Hét híres áprilisi tréfa

Az eredetét tekintve homályba vesző április elseje szokását már az ókori görögök is ismerték, az elmúlt évszázadok során pedig számtalan alkalommal csináltak bolondot egymásból az emberek. Összegyűjtöttük a huszadik század hét leghíresebb áprilisi tréfáját.

Mi fán terem a spagetti?

1957. április elsején a BBC Panorama című műsorát néző mintegy 8 millió brit igencsak meglepődött, amikor a műsorvezető bejelentette, hogy az enyhe télnek, valamint a kártevő „spagettizsizsikek” folyamatos irtásának köszönhetően igen bő spagettitermésről számoltak be a Svájc déli részén található Ticino kanton gazdái. Ezt követően egy képsort mutattak be, amelyen az asszonyok a fákról spagetti tésztákat szüretelnek.

Rengetegen „bevették” a Charles de Jaeger operatőr által megálmodott, egy mára már bezárt londoni tésztagyárban és egy svájci hotelben felvett álhírt: több száz hívás érkezett a BBC-hez, hogy megérdeklődjék, miként juthatnak hozzá a spagettifához. A BBC munkatársai a kérdésekre iróniával átitatott diplomatikussággal válaszoltak: „vegyen egy spagetti tésztát, mártsa paradicsomszószba, és remélje a legjobbakat”. Érdekesség, hogy miután a BBC igazgatója látta a műsort a televízióban, állítása szerint egyből az enciklopédia után nyúlt, hogy megtudja, mi fán terem a spagetti, de a könyvben nem talált a kérdésére választ. Hozzá kell tenni a történethez, hogy a spagetti egyáltalán nem számított az 1950-es években mindennapi ételnek a Brit-szigeteken, sőt sokan egzotikusnak tartották, így nem túl meglepő, hogy fogalmuk sem volt a briteknek, hogy egy igen jól kivitelezett tréfával van dolguk.

Nylonharisnya a tévén

Svédország egyetlen tévécsatornája, az SVT sem akart nagyon lemaradni a nézők lóvátételének szoros versenyében. 1962. április elsején a műszaki szakértőjét, Kjell Stenssont kapcsolta, aki egy forradalmi újdonságról tájékoztatta a filmeket abban az időben még csupán fekete-fehérben élvező skandináv nézőket. Elmondta, hogy egy új technológia segítségével házilag meg lehet oldani, hogy a televízió színes legyen. Ehhez csupán egy pofonegyszerű trükköt kell bevetni: nylonharisnyát kell a képernyőre húzni, mivelhogy „a fény prizmatikus tulajdonságainak köszönhetően” a hálós szemcsék úgy „hajlítják meg” a színeket, mintha valóban színes adást közvetítenének. Szavait igazolandó, be is mutatta, miként kell a folyamatot végrehajtani. Elmondta még, hogy a tévéképernyőtől való megfelelő távolság igen fontos, s elképzelhető az is, hogy a megfelelő színspektrum beigazításához szükséges lehet még a tévénéző fejének jobbra-balra történő lassú mozgatása is.

Ezt követően svédek ezrei lepték el a ruhaüzleteket, míg a szerencsésebbek, akiknek volt otthon harisnyájuk, azonnal kipróbálták a forradalmi technikát, ám csalódniuk kellett. Ugyanakkor ma is rengeteg svéd emlékszik még az ominózus esetre, amikor azon kapták szüleiket, hogy fejüket ingatják összevissza, miközben a rejtélyes módon egy harisnyával felékesített tévékészülék előtt ülnek. Külön érdekesség, hogy a skandináv ország rendszeres színes tévéadása éppen április elsején, 1970-ben indult.

A Loch Ness-i szörny teteme

1972. április első napján szerte a világban megjelent a hír, hogy megtalálták a Kr. u. 6. század óta fel-felbukkanó skóciai szörny tetemét, amelyet a tó környékén dolgozó észak-yorkshire-i Scarborough-ban lévő Flamingo Állatpark zoológusai fedeztek fel. A szakértői csapat előző nap éppen reggelizett, amikor értesítették őket, hogy valami különös, ám halottnak tűnő lényre bukkantak a vízben.

Az első jelentések arról szóltak, hogy a rettegett élőlény mintegy másfél tonnát nyom, zöld színű és pikkelyes. A szakértők megpróbálták Yorkshire-ba szállítani a kriptozoológia egyik legrejtélyesebb esetének maradványait. Felrakták egy teherautóba, és indultak is hazafelé, azonban Inverness város szirénázva érkező rendőrsége egy 1933-as törvényre hivatkozva – amely kimondja, hogy tilos elmozdítani azonosítatlan élőlényeket a Loch Ness-i tó környékéről – ezt megakadályozta.

Egy helyi vizsgálat végül megállapította, hogy a megtalált lény mégsem Nessie, hanem csupán egy, Skóciában nem őshonos elefántfóka teteme. Csak másnap derült ki a turpisság, hogy nem a sajtó képviselői voltak a szenzációhajhász tréfamesterek, a világméretű átverés felelősségét a Flamingo Park egyik munkatársa, a 23. születésnapját ünneplő John Shields vállalta magára. Kiderült, hogy a fóka egy héttel azelőtt hunyt el a Dudley Állatkertben. Shields leborotválta a bajuszát, kövekkel tömködte ki a szájüregét és lefagyasztotta, mielőtt a tóba hajította. Az volt a szándéka, hogy a kollégáit megtréfálja a közelgő április elseje alkalmából. Azonban a vicc a rendőrség megjelenésével már korántsem ütött akkorát.

A kamu vulkánkitörés

Az alaszkai Sitka város lakóinak 1974. április elsején reggel igen különleges, ám annál ijesztőbb látványban volt részük: fekete füst szállt fel a 4000 éve nyugvó, Mount Edgecumbe nevű vulkán krátere felől. Az emberek riadtan szaladtak ki az utcára, és félelemmel vegyes csodálkozással nézték a nem várt jelenséget. Álmukban sem gondolták volna, hogy a közeli félszigeten lévő tűzhányó valamikor még az életükben kitörhet.

Riasztották a parti őrséget, amely azonnal egy helikoptert menesztett a kráterhez. Amint közeledett a pilóta a hegyhez, a füst egyre nagyobbá vált. Mikor megérkezett a helyszínhez, először nem hitte el, amit lát, később már hatalmasat kacagott rajta. A hegy oldalában több tucat régi autógumi égett hatalmas lángokkal, míg mellette a hóban kb. 15 méteres betűkkel volt belerajzolva, hogy „április bolondja”.

Mikor kiderült, hogy csupán emberi turpisságról van szó, és az Edgecumbe továbbra is szundikál, előkerült a felelős is, mégpedig a helyi ügyeletes viccmester, Oliver „Porky” Bickar. Az 50 éves férfi elméjében 1971-ben rajzolódott meg a tréfa ötlete, s már abban az évben 70 autógumit gyűjtött össze, ám úgy döntött, vár 1974-ig. A világot bejárt kamuvulkánkitörés hírének fogadtatása meglepő módon pozitív volt: a helyiektől kezdve a hivatalos szerveken át mind megdicsérték a mókamestert.

Mikor hat évvel később a Washington állambeli Mount St. Helens tűzhányója valóban kitört, Bickar levelet kapott egy denveri címről: „Ezúttal, te kis gazfickó, túl messzire mentél!”

Lebegni a szobában

1976. április 1-jén a BBC Radio 2 adásában egy nem mindennapi csillagászati jelenségről számolt be a híres – és számos különc szokás, köztük a monokli állandó viseléséről is ismert – brit csillagász, a 2012-ben elhunyt Patrick Moore. A szakember elmondása szerint aznap 9:47-kor a Jupiter és a Plútó együttállása figyelhető meg (pontosabban a most már törpebolygóra leminősített Plútó nagyobb testvére takarásába kerül), aminek köszönhetően megsokszorozódik gravitációs erejük, ami pár pillanatig érezhetően csökkenti a Föld saját gravitációs erejét. „Ha a hallgatók ebben a percben a levegőbe ugranak, egy fantasztikus, lebegő érzésben lesz részük” – mondta Moore, akinek szavait senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, ugyanis igazi szaktekintélynek számított hazájában.

A néhány tucat reklamáló hallgató mellett több százan hívták fel a BBC munkatársait, hogy beszámoljanak nekik élményeikről, ugyanis „valóban” érezték a gravitációs erő csökkenését. Egy nő elmondása szerint tizenegy barátjával felemelkedtek székeikről, s körbelebegtek a szobában. A történetről hamar kiderült, hogy áprilisi tréfa, ugyanis a Földtől több mint hatszázmillió kilométerre lévő égitestek nagyon messze vannak, hogy bármiféle, ember által is érezhető hatással legyenek bolygónkra, valamint a levegőbe ugráló emberekre.

San Serriffe szigetei

1977. április elsején a The Guardian brit napilap egy hétoldalas összeállítást közölt San Serriffe államról, amely fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte. A leírás szerint a Seychelles-szigetek mellett található szigetcsoport valóságos turistaparadicsom. (Az eredeti elképzelés szerint San Serriffe szigete a Kanári-szigetek mellett feküdt volna, ám a megjelenés előtt néhány nappal abban a térségben ütközött össze két Boeing 747-es repülő 583 ember halálát okozva, így az ízléstelenség elkerülése végett a „költözés” mellett döntöttek a tréfás szerkesztők.)

Philip Davies, az álhír kitalálója 30 évvel később egy interjúban elmondta, hogy az ötlet a The Financial Times olvasásakor pattant ki a fejéből, ugyanis a gazdasági napilapban gyakran közöltek leírásokat miniállamokról, amelyekről szinte senki sem hallott. Az Indiai-óceán közepén fekvő San Serriffe egy pontosvessző alakú állam volt, amely egy Upper Caisse és egy Lower Caisse nevű szigetből áll. Fővárosa Bodoni, vezetője pedig Pica tábornok. A nyomdatechnikákban otthonosabban mozgók ma már könnyedén rájöhetnek a turpisságra, hiszen ezek a nevek egytől egyig a nyomdász terminológiából származnak.

Az összeállításban szóviccek tucatjai jelentek meg, az egyik legfárasztóbb az volt, amikor a szerzők a fiktív állam helyi újságíróinak tollából származó Times Nude Romances erotikus regénysorozatról emlékeztek meg. Ez ma már a laikusok számára is világos utalás a Times New Roman nevű, a számítógépes szövegszerkesztőkben is megjelenő betűtípusra, azonban a hetvenes években még nagyon kevesen ismerték ezt a nyelvet.

A cikk megjelenését követően a Guardian olvasói levelek százait kapta, hiszen sokan akartak még többet megtudni a turistaparadicsomról. Több légitársaság képviselőitől is érkezett üzenet, amelyben arról panaszkodtak az újságnak, hogy utasaik nem hajlandóak elhinni, hogy a mesés állam nem is létezik.

A sydney-i jéghegy

1978. április elsejének reggelén egy hatalmas jéghegyet vontató bárka jelent meg a kelet-ausztráliai Sydney kikötőjében. Dick Smith helyi milliárdos üzletember (a Dick Smith Foods és a Dick Smith Electronics tulajdonosa) már hetek óta hirdette Sydney lakosainak, hogy az Antarktiszről egy jégtömböt fog a kikötőbe vontatni. Ígérete szerint a majdan az Operaház közelében lehorgonyzott jéghegyből levágott darabkákat mindössze tíz centért fogja árulni. Korábbi reklámjaiban felhívta a város lakóinak figyelmét, hogy a friss, valójában tiszta vízből készült jég bármilyen italt feljavít, s a vele hűtött ételeknek jön elő az igazi zamata.

Amint a jéghegy megjelent a horizonton, telefonhívások tucatjai érkeztek a helyi rádiókhoz és az újságokhoz. Mindenki meg akarta tudni, hogy ez valóban az a jéghegy-e, amelyet beígértek.

A teherszállítóhajók kapitánya udvariasan helyet készítettek a Dickenberg 1-nek elkeresztelt jövevénynek.

A helyi rádiók méterről méterre tudósítottak a jéghegy érkezéséről, s mire a kikötő bejáratához ért, hatalmas tömeg verődött össze, amely – mivel eleredt az eső – meglátta a szállítmány igazi titkát: a tűzoltó- és borotvahabból készült, fehér műanyaglapokkal alátámasztott „jéghegyet” az esőcseppek gyakorlatilag elmosták.

Smith valóban álmodozott egy Ausztráliába vontatott antarktiszi jéghegyről, amit mindenki őrült ötletnek tartott. Egyik munkatársa javaslatára készítette el az elképzelés „bolond változatát”. A mindössze 1450 dollárba kerülő átverés után Smith pezsgőt bontott és azt nyilatkozta, hogy az eredeti ötletét nem adta fel, ám annyian vonták kétségbe ígéretét, hogy úgy vélte, megérdemlik az átverést.