenforradalom” témáját az MSZMP Pest Megyei pártértekezletén tartott beszédében, mintegy üdvtörténeti keretbe ágyazva az események óta eltelt tíz év Magyarországon bekövetkező változásait. AZ MSZMP Eger Városi Bizottságának VB-ülésén Fehér Istvánné ugyanekkor egy komoly „hiányosságra” hívta fel a figyelmet: a fiatalok ugyanis a Szabad Európa Rádiótól sokat hallanak az 1956-os eseményekről, de nem tudják ezeket az információkat feldolgozni, mivel nem készítik fel erre őket az iskolában – figyelmeztetett a veszélyre Fehérné.

Az 1965-ban nagy port kavart cinkotai gyilkosság peranyagai bizonyítják: annak ellenére, hogy több játékfilm is számolt a nyugati kémek aknamunkájával, valós veszélyt maga a hatalom nem érzékelt. 1965. december 1-jén este egy MSZMP-tag munkásőr, a sokak által csak „Krisztusként” emlegetett Krisztinán Imre az Autóalkatrészgyártó és Felújító Vállalat cinkotai üzemének komoly anyagi gondokkal küzdő rendészeti vezetője a bérszámfejtők irodai helyiségében hegesztővel próbálta kinyitni a páncélszekrényt, hogy az abban tárolt jelentős összeg segítségével lábaljon ki egzisztenciális válságából. Mivel egyedül nem boldogult, Kiss József gyári rendészt, egykori rendőrt, valamint Szirony István TMK-lakatost is segítségül hívta, mondván, imperialista ügynökök férkőztek be a gyárba, akik adóvevő berendezést bujtatnak a páncélszekrényben. Mivel azonban még a hajnal közeledtével sem sikerült feltörni a páncélszekrényt, Krisztián leütötte mindkét segítőjét. Szirony a sérüléseibe bele is halt.

A zűrös életű italozó, de politikailag megbízható Krisztiánról a per során kiderült, hogy azért került pénzzavarba, mert egy nemzetközi csempészhálózat tagjaként egyik barátja átverte 30 ezer forinttal, és emellett már gyakorlatilag az egész gyárnak tartozott: több százezer forinttal volt adós, és valószínűtlenné vált, hogy csak egy egyszerű nőcsábász lett volna. A férfit párttagsága és munkásőr volta sem mentette meg attól, hogy halálra ítéljék. A dokumentumokból kiderült, Krisztián két segítőjét hosszan korholták amiatt, hogy bedőltek nyilvánvalóan kitalált történetének. A kritikát annak ellenére fogalmazték meg velük szemben, hogy a korszakban bizonyos filmekben teljesen racionálisan próbáltak bemutatni a külföldi ügynökök diverzáns tevékenységének valós veszélyét a szóban forgó alkotásokat jegyző rendezők. Az indoktrináció tehát sikeres volt, ennek ellenére a hatalom valójában teljesen valószerűtlennek gondolta, hogy a Fény a redőny mögött című filmben látható események valósággá válthatnak a 60-as évek Magyarországán.

Az Amerikáért otthagyott kártyaparti

Deák Nóra „Operation Mercy”: 1956-os menekültek fogadtatása az Egyesült Államokban – lehetetlennek tűnő küldetés? című előadásában (amelynek kibővített változata novemberben már írott formában is olvasható lesz) elsősorban levéltári kutatásokra alapozva részletesen ismertette a forradalmárok amerikai befogadásának politikai és jogi hátterét. A kutató a Camp Kilmer nevű fogadóállomáson keresztül az USA-ba távozó 31 225 menekült adatait dolgozta fel. Mint kifejtette, a 37 befogadó ország közül abszolút értékben a legtöbb 56-os menekültet az USA fogadta be, a menekültek számának népességhez viszonyított aránya tekintetében viszont Kanada „nyert”.

Deák Nóra részletesen beszélt az USA bevándorlási törvényeiről, amelyek meghatározták a magyarok befogadását. Az előadás során felmerült, hogy miért nem a magyarokat korábban befogadó Ellis Islanden, hanem Camp Kilmeren regisztrálták a menekülteket. A válasz egyszerű: Ellis Island 1954-ben bezárt, utóbbi pedig egy üresen álló katonai létesítmény volt, amely stratégiai szempontból is ideális helyen állt. A menekülteket egy idő után már kétnyelvű üdvözlőtábla fogadta.

A kutató elmondta, már nagyon korán, 1956. november 6-án megalakult egy bizottság az amerikai magyarság képviselőiből, így már ekkoriban elkezdődhetett az adománygyűjtés és a segélyszervezetek mozgósítása. A menekültek regisztrálására az IBM még lyukkártyás számítógépeket is felajánlott. Az egyházak nemcsak segélyszerveztként, hanem lelkiszolgálatot ellátó egyesületként is részt vett a menekültek fogadásában.

Balogh Balázs Az 1956-os menekültek társadalmi integrációja az amerikai társadalomba és a magyar közösségekbe című előadásában felvázolta a különböző korszakokban Amerikába kivándorló magyarok fogadtatása, integrációja, valamint a megváltozott környezet saját identitásukra gyakorolt hatása közötti különbségeket. A legutóbbi cenzus szerint több mint 1,5 millióan vallották magukat magyarnak (vagyis ennyien tartották fontosnak, hogy magyar őseik is vannak, mivel a megkérdezettek identitásuktól függően több nemzetiséget is beírhattak), ezek közül mintegy 120-130 ezren beszélnek többé-kevésbé magyarul.

Mint a kutató kifejtette, minden korszak kivándorolói más-más Magyarországot vittek magukkal, ebből következően pedig más-más mentalitást is. Az egyén identitáskonstrukcióját az óhaza, a befogadó ország, valamint a szűkebb környezet határozza meg, amelyben él. Az 56-osok megjelenése tovább árnyalta az egyébként is sokszínű, „öreg amerikások”, valamint a DP-k (displaced person – a második világháború, valamint a háború utáni években kivándoroltakat nevezték így) által fémjelzett magyar bevándorlótársadalom differenciáltságát.

Balogh Balázs kitért arra, hogy az 1956-ban kivándoroltak mindössze kb. 5 %-a vehetett részt a fegyveres felkelésekben. A kivándorlókat motiválhatta a fiatalos kalandvágy, a jobb lehetőségek, valamint az 1950-es években elszenvedett sérelmek és rossz tapasztalatok is. Absolon Tibor angyalföldi vagány például egy kártyapartit hagyott ott, hogy egy teherautóra felszállva Ausztriába emigráljon.

A különböző korokban érkezett magyarok közötti érintkezés nem mindig volt teljesen zökkenőmentes. Az 56-osok új társadalmi érintkezési formákat hoztak magukkal, amit a DP-k nem tudtak megszokni: ilyen volt például a nemek közötti különbségek eltűnése, a közönséges megnyilvánulások tömkelege, a társadalmi pozíciók iránti közöny, a tisztelet hiánya, valamint a címek elhagyása. A gyakran vármegyei tisztviselői állásból, vagy hasonló, az államigazgatásban betöltött pozícióból érkező DP-sek a képzettségüket sokszor elhallgatták, a többségükben reálos végzettségű 56-osok azonban általában kihangsúlyozták és felnagyították iskolázottságukat –  tudások átültethetősége és piacképessége kétségtelenül sokkal nagyobb volt, mint a DP-seké.

Míg a 19-20. század fordulója környékén érkező magyarokat még Hunkyknak nevezték, és gyakran emberszámba sem vették őket (egy újság a következőképpen számolt be egy balesetről: „meghalt 8 munkás és 12 hunky”), addig az 56-os magyarok megkülönböztetett figyelmet kaptak: elsőként 1956-ban volt jó magyarnak lenni Amerikában (ehhez hozzájárult a hidegháborús hangulat, amely szabadság hőseinek tekintette őket, valamint a gazdasági fellendülés által meghatározott optimista légkör is). Többségük nagy anyagi segítséget, munkát és egyetemi ösztöndíjakat kapott.

A kivándorló magyarok sikerének kulcsa azonban egyenes arányban állt az akkulturáció mértékével, és fordított arányban a magyar identitás megőrzésével. A fiatalok persze szívesebben asszimilálódtak, különösen az egyedülállók, akik sokszor amerikai társat kerestek. Bár az 56-osok is több szervezetet alakítottak, a magyarság hangsúlyozása körükben nem dominált annyira, mint a DP-sek esetében.

Kennedy és a forradalom

Máté Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem történelem tanár mesterszakának hallgatója JFK és az 1956-os magyar menekültek című előadásában kifejtette, hogy Kennedy először massachusettsi szenátoraként került kapcsolatba a forradalmárok ügyével. A legelső 1956-os távirat november 5-én érkezett hozzá 1956-tal kapcsolatban egy massachusettsi állampolgártól (amerikai katonai interveciót sürgetett Magyarországon). A küldemények folyamatosan érkeztek a szenátorhoz, és idővel egyre több lett a levél, és egyre kevesebb a távirat (magánszemélyek és szervezetek is írtak Kennedynek).

A levelekre az első időszakban beosztottjai küldtek egy háromsoros sablonválaszt, idővel azonban saját aláírása is a válaszlevelek aljára került. Érdekesség, hogy a név alapján sok esetben arra lehet következtetni, hogy a küldő nem magyar volt (legfeljebb csak egy távoli őse lehetett az). Férfiak és nők vegyesen küldtek JFK-nek leveleket – a legtöbb 1957 januárjában érkezett hozzá. Kennedy magyar menekülttől először 1958 elején kapott levelet. A levelek témák széles skáláját jártak körbe. Sokat sürgették a katonai intervenciót, hét levélben viszont a feladók azt kérték, (a nagy munkanélküliség miatt) állítsák le a magyarok bevándorlását Amerikába.

1960-ban az elnökválasztási több beszédet is tartott magyar településeket, de ez az amerikai magyar sajtót nem hatotta meg, New Brunswickban például nem is jelent meg a hírekben a beszéd. Ekkoriban nem hangzott el olyan beszéde, amelyek célzottan a magyaroknak szánt, a szovjetek elleni fellépést viszont több helyen is érintette, 1960 augusztusában pedig a bevándorláspolitika kapcsán kifejtette, hogy az elnyomott nemzetek menekültjeit be kell fogadni. JFK támogatta a menekültkvóta-reformot, és minél több menekültet szeretett volna befogadni. Elnökként folyamatosan levelezett, egyeztetett az 56-os magyarokkal. Érdekesség, hogy az 1960-as elnökválasztás során a demokraták azokban az 1956-ban még republikánus többségű államokban szereztek többséget, ahova sok magyar menekült érkezett.

Glant Tibor felszólalásában rámutatott, hogy az 1980-ban hozott menekülttörvényig csak a kommunista diktatúrákból érkezettek számítottak menekültnek az USA-ban. Emellett kifejtette, hogy az amerikai kultúra szerves része, hogy az emberek segítenek, amikor baj van. Az első világháborútól kezdve a szövetségi szintű mellett kialakult egy nem kormányszintű segélyezésű kultúra.

Hangsúlyozta, hogy az 56-osokat másképpen fogadták, mint a többi bevándorlót, az 56-osoknak nagyon jó volt a PR-juk. Karácsonykor egy televíziós show keretében még gyűjtést is szerveztek az 56-os magyar menekültek számára. Hozzátette, az az Egyesült Államok is teljesen más volt a korábbiakhoz képest, amelybe az 56-osok érkeztek, és kifejtette, úgy véli, identitás szempontjából nemcsak az óhaza, hanem az elképzelt óhaza is rendkívül fontos szerepet játszott. A magyar menekültek kedvező fogadtatása ellenére meg kell említeni, hogy politikai szerepük idővel megkérdőjelezhetővé vált, mivel a magyar emigránsok gyakran kerékkötői voltak a kétoldalú kapcsolatok kibontakozásának és megerősödésének.