Hírszerzési kudarc vezetett a falklandi háborúhoz

Csaknem pontosan ezer halott, tizenegy heti háború és 30 milliárd dollárnyi költség és kár volt az ára az éppen negyed századdal ezelőtti katonai kalandnak.

Politikai szerencsét hozott a szigeti kiruccanás

Az Angliában Falkland-, Argentínában Malvinas-szigeteknek hívott, a brit partoktól 14 ezer, Argentínától ötszáz kilométerre fekvő szigetcsoporton 1982. április 2-án hajnalban szálltak partra az első argentin egységek, amelyeknek nem sok fáradságába telt a kézifegyverekkel felszerelt brit helyőrség legyűrése. Argentína akkor már csaknem másfél évszázada követelte vissza Nagy-Britanniától az 1833-ban elfoglalt és annektált, halban - és mint sokkal később kiderült, olajban is - igen gazdag területet.

Leopoldo Galtieri tábornok katonai rezsimje az erősödő hazai elégedetlenség láttán két legyet akart ütni egyetlen katonai csapással: népszerűségnövelő háborús győzelemre vágyott, és egyben ennek révén az egyik legnagyobb és legrégebbi argentin nemzeti sérelmet is orvosolni próbálta a szigetek visszaszerzésével (ezt azonban rokonai nemrég cáfolták). Súlyosan elszámította magát.

Margaret Thatchert, az akkori konzervatív brit kormányfőt nem hiába nevezték úgy, hogy ő az egyetlen férfi saját kormányában: a Galtieri-junta által várt egyezkedés és alku helyett már harmadnap útnak indult a II. világháború óta addig mozgósított legnagyobb, 20 ezres brit haditengerészeti expedíciós egység Portsmouth kikötőjéből.

A fegyveres fölény mellett a brit haderő jogi vértezete is kikezdhetetlen volt: mivel a Falkland-szigetek nemzetközileg elismerten brit tengerentúli területnek számított, és lakossága brit állampolgárokból állt, argentin megszállása Nagy-Britannia elleni katonai agressziónak minősült, így az ENSZ-alapokmánynak az önvédelem jogát rögzítő 51. cikkelye alapján minden alap megvolt a fegyveres válaszra.

A szigetcsoportért a két ország 74 napos háborút vívott, igen véres mérleggel: a brit hadsereg 255, az argentin 746 embert vesztett, és meghalt három szigetlakó is. A balul elsült katonai kalandba a Galtieri-rezsim belebukott, a brit győzelem ugyanakkor az igen fájdalmas gazdasági reformok és az azokat kísérő recesszió miatt rendkívül népszerűtlenné lett Thatcher politikai szerencséjét visszahozta: a Konzervatív Párt a következő évben kényelmes többséggel megnyerte a már elveszettnek látszó választásokat, és Margaret Thatcher még hét évig a Downing Street 10. lakója maradt.

Hírszerzési fiaskó

Londoni elemzők mindazonáltal sokszor felvetik, hogy az akkor 1200 lakosú szigetcsoport visszavívásáért arányos ár volt-e több mint ezer katona feláldozása. A falklandiak azonban - akik ma már háromezren vannak - kérlelhetetlenül ragaszkodnak a brit anyaországhoz. Mi sem jellemzi ezt a ragaszkodást jobban, mint az, hogy amikor a Galtieri-rezsim bukása utáni polgári argentin kormány fejenként 1 millió dollárt kínált a szigetlakóknak brit állampolgárságuk feladásáért, senki még csak megfontolni sem volt hajlandó a javaslatot.

Emlékmű a szigeten

Ez nem csoda: a helyi lakosság a jelenlegi rendszerben sok tekintetben számottevően jobban él még a nagy-britanniai átlagnál is. Az egy főre jutó GDP-érték 28 ezer font (55 ezer dollár), harmadával több az anyaországinál, sőt magasabb az amerikainál is, a munkanélküliség ismeretlen fogalom, az egészségügyi ellátás és az oktatás ingyenes, egy tanárra tíz diák jut, a jövedelemadó legfelső kulcsa 25 százalék, egy liter dízelüzemanyag pedig 40 pennybe kerül, ami kevesebb mint a fele a brit átlagnak.

Nyomós érv Londonban a Falkland-szigetek megtartása mellett az is, hogy a 90-es évek végén elvégzett geológiai vizsgálatok komoly mennyiségű, potenciálisan kitermelhető nyersolajkincset mutattak ki a szigetcsoport északi részének tengeri talapzatában. Igaz, hogy ebből eddig egy csepp sem jött fel kereskedelmi hasznosításra, ugyanakkor a felduzzasztott brit helyőrség fenntartása évi 100 millió fontjába kerül a londoni kincstárnak.

A negyedszázados évfordulóra emlékeztek

Azóta is rendre felmerül, hogy a brit hírszerzés miért nem vette észre időben a készülő argentin inváziót. Ezt a kudarcot több elemző az Izraelt teljesen készületlenül érő 1973-as arab támadáshoz hasonlítja, de újabban előkerült az iraki analógia is. Lord Carrington, aki a falklandi háború előtt a brit külügyminiszter volt, és - a válságért magára vállalva a felelősséget - lemondott, most azt mondja: az invázió ugyanolyan hírszerzési fiaskó volt, mint amilyen az iraki háborúhoz vezetett.

A veterán politikus az évforduló előestéjén a The Daily Telegraph című londoni konzervatív lapnak felfedte: annak idején egyértelműen olyan titkosszolgálati jelentéseket kapott, amelyek szerint a Galtieri-rezsim nem készül katonai akcióra. Lord Carrington ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem szabad kizárólag hírszerzésre építeni politikai döntéseket, márpedig "(Tony) Blair (brit kormányfő) éppen ezt a hibát követte el az Irakról rendelkezésre álló hírszerzési adatokkal".

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Kertész Róbert, London)