Október 6-a egy asszony szemével

A Batthyány-emlékév kiemelten jeles évfordulója alkalmából annak jártunk utána, hogy Batthyány Lajosné Gróf Zichy Antónia miként viselte férje letartóztatását, elítélését és kivégzését.

Koncepciós vádak a miniszterelnök ellen

Batthyány Lajos

Az országgyűlés által Windisch-Grätz herceghez indított békedelegáció kezdeményezőjeként és egyik tagjaként, a küldetéséből éppen visszatért grófot sógornője, Károlyi Györgyné gróf Zichy Caroline házában, a Károlyi palotában 1849. január 8-án tartóztatták le. "Szegény! Fogsága alatt egyszer azt mondta nekem - írja visszaemlékezéseiben felesége - hogy ő nem tartotta kívánatosnak Magyarország elszakadását Ausztriától, mert nem hitte, hogy a többi állam elismeri mint független országot, hogy az első perctől fogva, az orosz intervenciótól tartott, és azért is a kiegyenlítés mellett volt. De hogy nem hitte, miszerint a nemzet annyi erőt fog kifejteni, és annyira lelkesedni, hogy ebben a tekintetben Kossuth jól ismerte és jól ítélte a nemzetet, jobban mint ő; - azt tette hozzá - ha mind azt tudtam volna, mit most tudok, a sok csalást, hazugságot, kétszínűséget, talán én is másképpen léptem volna fel."

Több mint féléves fogság után Batthyány perének főtárgyalása 1849. augusztus 16-án kezdődött. A kijelölt hadbíró, Ludwig Leuzendorf százados, aki egyben az ügyész és a védőügyvéd szerepét is alakította, a körülményekhez és lehetőségekhez képest alapvetően jóindulatúan állt Batthyányhoz. A közvéleményhez hasonlóan ő maga is abban bízott, hogy az uralkodó az utolsó pillanatban a halálos ítéletet megváltoztatja. A megdöbbentő hírt, miszerint a kegyelmi kérvényt elutasították, egyszerűen gyalázatosnak nevezte. A halálos ítéletet kiváltó legsúlyosabb fölségárulási vádak közé tartozott, hogy a volt miniszterelnök királyi szentesítés nélkül rendelt el újoncozást és pénzkibocsátást, diplomáciai kapcsolatfelvételt kezdeményezett egyes külföldi államokkal, illetve nem akadályozta meg minisztertársai törvénytelen intézkedéseit. Emellett felrótták neki azt is, hogy visszatért az uralkodó által feloszlatott, ezzel Bécs szerint törvénytelenül működő országgyűlésbe.

Batthyány Lajosné Gróf Zichy Antónia

A vádirat - egy koncepciós per benyomását keltve - kulcsszerepet tulajdonított neki az 1848. évi október 6-i bécsi forradalom kirobbantásában is. A nevezetes időszakban szeptember 30-a és október 5-e közötti napokban ugyanis Batthyány valóban Bécsben, a Hotel Stadt Frankfurtban tartózkodott, ám valójában azért, hogy előkészítse maga és családja számára a külföldre távozás lehetőségét.

Hiába tanúskodtak mellette a per során olyan egyéniségek, mint báró Eötvös József, vagy a konzervatív Zsedényi Ede, illetve Esterházy Pál herceg, akik mind a dinasztiával szemben tanúsított lojalitását hangsúlyozták, akadtak olyan tanúk is, akik utólag ellenkező tartalmú gondolatokat adtak Batthyány szájába. A miniszterelnök védekezését az a körülmény is nehezítette, hogy nem engedélyezték számára korábbi minisztertársa, Deák Ferenc segítségét, illetve megtagadták István nádor tanúként való beidézését is. Így Batthyánynak - az idegölő fogvatartási körülmények között - saját magának kellett ellátnia védelmét.

Mindezek ellenére megdöbbentően pontosan, alaposan és felkészülten cáfolta az ellene felhozott vádpontokat, óriási önfegyelemről és lélekjelenlétről téve tanúságot. Messzemenően hitt abban, és ezt vádlói előtt is be akarta bizonyítani, hogy ő csak a magyar polgári átalakulási folyamatot megkoronázó, 1848. évi - a király által is szentesített - áprilisi törvényeket védelmezte. Ám hiába, a bécsi legfelsőbb körök eleve eldöntötték a gróf sorsát, elsősorban: Schwarzenberg miniszterelnök, illetve a Magyarországon teljhatalmat kapott Haynau, de leginkább Zsófia főhercegné, az ifjú Ferenc József császár anyja, aki személyes bosszúvágyat és gyűlöletet táplált Batthyány iránt egy állítólagos, a horvát bán részéről neki címzett és a Batthyány kormány által elfogott szerelmes levél miatt. Ezt a levelet és más kompromittáló iratokat azonban az osztrák hatóságok hiába keresték a volt miniszterelnök házában a házkutatások során.

Batthyány hűséges hitvese gróf Zichy Antónia végigkísérte férjét szenvedéseinek állomásain. 1849. január 2-án reggel osztrák katonák szállták meg a család ikervári kastélyát, a grófot keresve. A feleség így értesült férje letartóztatási parancsáról, s mivel a kastélyt 30 órára körülzárták, így még csak figyelmeztetést sem tudott küldeni a pesti országgyűlésen tartózkodó Batthyánynak. Az elfogató parancsban eljáró ezredes, kinek nejét Batthyányné jól ismerte, egy kísérőlevélben mentette ki magát, és sajnálkozott, hogy ezen kellemetlen ügyben neki kell eljárnia. Meghagyta embereinek, hogy a lehető legkíméletesebben és legudvariasabban viselkedjenek.

A forradalom forgatagában

Ennek megfelelően a kirendelt kapitány, mielőtt Batthyány szobáját és holmiját lefoglalta volna, arra hivatkozva, hogy a faluban van dolga, magára hagyta az asszonyt, akinek így lehetősége volt a legfontosabb leveleket és okmányokat magához vennie. Az óvatosság ellenére a szobában maradt egy üresnek vélt pénzes láda, amelyet a grófné akkor jelentéktelennek ítélt. Nem tudta, hogy a láda személyes leveleket rejtett, amelyek íly módon, később a legfelsőbb bécsi körök ízléstelen gúnyolódásainak témájává válhattak. A bécsi társaságban hangosan nevetgélve olvasták fel azokat, sőt egyesek állítólag kereskedtek is velük.

A grófné az elkövetkezendő két hetet teljes bizonytalanságban töltötte és csak január 20-án értesült férje tényleges letartóztatásáról. A következő napon a háborús körülmények, valamint a családi és baráti tanácsok ellenére, Emmy lányával együtt azonnal Budára indult, ahol többszöri próbálkozásra kapott csak engedélyt férje meglátogatására. "Egy őrnagy kíséretével beeresztettek a szobába, hol Lajos mosolyogva fogadott bennünket, talán azért nevetett, hogy meg ne ijedjünk, mert mi mind a ketten sírtunk, midőn így szabadságától megfosztva láttuk őt." Mivel perében két hétig semmiféle előrelépés nem történt az asszony visszautazott Ikervárra gyermekeihez és csak március 10-én érkezett ismét Budára. Ez idő alatt két ízben is levelet intézett Windisch-Grätzhez, melyben kérte, hogy engedélyezze férje szabadlábon való védekezését, ám a herceg ezt elutasította. Csupán annyit tudott elérni, hogy gyermekeivel együtt gyakrabban látogathatta meg a grófot, sőt - ami nagy kegynek számított - órákat tölthettek együtt a fogházban, s tanúk nélkül beszélgethettek.

Április 23-án azonban véget ért a fogságnak ez a viszonylag emberségesebb korszaka. A fővárosba igyekvő felszabadító magyar seregek érkezésének hírére a foglyokat reggel felpakolták és Laibachba (mai Ljubjana) szállították. Előző este hiába könyörgött férjének a grófné, hogy inasnak öltözve, álruhában szökjön meg vele. Az osztrák katonák körében eluralkodó zűrzavar közepette észrevétlenül kisétálhattak volna a várból. Ám a büszke gróf nem fogadta el az ajánlatot: "Jó lovon, karddal a kézben szívesen, de így asszony mögé bújva, ahhoz nem tudom elhatározni (magamat)."

"Szegény Lajos! Talán később megbánta, ... hogy tanácsomat nem fogadta el. Talán most is élne, ha akkor hallgatott volna rám, talán hazánk sorsa más fordulatot vett volna, de ha ő sem változtathatott volna rajta, akkor bizonyosan nem kívánt volna tanúnak lenni, a sok bajnak, nyomorúságnak, mi Magyarország legyőzetése után következett" - emlékezett vissza felesége 1865 körül. Útközben a vas megyei Jánosháza közelében egy csapat kaszával felfegyverkezett paraszt ki akarta szabadítani. A nép lecsillapítására Batthyány maga vállalkozott, mivel tudta, hogy szökési kísérlet esetén azonnali lőparancs lépett volna életbe.

Az áprilisi elválás után a házaspár csak július utolsó napjaiban láthatta ismét viszont egymást. "Nagyon szomorú hatást tett kinézése, sovány lett ezen rövid idő alatt, melyben nem láttam, megőszült." A grófné Olmützbe is követni akarta férjét, ahová Klapka augusztus 3-i sikeres komáromi kitörési akcióját követően szállították, ám a hatóságok Bécsben feltartóztatták az asszonyt, és Schwarzenberg miniszterelnök megtagadta tőle a továbbutazást. Időközben augusztus 13-án a magyar csapatok Világosnál letették a fegyvert. Batthyányné Bécsben értesült arról, hogy az olmützi foglyokat Pestre szállítják. Ekkor gyermekeivel rögtön Pozsonyba utazott, hiszen azt feltételezte, hogy itt fogják őket hajóra tenni.

A Duna-partra sietett, ahol megpillantotta a grófot szállító rabkocsit. Ekkor a szerelmes asszony a tömegen és a katonaságon verekedte át magát, hogy pár szót válthasson férjével. "Mit éreztem akkor, azt nem írhatom le, gyermekeimmel együtt odasiettem, nem tudom hogyan, keresztül az őrökön, a katonákon, a kocsinál voltam, odarohantam, kezét fogtam, megcsókoltam, sejdítettem azon percben, mi fog később történni? Annyira kezdtem sírni, nem tudtam magamon uralkodni. ... Lajos kérdezte: Miért sírsz? De ő is meg volt indulva, megcsókolta a gyermekeket, és önkénytelenül egy lépést tett, mintha ki akarna ugrani a kocsiból, fia felé nyúlt, kit karomban tartottam, hogy lássa atyját. Azonnal egy káplár jött és szólította: Gróf úr! Maradjon a kocsiban, szálljon be!"

A világosi fegyverletételt követően egyre több fogoly került a pesti Újépületbe. Megkezdődtek a perek és az ítéletek végrehajtásai. Ma már kevesen tudják, hogy 1849 és 1853 között közel 150 embert végeztek ki, s ezreket ítéltek várfogságra. A bécsi önkényuralom Magyarországot saját politikai vezető elitjétől kívánta megfosztani. A hangulat a foglyok között is egyre nyomasztóbbá vált. A grófné Pesten naponta meglátogathatta férjét. "Némelykor nagyon komolynak és szomorúnak találtam őt, ismételt kérdéseimre, miért oly gondolkodó, nem felelt határozottan, sorsa fölött különböző módon nyilatkozott, egyszer jót remélt, máskor haláláról szólt." Október 4-én pedig arra kérte szerető hitvesét, hogy szerezzen számára mérget. Tán megérezte a másnap hajnali ítéletet?

Az utolsó percek tragédiája

Október 5-én péntek reggel a háziorvos hozta a hírt a grófnénak. Miután az asszony az első percek ijedtségétől magához tért, összeszedte minden erejét és az Újépületbe futott, ám Batthyány szobájában ekkor már csak hűséges szolgálóját találta, sírva. Hiába kérte kétségbeesetten a tiszteket, nem engedték be férjéhez a siralomházba. Megalázó körülmények között kellett az utolsó találkozást kieszközölnie. Először Kempen báróhoz, a budai katonai kerület osztrák parancsnokához sietett, hogy kérje férje ítéletének elhalasztását, hogy addig kegyelemért a császárhoz Bécsbe, vagy akár Haynauhoz Komáromba indulhasson. Ott azonban zárt ajtók fogadták.

Ugyanígy járt Liechtenstein császári altábornagynál is. Végül Károlyi Lajosnak, kinek életét a grófné nővére, Zichy Caroline mentette meg Komáromnál, sikerült elérnie Kempen bárónál egy ötperces búcsúlátogatást Batthyányné számára. `Ez a rövid idő ki volt szabva arra az ünnepélyes, fájdalmas utolsó látogatásra, és még azt is megköszönöm annak ki a felelősséget arra az engedélyre magára vette, ... ez a kevés perc, melyeket vele tölthettem, mind amellett, hogy életemnek legszomorúbbak és legkeserűbbek voltak, mégis oly drága emlék, hogy semmi e világon nem pótolhatná.` 

Az utolsó találkozás megrendítő perceiről így vall a grófné: "Beszédünk helye a szoba egyik sarkában volt, hol pár széket összeállítottunk, Lajos két széken félig meddig, mint szokott feküdt, én mellette ültem; az egyik őr az ajtóban állt, a másik az ablak előtt, ... csak fél hangon beszélhettünk, és fél szavakkal, hogy a körülállók ne hallják, inkább szemeiből olvastam, mit akart mondani, egymás kezét szorítottuk és a könnyek szemeinkben többet mondottak, mintsem mondhattunk volna a sok tanú előtt. ... Csak akkor tudtam meg, mennyire szerettem őt. Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni."

Az utolsó találkozást Batthyány hatalmas lélekjelenléttel viselte. "Ne sírj - vigasztalta feleségét, hiszen hamar lesz végem! Ez hamar megy, és azután minden nyomorúságomnak és szenvedésemnek vége leend. ... Te tudod, hogy ártatlanul halok meg, nem érdemeltem ezen igazságtalan bánásmódot. ... A szegény gyermekeimnek nem marad semmi vagyon utánam, minden jószágomat confiscalták. Ne kérj tőlük semmi vissza! ... Midőn felolvasták az ítéletemet - mondta ő mosolyogva - nem hihettem el, azt véltem, hogy rosszul értettem és mindig vártam, mi jön utána, én inkább bámultam, mintsem ijedtem volna, hogy képesek ilyent tenni. ... Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked - és békülj ki C...vel is. Bocsásd meg neki is. (Minden bizonnyal Batthyányné nővéréről Caroline-ról van szó, akinek politikai természetűnek vélt kapcsolatára a gróffal az osztrák nyomozóhatóságok is felfigyeltek.) Még most is látom őt előttem. Oly szép, oly magasztos volt! Szemei fénylettek a könnyektől, melyeket visszatartott, hogy ne lássák őt sírni. Valóban azok, kik kegyetlenül megölték, egy szent mártírt csináltak belőle; mint egy szent előtt térdelhettem volna előtte."

Az első felelős magyar kormány mártír miniszterelnökének a halála óta eltelt több mint 150 év alatt nem alakult ki olyan virágzó, élő kultusza, mint egyes kortársainak: Kossuthnak, Széchenyinek, vagy Deáknak. Szélsőségektől mentes, mértéktartó politikájával, sziklaszilárd jellemével, a jogszerűséget és törvényességet élete árán is védelmező egyéniségével azonban méltán kiérdemelte az utókor megbecsülését. Éppen emiatt időszerű, hogy idén, születésének 200. évfordulóján először állítanak emlékének egész alakos szobrot a fővárosban.