Koncepciós perek az 50-es évek Magyarországán

Nemrég hírül adtuk, hogy film készül Mansfeld Péterről. Ennek kapcsán most az 50-es évek Magyarországának koncepciós perei közül mutatunk be néhányat.

A perek hatásmechanizmusa

A Rajk-per kezdete

A szovjet-modell irányváltásával, és a többpártrendszer 1946 után kezdődő felszámolásával  Magyarországon is előbb külső, majd belső ellenségek után kutató koncepciós perek kezdődtek.

Sötétség délben című regényében a 100 éve született Arthur Koestler a pereket a klasszikus szocializmus hatalomgyakorlási technikájaként mutatta be. A koncepciós perek mechanizmusa áll Rév István tanulmányának fókuszában, amelyben a tárgyalótermi eseményeket a dráma speciális változataként értelmezi:

"A vádlottak nem saját személyükben állnak a bírósággal szemben, hanem politikai osztályuk szociológiai jellemzők alapján meghatározott képviselőiként. A tárgyalás során a vádlott élettörténete egy egész halálraítélt osztály allegóriájává válik. Azt a múltat személyesíti meg, amely vissza szeretne térni, ám képtelen erre. A tárgyalóteremben a személyes történet elveszíti magánjellegét, a köztörténet mikroverziójává válik.

Az absztrakt, átideologizált politikatörténet megszemélyesedik, és fogyaszthatóvá lesz a dráma eredményeként. A vádlott kreált személyisége a megidézett Történelem sötét oldala." .

A perek Magyarországon a többpártrendszer felszámolásával 1947-ben kezdődtek: a szalámi-taktika és egyes politikusok emigrációba kényszerítése mellett módszeresen példát statuáltak a tárgyalótermekben is. Rév István tanulmánya arra is figyelmeztet, hogy a koncepciós perek "nem szovjet nyomásra zajlottak, még akkor sem, amikor a szovjet belügyi szervek ragaszkodtak egy vádlott bíróság elé állításához vagy halálos ítéletéhez."

Támadás az egyházak ellen: Mindszenty

A Mindszenty elleni eljárás része volt a közép-kelet-európai népi demokráciákban a főpapok elleni támadássorozatnak. A leszámolást a kommunisták részéről nagyhangú Mindszenty-ellenes propaganda, rágalomhadjárat, valamint más egyházi személyek letartóztatása vezette be. 1948. november 18-án kelt pásztorlevelében a bíboros cáfolta a kommunista sajtóban ellene hónapok óta hangoztatott vádakat, s kiállt azok mellett, akik hívő magatartásuk miatt üldöztetést, kínvallatást szenvedtek a hatóságok részéről. A püspöki kar 1948 novemberében, még a letartóztatás előtt, egyöntetűen hűségnyilatkozatot tett Mindszenty mellett, aki a rangidős kalocsai érseknek rövid nyilatkozatot adott át, s azt kijuttatta Nyugatra is. Ebben leszögezte: `Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben. Nem mondok le érseki tisztemről. Nincs vallanivalóm, és semmit nem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye, és azt eleve semmisnek nyilvánítom.`

30 éve halt meg Mindszenty József

1948 Karácsonyának másnapján a belügyi szervek hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés vádjával letartóztatták Mindszenty bíborost. Hogy a koholt vádak beismerésére kényszerítsék, az ÁVH Andrássy út 60. alatti hírhedt központjában harmincnyolc napon át vallatták, kínozták, emberi méltóságában megalázták, akaratbénító szerekkel kezelték. A kirakatper főtárgyalása 1949. február 3-án kezdődött, s azt a Magyar Rádió élőben közvetítette. A hercegprímás minden képtelen vádat beismert, így a népbíróság 1949. február 8-án életfogytiglani börtönre ítélte.

Mindszenty életfogytiglani börtönbüntetését végül az 1956-os forradalom és szabadságharc söpörte el. A rendszerváltozáskor, 1990. március 14-én a Parlament jegyzőkönyvébe bevezették, hogy Mindszenty és sorstársai koncepciós per áldozatai voltak saját hazájukban, s 1990. május 18-án, az 1990. évi XXVI. törvény alapján semmissé is nyilvánították az 1949-es ítéletet. 1994-ben egyháza hivatalosan is elindította Mindszenty József boldoggá avatási eljárását.

A belső ellenség: Rajk

Schmidt Mária előadása a Rajk-per nemzetközi párhuzamairól

A párt egyik nagyhatalmú vezetője, Rajk László elleni támadás a szovjet eseményekhez történő igazodás jegyében zajlott le.

Rajk László 1930-ban kapcsolódott be a kommunista mozgalomba, 1931-ben a párt tagja lett. Harcolt a spanyol polgárháborúban, majd Franciaországban élt. 1941-ben pártutasításra hazatért. Ugyanebben az évben letartóztatták és elítélték. Szabadulása után, 1944-ben a párt Központi Bizottságának titkára, a Magyar Front egyik vezetője lett. A II. világháború alatt az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és irányítója volt. 1944 végén a nyilasok nyugatra hurcolták. A háború után a kommunista párt legfelsőbb vezetésének és titkárságának tagja, rövid ideig a Magyar Dolgozók Pártja budapesti bizottság titkára, később a párt főtitkárhelyettese, 1946-48-ig belügyminiszter, 1948-49-ig külügyminiszter volt.

Az ÁVH eleinte a fokozatos szovjetizálás ellen fellépők ellen gyűjtött adatokat, állított össze hamis vádakat, gyártott hamis bizonyítékokat, s próbált hamis beismerő vallomásokat kicsikarni belőlük. 1949 után azonban a sztálini és a szovjet példát követve a Párt belső köreiben is megkezdődött a tisztogatás. Az első áldozat Rajk László lett, akit 1949. május 31-én tartóztattak le különböző koholt vádak alapján: kémkedés az imperialistáknak, együttműködés a Horthy-korszak titkosrendőrségével, kapcsolattartás az 1948-ban kiátkozott jugoszláv kommunistákkal. A per célja egyrészt a Titoval szembeni szovjet szembenállás felé történő szolidaritás hangsúlyozása volt, míg oka Rákosi vetélytárstól való félelme, illetve a korábbi magyarországi kommunisták és moszkoviták közti konfliktus kiéleződése volt. Rákosi az áldozat kiválasztásakor eleinte a mezőgazdaságban különutas Nagy Imre, illetve a népszerű Rajk között ingadozott, ám mivel Nagynak jó kapcsolatai voltak a moszkvai pártvezetésben, ezért az ő áldozatát nehezebb lett volna megindokolni.

Rajk kezdetben minden vádat tagadott, ám vallató elvtársai, Kádár János belügyminiszter és Farkas Mihály meggyőzték, hogy a per célja csak megfélemlítés lesz, és a halálos ítélet végrehajtására nem kerül sor. Rajk ekkor minden ellene felhozott képtelen vádat beismert, amit azonban Péter Gábor és az ÁVH rádión közvetített. 1949. október 15-én végezték ki. 1955-ben rehabilitálták, 1956. október 6-án ünnepélyesen eltemették.

A mártír miniszterelnök: Nagy Imre

Nagy Imre neve Rákosiék számára is felmerült koncepciós pereik során, mint lehetséges vezéráldozat. Moszkvai kapcsolatai és hazai támogatói miatt azonban nem került sor ellene lefolytatott perre - egészen a forradalom leveréséig.  A forradalom leverése után 1956. november 23-án Nagy Imrét és csoportját a budapesti jugoszláv nagykövetségről erőszakkal a Bukaresttől 40 kilométerre lévő snagovi pártüdülőbe szállították. Nagyot különválasztották elvbarátaitól, köztük közvetlen családtagjaitól: leányától, vejétől - Jánosi Ferenctől - és unokáitól. Kettesben maradt feleségével egy tóparti villában és feljegyzéseket készített a forradalom elméletéről. 1957 áprilisában hazahozták őket, majd az ellenük folytatott eljárás 1958 februárjában vette kezdetét.

Az ítélet kihírdetésekor

1956 a Múlt-koron

Ma már teljességgel kizárható az a feltételezés, hogy politikai indulat vagy bosszúvágy vezetett volna a Nagy Imre-perben a halálos ítélet kimondásáig - írta Litván György. Másfél éves előkészület és a legfelsőbb (párt)politikai fórumokon történt mérlegelés előzte meg a végső döntést. Az ítélet meghozatalában két tényező bizonyult döntőnek. Egyrészt a forradalom eltiprását magukra vállaló szovjetek a közös gyilkossággal tudták leginkább magukhoz láncolni az új magyar pártvezetést. Másrészt, s ez talán még fontosabb volt, Kádárék mindaddig nem érezhették magukat biztonságban, hatalmukat pedig legitimálva, ameddig Nagy Imre és társai élő politikai alternatívát jelentettek.

Az '56-os politikai perek sajátossága, hogy bár ezek is koncepciós perek, de - mint arra Szakolczai Attila írásában fehívja a figyelmet - korántsem voltak annyira fikciósak: "a Nagy Imre által vezetett szervezkedés (értsd: a törvényes magyar kormány) valóban meg akarta dönteni - és néhány napra meg is döntötte - a korábban létezett, népi demokratikusnak mondott államrendet, s azt a szabadság általánosan elfogadott normáinak, a magyar társadalom igényeinek inkább megfelelő népi és demokratikus berendezkedéssel kívánta felváltani."

A Nagy Imre elleni koncepciós eljárás során Nagy Imrét Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt halálra ítélték, és az ítéleteket 1958. június 16-án végre is hajtották. Romsics Ignác véleménye szerint az ítéletek moszkvai politikai háttere ma sem teljesen világos: meglehet, hogy Hruscsov példát akart statuálni a többi csatlós számára, de az is reális, hogy Kádár kívánt lojális félként feltűnni Moszkva felé.

A forradalmár medika: Tóth Ilona

Az ítéletek nem álltak meg a politikai vezetésnél. Bár az '56 előtti terrorhoz képest szelektívebben, és racionálisabb alapokon, de a rendszer lesújtott ellenségeire. A fő célpontok azonban a korábbi perekkel szemben nem osztályok, hanem a bűnös egyének lettek - így kerültek a rendszer célkeresztjébe a szovjet ellenálló propagandán felnőtt fiatal munkások, ipari tanulók és fegyveres vagányok. Ők általában halállal végezték, még ha kiskorúak voltak is.

Szakolczai Attila szerint "Hiába próbálkoztak a bíróságok a megtévesztettek tudatos elkülönítésével, így is túl nagy volt azoknak a munkásoknak, munkás származásúaknak a száma, akik a megtévesztettséget kizáró tudatosságot tanúsítottak. A megoldást két új kategória használata hozta meg: a lumpen elemek és az osztályukat tudatosan elárulók serege vált ettől kezdve az "ellenforradalom" derékhadává. A "lumpeneket" igen nagy társadalmi körből meríthették, hiszen a háború és az ötvenes évek politikája emberek tömegeit szakította ki eredeti környezetéből, sodorta ide-oda az országban, s a nagyfokú társadalmi mobilizáció, ami korábban érdem volt, most egyszeriben a majdani bűnösség árulkodó előjelévé vált."

A Fővárosi Bíróságon 1957 februárjában - a kádári megtorlógépezet akkori és később is gyakorolt metódusával ellentétben - nyilvános és hosszadalmas tárgyalás kezdődött; 11 vádlott állt B. Tóth Matild tanácsvezető bírónő előtt. A film- és sajtóhíradásokban csak "az elvetemült ellenforradalmárok elleni perként" emlegetett processzus elsőrendű vádlottja Tóth Ilona 24 éves orvostanhallgató volt. A vád szerint a medika 1956. november 18-án két társával - a köztörvényes bűncselekményekért korábban többször elítélt vízvezeték-szerelő Gyöngyösi Miklóssal, valamint a néphadseregből 1954-ben hadnagyként leszerelt Gönczi Ferenccel - együtt ávósnak vélt, és ezért "bestiális kegyetlenséggel" megölt egy, a kórházuk környékére vetődött férfit, Kollár István rakodómunkást.

A tárgyilagos szemlélőnek a kezdettől világos lehetett a kádári megtorlógépezet lejárató szándéka, már csak azért is, mivel a főbenjáró bűnnel együtt tárgyalták a nőtüntetést szervező, röplapokat és az Élünk című illegális lapot előállító Obersovszky Gyula és Gáli József ügyét is. Ez azonban mesterséges peregyesítés volt, és a fent nevezettek korábban nem ismerték Tóth Ilona "orvosi" ténykedését, csak az általa vezetett kisegítő kórház egyes helyiségeit használták sokszorosításhoz. A kegyelemmel életben hagyott Obersovszky 1993-ban azt mondta: "Ne feledjük, Tóth Ilona szintén a kor gyermeke. Ő is Fagyejev Ifjú gárdáján nevelkedett. Ennek hatása alól aligha vonhatta ki magát. Az irgalmatlan, ámde szolidáris és bátor forradalmár, a jakobinus volt az eszménykép. Neki két énje lehetett. Egyfelől az orvos, aki életet ment, ápol, másfelől a forradalmár, aki az ügy érdekében kevés dologtól riad vissza." Az ominózus ítélet hatálya alól csak 2001-ben mentesültek Tóth Ilona és társai, amikor is törvény tette semmissé az 1956 után született valamennyi köztörvényes ügyben hozott népbírósági ítéletet. A Tóth Ilona-vita részleteit a Múlt-kor is ismertette a HVG korábbi cikke alapján.

A legfiatalabb áldozat: Mansfeld Péter

A forradalom legfiatalabb áldozataként jelképpé vált Masfeld Péter is koncepciós perben, ám "köztörvényes" bűnözőként lett elítélve. Az 56-os forradalomban a Széna-téri fegyveres csoporthoz csatlakozó fiút először életkora miatt elküldték, de később mégis Szabó bácsi gépkocsis összekötője lett.

Mindösssze 15 és fél évesen nem igazán lehetett tudatos forradalmár, de az események maradandó befolyást gyakoroltak rá.

November negyedike után nem érte semmilyen retorzió a fiatal fiút. 1957-től a Magyar Optikai Művekben dolgozott, ahonnan szerszámokat tulajdonított el, majd lopások sorozatába keveredett. Amikor a rendőrség üldözőbe vette, autóval menekült, és fának ütközött. A fogdából három nap után megszökött, és folytatta a tolvajlásokat. Ezután letartóztatták, majd három és fél hónapig ült vizsgálati fogságban. A rabtársaktól hallottak és korábbi élményei alapján végleg a Kádár-rendszer ellenségévé vált. Szabadulása után társával találták ki, hogy fegyveresen, lopott autókkal rablótámadásokat hajtanak végre. Akcióik azonban nem sikerültek túl jól, és egy nagyobb letartóztatáshullámban őket is elkapták.

A társai és ellene megkezdett perek során a legfőbb kérdés a "gyilkossági szándék", az "ellenforradalmi indíttatás" és a "bandavezér személyének" "tisztázása" volt. Mindhárom szempont szerint Mansfeld és társa, Blaski került a legnagyobb veszélybe. Egyértelműen ők ketten voltak a vezetők, és mindkét "gyilkossági kísérletben" részt vettek. Blaski a vádbeli időben már betöltötte a 18. életévét, Mansfeld viszont veszélyesebb "ellenforradalmárnak" tűnt. Mansfeld - a vizsgálat alatti renitens viselkedését folytatva - egyre inkább kihívta maga ellen a bíróság és az ügyész rosszindulatát. Mátsik György ügyész perbeszédében fenntartotta a vádiratban foglaltakat: Blaskira és Mansfeldre egyaránt halálbüntetést, a többiekre súlyos börtönbüntetést indítványozott. Pár nappal később a bíróság elvetette a halálbüntetést, majd 1959. március 19-én a II. fokú bíróság felerészben elfogadta az ügyészi vádbeszédet, amely a fellebbezési óvást valamennyi terhelttel szemben fenntartotta.

Mansfeld az utolsó szó jogán nagy részben megváltoztatta addigi vallomásait, és halálos ítéletének kihirdetése után kegyelmet és perújrafelvételt kért. A népbírósági tanács azonban egyhangúlag nem ajánlotta kegyelemre. Kíméletlenségük magyarázata nem a vádpontokban rejlik. Azt nem tudták elviselni, hogy Mansfeld még teljes reménytelenségében is szembe mert szállni velük. Ezért vált javíthatatlan, átnevelhetetlen "ellenforradalmárnak" a szemükben. Az ítélet végrehajtására 1959. március 21-én, tizenegy nappal a 18. születésnapja után került sor.

(Források: '56-os Intézet, Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században)