„Ez az ember vagy uralkodik, vagy meghal” – megmenekülhetett-e volna XVI. Lajos?

„Ide mindenki, aki meg akarja menteni a királyt” – kiáltotta 1793. január 21-én, XVI. Lajos kivégzésének reggelén Batz báró, a királypárti üzletember, aki társaival együtt kétségbeesetten próbálta megmenteni az uralkodót a haláltól. A főhóhért, Charles-Henri Sansont az esemény előtti napon több névtelen levélben figyelmeztették: a royalisták a Temple börtönétől a vesztőhelyig vezető útvonalon elrabolják a királyt, és nagyon meg fogja bánni, ha megpróbálja megakadályozni a mentőakciót. A báró és társai terve azonban eleve kudarcra volt ítélve, a kivégzésre összegyűlt hatalmas tömeg gyűrűjében ugyanis esélyük sem volt a megmenekülésre. Az uralkodónak korábban lett volna lehetősége elkerülni a kivégzést, ám eleinte a polgárháborútól tartva ellenezte a megfutamodást, amikor pedig rászánta magát a cselekvésre, sorozatos baklövések miatt vallott kudarcot a szökési terve. 

„Ugyan, önök viccelnek! Asszonyok ellen?”

A francia forradalom alatt 1789 őszén következett be az első döntő változás a királyi pár életében. A kenyérhiány, valamint az uralkodó ellenforradalmi szándékairól terjedő hírek miatt elégedetlenkedő, párizsi asszonyokból álló tömeg („asszonyok menete”) október 5-én a versailles-i királyi palotához vonult. Mivel a királyi pár értesült már korábban a készülő megmozdulásról, lett volna lehetősége elmenekülni. Ideiglenes székhelyként elsősorban a rambouillet-i kastély merült fel, mivel kétszer olyan távolságra volt Párizstól, mint Versailles, ráadásul eleve nagyobb védelmet biztosított volna, mint a mindig nyitva álló királyi palota. Lajos azonban – a polgárháború elkerülése érdekében – nem kívánta eljátszani a szökevény király szerepét, mint ahogy a vérontástól is idegenkedett. Amikor tisztjei azt javasolták, támadjanak rá a palotát megrohamozó tömegre, csak annyit mondott: „Ugyan, önök viccelnek! Asszonyok ellen?”

Az asszonyok azonban férfiakat megszégyenítő módon viselkedtek. A király a nyomás hatására aláírta a forradalom egyik legalapvetőbb dokumentumát, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, és megígérte, hogy két magtárnyi gabonát rendelkezésükre bocsát. De a feldühödött tömeg már nem elégedett meg ennyivel, és a királyi család fővárosba költözését kezdte követelni. Éjjel megtámadták a palotát, és a királyné, Marie Antoinette kis híján lincselés áldozata lett. Másnap a királyi család kénytelen volt Párizsba vonulni, ahol a Tuileriák palotája lett az új szállásuk.

A mellőzött uralkodó számára az októberi események után nyilvánvalóvá vált, hogy csak rendkívül korlátozott mozgástérrel rendelkezik, a forradalmi események pedig akár radikálisabb irányt is vehetnek. A királyné elsősorban fivérével, II. Lipót német-római császárral folytatott levelezése révén keresett kiutat a válságból, mivel azonban a fegyveres segítségnyújtás egyelőre elmaradt, a királyi pár önálló akcióra szánta el magát.

A Svájcba emigrált Breteuil báró, a király bizalmi embere már 1790 őszén azt tanácsolta az uralkodónak, hogy hagyja el Párizst, és utazzon az egyik keleti határerődbe, ahonnan majd Bouillé márki, az északkeleti hadsereg főparancsnoka által biztosított alakulatok által védve kedvezőbb pozícióból tárgyalhat az Alkotmányozó Nemzetgyűléssel. A szökés célállomásaként a lotaringiai Montmédyt jelölték meg. A márki és a svéd Axel Fersen gróf, Marie Antoinette kegyence (egyes híresztelések szerint szeretője) hat hónapon át rejtjeles levelezéssel dolgozta ki a szökés részleteit.

A tervbe azonban már a kidolgozás során is számos hiba csúszott. Lajos a rövidebb, nagyobb forgalmú út helyett a hosszabb, nagyobb kockázatot jelentő útvonalat választotta, mivel attól félt, Reimsben, 16 évvel ezelőtti koronázása helyszínén felismernék. Az útvonal mentén ráadásul kisebb katonai egység elhelyezését kérte, hiába figyelmeztette Bouillé márki és Fersen gróf, hogy ezek csak nyugtalanságot fognak kelteni a lakosság körében. Mivel Marie Antoinette nem akart elszakadni szeretteitől, a család 1791. június 21-re virradó éjjel két gyors kocsi helyett egy lassú, feltűnő hintóval indult útnak a Tuileriákból. A királyné a gyerekek nevelőinek, a király pedig inasnak álcázva vágott neki az útnak. Az uralkodó eltűnésének híre villámgyorsan elterjedt a fővárosban, de hogy a párizsiak mennyire nem estek kétségbe, jól mutatja a közszájon forgó mondat: „No lám, nincs királyunk, mégis jól aludtunk!”

A „vasszekrény” súlyos titka

Az utazás során a királyi család egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akik sietnek valahová. Az uralkodó több településen is leállt diskurálni a helyiekkel, és egy család még meg is vendégelte a szökevényeket. A túlzott elővigyázatlanság lett a királyi család veszte. A köztudatban úgy él, hogy a királyt Sainte-Menehould városának postamestere ismerte föl egy assignátán látható arcképről (a forradalom alatt kibocsátott papírpénzről). A valóságban azonban a postamester futni hagyta a királyi kocsit, és csak kollégája, a Châlons-sur-Marne-i postamester által átadott, a király ellen kiadott elfogatóparancs átvételekor döbbent rá, kiket engedett el. 

Egyik társával együtt Drouet-t bízták meg azzal, hogy kövesse a királyt szállító kocsit, és nem sokkal éjfél előtt a Sainte-Menehouldtól néhány kilométerre fekvő Varennes-ben – a helyiek segítségével – fel is tartóztatták őket az utazókat. Bár Drouet és társai még ekkor sem voltak benne biztosak, hogy valóban az uralkodót fogták el, végül Jacques Destez, a korábban Versailles-ban kereskedőként tevékenykedő kerületi bíró azonosította a királyt. A környező településekből hatalmas tömeg verődött össze, és nem engedték az eredeti célállomás felé továbbhaladni az utazókat.

A királyi utazókocsi másnap reggel 6 ezer fegyveres nemzetőr és polgár kíséretével indult el Párizsba. „A monarchia halottas menete” június 25-ére ért a fővárosba. A tömeg – mivel a Nemzetgyűlés a sértegetést és az éljenző tapsot is megtiltotta – némán fogadta a királyi családot. A sikertelen szökési kísérlet végleg aláásta a monarchia presztízsét, és a radikálisok megerősödéséhez vezetett. A király a népítélet szerint elárulta hazáját, és méltatlanná vált a trónra. Lajost a pamfleteket innentől kezdve gyakorta ábrázolták disznóként. 

A király már csak a külföldi segítségben bízhatott. Franciaország 1792. április 20-án hadat üzent Ausztriának, de az első háborús vereségek tovább erősítették a radikális csoportokat. A párizsi nép, amely azzal vádolta a királyt, hogy lepaktált a Párizs felé közeledő poroszokkal, 1792. augusztus 10-én megrohamozta a Tuileriák palotáját. A királyi családot átszállították a Temple várbörtönbe, és Lajos itt értesült róla, hogy szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot.

Az uralkodó egyébként is meglehetősen nehéz helyzete gyakorlatilag kilátástalanná vált, amikor 1792. november 20-án felfedezték a „vasszekrényt”, a Tuileriák palotájának falába beépített titkos rekeszt, benne többek között a királyi pár külföldi uralkodókkal folytatott titkos levelezésével. A király elleni bűnvádi eljárás már régóta a küszöbön állt, és immár a pert mindaddig ellenző, az uralkodóval szemben megengedőbb girondisták is kénytelenek voltak visszakozni. A radikális, hegypárti képviselők Lajost idegennek tekintették, akire nem vonatkoznak a mindenki mást megillető szabadságjogok, és akinek egyszerűen azért kell bűnhődnie, mert király volt. A radikális jakobinusok álláspontját Saint-Just fogalmazta meg legvilágosabban a Nemzeti Konvent egyik ülésén: „Ami engem illet, nem látok középutat: ez az ember vagy uralkodik, vagy meghal… Nem lehet ártatlanul uralkodni.”

Az utolsó esély

„Capet Lajos” pere a Nemzeti Konvent előtt december 11-én a király hazaáruló magatartását a középpontba állító vádirat ismertetésével vette kezdetét, a hosszabb tárgyalásra pedig december 26-án került sor. Lajos ekkor már nem hitt benne, hogy el tudja kerülni a halálbüntetést. A képviselők 1793. január 16-17-én, maratoni hosszúságú ülésen döntöttek a büntetési nem kérdésében. A nézők – akik lelkesen tapsoltak minden alkalommal, amikor valamelyik képviselő a halálbüntetést támogatta – fagylaltot és narancsot ettek, és iszogattak is, hogy bírják a rendívül hosszú szavazást. A képviselők – igaz, kis többséggel – a halálbüntetés mellett döntöttek.

Bár Jean-Baptiste Mailhe, a sokak szerint a királypártiak által lefizetett képviselő indítványozta, hogy határozatlan időre halasszák el az ítélet végrehajtását, a következő ülésen ezt is leszavazták. A másik kísérlet a király megmentésére a franciául egyáltalán nem beszélő, ennek ellenére a Nemzeti Konventbe beválasztott köztársaságpárti amerikai politikus, író Thomas Paine-től érkezett. Paine egyrészt elismerte azt a támogatást, amit XVI. Lajos az amerikai államoknak nyújtott függetlenségi harcuk során, másrészt elvből ellenezte a halálbüntetést. Javasolta, hogy a királyi családot szállítsák az Egyesült Államokba, ahol jó polgárt nevelhetnének belőlük. Az ötletet a girondisták támogatták, de miután Marat és Danton is hevesen kikelt ellene, a javaslat sorsa eldőlt.

Január 20-án kihirdették, hogy a királyt ki fogják végezni. Az uralkodó fegyelmezetten fogadta az ítéletet és néhány napot kért, hogy – mélyen vallásos emberként – felkészülhessen, de kérvényét megtagadták. Aznap este még egyszer – december 11. óta először, de életében utoljára – találkozhatott a családjával. Másnap délelőtt, nem sokkal 10 óra után a király feje a guillotine előtt elhelyezett kosárba hullt. A király halála a forradalom kezdeti időszakában még korántsem volt szükségszerű, de a folyamatos hitelvesztés, valamint ezzel párhuzamosan a szélsőséges forradalmárok megerősödése megpecsételte az uralkodó sorsát. Halála után Anglia vezetésével létrejött az európai nagyhatalmak első koalíciója, kitört a polgárháború, majd következett a terror időszaka, néhány évvel később pedig megjelent Napóleon. Ki tudja, hogyan alakult volna a történelem, ha XVI. Lajos megmenekül a kivégzés elől...