Horogkereszt a Korán felett – muszlimok Hitler szolgálatában I. rész
A pokol véget ér
Tunisz, 1942. december 19. A muszlim áldozati ünnep, az Íd al-Adhá napja. Rommel hadseregének visszavonulása egy katonai táborrá alakította át a várost. Késő délután négy hatalmas, lassan, méltóságteljesen haladó autóból álló konvoj hagyja el Tuniszt a főúton, az Avenue de Paris-n keresztül a tengerparti Hamman Lif irányába. A konvojjal tart többek között Hans-Jürgen von Arnim vezérezredes, a Wehrmacht tunéziai parancsnoka, Rudolf Rahn, Hitler tuniszi konzulja és több magas rangú német vezető. A küldöttség éppen látogatóba indul Tunézia uralkodójához, a tuniszi bejhez, VII. Mohamed al-Munszifhoz, hogy kifejezze jókívánságait a szent ünnep kapcsán, és hogy kimutassa tiszteletét az iszlám iránt. A Hamman Lif-i Téli Palota előtt emberek százai éljenezik a konvojt, az őrség pedig a magas rangú német politikusoknak és tiszteket megillető módon fogadja a vendégeket.
300 millió mohamedán barátja
Az ehhez hasonló jelenetek meglepően gyakoriak voltak a második világháború alatt azokon a németek által megszállt területeken, ahol jelentős számú muszlim népesség élt. A tunéziai vezetővel 1942 decemberében folytatott megbeszélésen a németek ígéretet tettek, hogy a következő Íd al-Adhát (amelyet Tunéziában inkább Íd al-Kabírként ismernek) már békeidőben ünnepelhetik majd, és a németek a maguk részéről mindent megtesznek, hogy a muszlim lakosságot megkíméljék a háborútól. A tuniszi főhadiszállásra visszatérve Rahn lelkesen táviratozott Berlinbe, és sürgette a német hatóságokat, hogy használják ki az Íd al-Kabír alkalmával tapasztalt „ünnepélyes fogadtatás” nyújtotta lehetőségeket. A következő napokban a Harmadik Birodalom Észak-Afrika-szerte az iszlám védelmezőjeként jelent meg a híradásokban - olvasható a History Today portálon megjelent tanulmányban.
Amikor Wehrmacht alakulatai 1941-42-ben betörtek Észak-Afrika, a Balkán, a Krím félsziget és a Kaukázus muszlimok által lakott területeire, és megközelítették a Közel-Keletet és Közép-Ázsiát, Berlin egyre nagyobb politikai jelentőséget kezdett el tulajdonítani az iszlámnak. A következő években komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megnyerjék a muszlimokat az állítólagos közös ellenségeikkel, Nagy-Britanniával, a Szovjetunióval, az Egyesült Államokkal és a zsidókkal szembeni fellépésre. A németek azonban nem csak azért kötöttek egyezséget az iszlámmal, mert a muszlim területek is háborús hadszíntérré váltak, hanem elsősorban azért, mert Németország katonai értelemben idővel egyre rosszabb pozícióba került. Berlin pedig a szövetségesek keresése tekintetében rendkívüli pragmatizmusról tett tanúbizonyságot. A németek muszlim szövetségeseiknek elsődleges feladataként azt jelölték meg, hogy pacifikálják az iszlám területeket, és hogy annyi embert mozgósítsanak a tengelyhatalmak melletti harcra, amennyit csak tudnak.
A németek már a 19. század végén felfigyeltek az iszlám politikai fegyverként való használatára. Ekkoriban a német gyarmatok, Togo, Kamerun és Német Kelet-Afrika (a gyarmat a mai Ruanda, Burundi és Tanzánia bizonyos részeiből tevődött össze) muszlim lakosságával szemben az ellenőrzés leghatásosabb eszközeként használták fel vallásukat. A németek gyakorlatilag minden muszlim intézményt elismertek: meghagyták a saría alapján működő bíróságokat, az iszlám alapítványokat, a medreszéket, vagyis az iszlám iskolákat, és a vallásos ünnepeket is elismerték. 1898-ban II. Vilmos német császár Szaladin damaszkuszi sírhelyének meglátogatásakor a világon élő „300 millió mohamedán barátjának” nevezte magát. A német vezetők az első világháború alatt mindent megtettek annak érdekében, hogy az antant ellen hangolják a brit, francia és orosz területeken élő muszlimokat – javarészt sikertelenül.
Akikre nem vonatkozott a faji diszkrimináció
A második világháború során aztán a németek ismét felismerték az iszlám világ stratégiai jelentőségét. Az iszlám propagandaeszközként való tudatos kezelésének szükségességét elsőként Eberhard von Stohrer egykori kairói német nagykövet vetette fel 1941 végén írt jegyzékben. Stohrer javasolta, hogy indítsanak egy „széleskörű iszlám programot”, amelynek keretében egy kiadhatnának egy közleményt a „Harmadik Birodalom iszlámmal szemben tanúsított általános hozzáállásáról”. A német külügyminisztérium 1941 utolsó hetei és 1942 vége között meg is alkotta a programot, amelynek szerves része volt a tekintélyes muszlim vezetők, többek között az 1941 végén a Berlinbe érkező jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin al-Huszeini bevonása. A program betetőzéseként 1942. december 18-án Berlinben felállították a Központi Iszlám Intézetet, amelynek kulcsszerepe volt a náci propaganda muszlim világban való elterjesztésében. A hivatalos náci pártlap, a Völkischer Beobachter hatalmas szalagcímmel hirdette: „A háború elhozhatja az iszlám függetlenségét!”
A németek tudatosan az iszlámra, mint vallásra hivatkoztak, mivel szerették volna elkerülni, hogy a muszlim népcsoportok az etnikai elv alapján nemzeti függetlenséget követeljenek, ráadásul ezzel hatékonyan meg lehetett szólítani vallási értelemben egységes, etnikailag, nyelvileg és szociálisan azonban heterogén néptömegeket. A németeknek a faji előítéletek sem okoztak akadályt: a faji diszkrimináció alól a törökök, az irániak és az arabok már a 30-as évektől kezdve mentesültek, és a németek a háború alatt ezt a „toleráns” magatartást a balkáni muszlim és a szovjetunióbeli türk népcsoportokra is kiterjesztették.
Észak-Afrikában a német tisztek már 1941-től kezdve elkezdték terjeszteni a Der Islam (Az iszlám) című kiadványt, hogy ennek segítségével a katonák elsajátíthassák a muszlimokkal szembeni helyes viselkedési formulákat. Bár a németek megpróbálták maguk mellé állítani a terület legfőbb vallási méltóságait, főként a szufi rendhez tartozó sejkeket, a líbiai területeken épp az egyik legfontosabb szufi rend, a Szanuszi küzdött a legelszántabban az olasz gyarmati hatóságokat ellen, és harcolt Montgomery hadserege mellett. Berlin muszlimok felszabadításával és az iszlám védelmezésével kapcsolatban hangoztatott szólamai azonban éles ellentétben álltak az észak-afrikai területeken végzett pusztítással, így végül a németeknek nem sikerült életre hívni egy erős, tengelyhatalmak mellett kiálló muszlim mozgalmat.
Disznók a mecsetben és papírmasé Korán
A keleti fronton azonban más volt a helyzet. A krími és észak-kaukázusi muszlimok már a 19. század vége óta szemben álltak a központi hatalommal, az ellentétek pedig a bolsevikok hatalomra kerülésével még inkább kiéleződtek. Sztálin idejében a területen élő muszlim népesség soha nem látott politikai és vallási üldöztetésnek volt kitéve. Az iszlám irodalmat cenzúrázták, a saría törvénykezést betiltották, az iszlám közösségek tulajdonát pedig rekvirálták. A mecseteket és minareteket kisajátították, vörös zászlókkal díszítették fel, és gyakran még disznók is beengedtek a szent falak közé. Nem csoda, hogy a Kaukázust és a Krímet elfoglaló német hatóságok nem szalasztották el az iszlám védelmezőjeként beállítani magukat.
Ewald von Kleist tábornagy, az A hadseregcsoport főparancsnoka arra biztatta tisztjeit, hogy tekintsék partnernek a muszlimokat. „A német hadseregcsoportok közül az A jelzésű nyomult előre a legtovább. Az iszlám világ kapujában állunk. Tetteinkről és viselkedésünkről Iraktól Indián át egészen Kína határáig értesülni fognak. Folyamatosan tisztában kell lennünk tetteink és tétlenségünk hosszú távú hatásaival” – figyelmeztette von Kleist tisztjeit. Erich von Manstein hasonló parancsokat fogalmazott meg a Krímben. Hírhedt 1941. november 20-i parancsában, amelyben a „zsidó-bolsevik rendszer egyszer és mindenkorra” történő kiirtására szólított fel, egyben felhívta tisztjei figyelmét, hogy bánjanak jól a muszlim lakossággal.
A németek elrendelték a mecsetek, imaházak és medreszék újjáépítését, és engedélyezték a vallási ünnepek megtartását. A németek gyakran együtt ünnepeltek a muszlimokkal. Az 1942-ben az észak-kaukázusi Kiszlovodszk városában a ramadán végén tartott Íd al-fitr ünnepségre magas rangú Wehrmacht-tisztek is ellátogattak. A németek az ellenségtől szerzett fegyverekkel és Korán-példányokkal kedveskedtek a muszlimoknak. A dísztribün mögött még egy hatalmas, szent szövegekkel díszített papírmasé Koránt is felállítottak. A Korán mögött egy fából készült birodalmi sas, valamint egy horogkereszt díszelgett.
Ez is érdekelhet
A Krímben a németek még iszlám közigazgatást is bevezettek, amelynek keretében ún. muszlim bizottságokat állítottak fel. A háború előrehaladtával azonban a német tisztek is egyre hűvösebben viselkedtek a Szovjetunió muszlim lakosságával, akik számára nyilvánvalóvá vált, hogy nincs esély a függetlenedésre. A német közkatonákat egyébként sem készítették fel megfelelően a muszlimokkal való helyes bánásmódra, és a náci propagandánk a Szovjetunió lakosait alsóbbrendűnek bélyegző szólamai hatására nem minden esetben viselkedtek megfelelően a muszlim népességgel. Amikor pedig a szovjetek visszafoglalták a területeket, a németekkel való kollaborációval vádolták, és tömegesen deportálták a muszlimokat.
A második részt itt olvashatják.
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
