József nádor rosszakarói addig duruzsoltak a császár fülébe, míg az rendőri megfigyelés alá nem helyezte öccsét

József főhercegnek, Magyarország nádorának (1796–1847) titkos rendőri megfigyelése szoros összefüggésben állt az udvarban, de különösen a bécsi kormányzatban iránta kialakult, s egyre növekvő bizalmatlansággal. Mi alapozta meg, illetve táplálta ezt? Elsősorban az, hogy nem tudta az 1805. évi országgyűlést „kellően” előkészíteni, és annak hangulatát az udvar érdekeinek megfelelően befolyásolni. Olaj volt a tűzre a diétán elmondott egyik beszéde is, amelyben a rendek meggyőzése érdekében arra hivatkozott, hogy az uralkodóháznak és a rendeknek össze kell fogni, hiszen közösek az érdekeik (a monarchia megmentése, a gazdasági-pénzügyi bajok orvoslása stb.). Beszédének hatását fokozandó kijelentette: mint a dinasztia tagjának, az ő ereiben is Árpád vére csörgedez.

Egy, kettő, három...

A besúgók arról számoltak be, hogy a nádor nem képes a rendi sérelmek orvoslását (köztük a pénzügyi és gazdasági problémákat, az adózást) követelő diétai követeket megnyugtatni, és az országgyűlést csendesen lefolytatni. Az udvari körök az országgyűlés „lármás hangulata” miatt a nádort okolták, és igyekeztek kihasználni az alkalmat, hogy az uralkodót ellene hangolják.

A könnyen befolyásolható uralkodó nemcsak határozatlanságát és a rendekkel szembeni „tehetetlenségét” kérte számon, hanem a diétán elmondott egyik, mind az udvarban, mind pedig Magyarországon nagy visszatetszést szült beszédét is. A bizalmatlanságot a nádor iránt fokozta, hogy I. Napóleon 1805. évi, a Magyar Királyság területét első alkalommal érintő hadjárata idején nem tudta kellően megszervezni és bevetésre vezényelni a magyar inszurrekciós sereget, továbbá nem volt képes az ún. „franciabarát” elemeket kiszűretni.

A nádort bécsi rosszakarói azzal is igyekeztek befeketíteni, hogy azt terjesztették róla: a királyi korona megszerzésére törekszik, önálló dinasztiát kíván létrehozni, egyszersmind le akarja választani a Magyar Királyságot a Habsburg Monarchiától. Rákóczinak, rebellisnek nevezték, ami annál is kínosabb volt számára, mert II. Rákóczi Ferenc nevének bármiféle emlegetése tabunak számított az udvarban és a legnagyobb sértésnek számított.

Bár az udvari köröknek nem sikerült a nádort elgáncsolniuk, és 1806 elején a felkavart hullámok lecsitultak körülötte, az aknamunka folytatódott ellene. Újabb és újabb vádakat fogalmaztak meg vele szemben, s ezekkel fokozatosan elidegenítették bátyjától, a királytól. Megszaporodtak róla a titkos rendőri jelentések is.

A nádor elleni bizalmatlanság legfőbb szítója azonban a bécsi Polizeihofstelle volt: miután 1806 március közepén egy udvari tanácsos azt jelentette, hogy nem érkeztek meg a magyarországi konfidensek (besúgók) titkos levelei, Sumeraw rendőrminiszter azt feltételezte: ezeket a leveleket a nádor felbontatta. Ezért sürgősen rendőrhivatalnokokat és konfidenseket menesztettek az országba, akiknek egyike azt jelentette, hogy a „franciák a monarchiát föl akarták osztani, és Ausztriát a nádornak kívánták átadni”.

Az 1807. évi országgyűlés eseményei újabb okot adtak az udvari köröknek, hogy folytassák, sőt, fokozzák a nádor elleni aknamunkát. A nádor megfigyelésére külön besúgót állítottak Jean Leurs egykori luxemburgi mérnök katonatiszt személyében.

A rendőrminisztertől közvetlenül kapott utasítás szerint a nádor megfigyelését az alábbi három szempont szerint kellett elvégeznie: 1. mennyire bizonyítja a nádor a monarchia és az uralkodóház iránti hűségét és szövetségét az udvarral?; 2. mennyire képes az ország politikai és egyéb ügyeiben okosan viselkedni, és mennyire képes elhatárolódni a monarchiának ártalmas jelenségektől?; 3. meg kell figyelni latin és magyar nyelvtudását, a magyar szokásokban és erkölcsökben való jártasságát.

Rossz utakon

Leurs más konfidensekkel együtt nagy buzgalommal vetette bele magát a munkába. Jelentéseikben elsősorban a nádor erélytelenségét emelték ki, ti. nem volt képes az országgyűlési vitákat megfelelő mederben tartani, nem tudta megfékezni a radikális ellenzéket, az egyes ügyekben nem az udvar érdekeinek megfelelően járt el. Nem is beszélve arról, hogy a magyar nyelv és a Nemzeti Múzeum létrehozásának kérdésében felkarolta és támogatta a rendek álláspontját. A konfidensek rosszallották azt is, hogy „igen alkotmányossá”, azaz a magyar rendi alkotmányt elismerő személlyé vált.

Az 1808. évi országgyűlésen folytatódott a nádor megfigyeltetése. A róla írt jelentések túlnyomó többsége ismételten a rendekkel szembeni gyengeségét, bizonyos kérdésekben megalkuvását, valamint a magyar nyelv és múzeumügy melletti elkötelezettségét emelték ki. Rögzítették továbbá, hogy számos esetben „nem megfelelő” emberekkel vétette körül magát, akik – kihasználva jóhiszeműségét – rossz irányba vitték.

1809-ben a franciákkal vívott győri csatában elszenvedett súlyos vereségért elsősorban őt, illetve az általa vezetett inszurgens hadat tették meg bűnbakká. Az uralkodó és udvara ettől kezdve fokozatosan mellőzte a palatinust: a magyar ügyekben megkérdezése nélkül hoztak rendeleteket, foganatosítottak intézkedéseket.

Egy 1810-ben írott jelentés így jellemezte a nádor helyzetét: „többen azt is észrevették, hogy a nádor a széles tömegek szemében az inszurrekció körüli legutóbbi eseményekből kifolyólag nagyon sokat veszített és őt most a királyi párt és mások is, erősen támadják, és ezt elsősorban abból az okból teszik, hogy bebizonyítsák: most, a prímás (azaz az esztergomi érsek, az unokaöccse és fő támasza) halála után (1809. szept. 2.) ő nem sokat tehet és egyedül maradt.” Az a hír is járta, hogy a nádor „lemond a nádorságról és helyébe (öccsét) Rainer főherceget küldik le helytartónak”.

Ebben a légkörben kellett a nádornak az 1811-ben a Habsburg Monarchiában kirobbant financiális és alkotmányos válságban az udvar és a magyarországi rendek között a kényes kiegyenlítő szerepét betöltenie. Egy, a rendőrfőnök által 1811 nyarán az első- és másodosztályú rendőrségi hivatalnokokról összeállított lista szerint négy konfidenst küldtek Pozsonyba a nádor megfigyelésére. Rajtuk kívül még további hét kiemelt besúgó jelentett igen részletesen a diéta üléseiről.

A jelentések egy része kiemelte, hogy a nádornak ismét nem sikerült a rendkívül felfokozott diétai hangulatot lecsillapítania, a rendeket megnyugtatnia, és sokan már az országgyűlés gyászos végű kimeneteléről beszéltek. A konfidensek bírálták a nádor visszafogott, halogató és ellentmondásos viselkedését, amely a monarchiának rosszat akarók, lázítók tábora számára nyereséget jelenthet.

Többen a nádorban olyan embert láttak, aki nem egyenes viselkedésével uralkodója ellen lázadt. Mások ijesztően félénk lelkületű embernek tartották, akiből hiányzik a szilárd jellem és a mérlegelés képessége, s aki királya és a lázongók (az egyik besúgó szerint „terroristák”) álláspontja, illetve a személyes meggyőződése (Magyarország érdekei) és az uralkodó iránti „szent kötelessége” között ingadozik.

Rémképes krónika

A rendek viselkedése a bécsi udvar egyes köreinek okot adott arra is, hogy rémképeket fessenek a királynak és figyelmeztessék arra: „helyzete válságosra fordulhat” és „árnyékfejedelemmé válhat”. Bizonyítani kívánták a magyarok hűtlenségét.

Ezért, ahogy 1806-ban a titkosrendőrség a franciákkal való összejátszás vádját koholta, most (ahogy 1805-ben is) orosz orientációt szimatoltak. Mindezt többek között a nádor megfigyelésével megbízott konfidens jelentéseire is alapozták.

Leurs ugyanis már 1811 decemberében arról számolt be, hogy a nádor Bécsből visszatérve otthagyja az országgyűlést és Oroszországba fog távozni sógorának, I. Sándor cárnak a véleményét kikérni. 1812 májusában pedig arról tudósított, hogy sokan hisznek az oroszok feletti francia győzelemben, sőt, a nádor már ki is menekítette vagyonát Oroszországból.

I. Napóleon oroszországi veresége után az udvari párt megerősödött, amely az országgyűlés feloszlatása után kísérletet tett a magyar alkotmány megszüntetésére, a nádort pedig önkéntes lemondásra kívánta kényszeríteni. Az utóbbiban azonban hiába reménykedtek. Az udvari ellenfelek erre más eszközhöz nyúltak eltávolítására.

A nádor, aki gyengéd érzelmeket táplált bátyja harmadik felesége, Mária Ludovika iránt, 1812–1813 során több levélben keserű panaszkodott Mária Ludovikának az uralkodó törvényellenes rendeletei miatt. Leveleit Metternich utasítására a rendőrség elfogatta, felbontatta. Egyik levelét Metternich a császár elé terjesztette, követelve, hogy I. Ferenc tiltsa meg a nádor és a császárné levelezését.

Később, éppen ezeknek a leveleknek és egy besúgó jelentésének az ismeretében azzal vádolták meg a nádort, hogy titkos szerelmi viszonyt tart fenn a császár- és királynéval. A nádor szerencséjére I. Ferenc nem hitt tanácsosainak és konfidenseinek, ám József nádor állandó megfigyelése ékes példája annak, hogy a besúgói rendszer bizony a legmagasabb szintekre is elért.