Mennyit ért az olimpiai magyar arany?
Van egy ország, ahol ugyancsak megéri olimpiai bajnoknak lenni. Mert szép dolog a dicsőség, nagyszerű megtapasztalni az erkölcsi megbecsülést, remek érzés fürdőzni a népszerűségben, de – ahogy a városi szleng mondja – kenyeret nem kapni érte a boltban. A szóban forgó országban viszont egyetlen győztesnek sem kell attól tartania, hogy az ünneplés elmúltával felkopik az álla.
Az állam ugyanis a következő anyagi elismeréseket biztosítja számukra: halálukig nem kell adót fizetniük, ingyen látogathatnak minden színházi előadást, életük végégig államköltségen élnek, egy összegben megkapják egy fizikai munkás ötévi átlagbérét, s további pénz- és természetbeni juttatások is illetik őket. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy ezen kiváló atléták háború esetén az első sorban harcolhatnak közvetlenül a király mellett. Az említett ország természetesen nem más, mint az ókori Görögország, ahol az olimpiai játékokat bő két és félezer éve életre hívták, s amelynek olimpiai éthoszát vette alapul társaival Pierre de Coubertin báró, amikor a 19. század végén megálmodta és életre hívta az újkori játékokat. Elvitathatatlan érdemeik mellett egyvalami fölött nagyvonalúan átsiklottak a mozgalmat elindító derék sportemberek. Nevezetesen a játékok legfőbb szereplője, az atléta valóságos mibenléte fölött. Így fektették le azt az alapelvet, amely kimondja a versenyzők amatőr státuszát, megtiltva mindennemű anyagi juttatást teljesítményük elismerésére. Sporttörténészek kutatásai szerint ennek a meglehetősen álszemérmes megfontolásnak több oka is lehetett, az azonban szinte teljes bizonyossággal kizárt, hogy Coubertin báró ne ismerte volna a görög atléta szó jelentését, ami annyit tesz: “aki díjért, jutalomért versenyez”. Ma már természetes, hogy az olimpiai mozgalom, ha változó mértékben is, de komoly tényező a Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB) tagországainak költségvetésében. A 2012-es londoni olimpia szenzációs eredményeket hozott például a rendező britek, és a magyar sportolók számára is, az eufória mértékében nem volt különbség. Az aranyérmekért járó elismerésben annál inkább. A magyar bajnokok 35 millió forint jutalmat tehettek zsebre, míg a világ egyik legerősebb gazdaságát uraló királynő alattvalói egy fillért sem. Ugyanakkor a két ország olimpiai sportolóinak általános helyzetét – a felkészülés, az edzéskörülmények, a technikai feltételek, az egyéb anyagi és egzisztenciális támogatások tekintetében – nagyjából éppen ellenkező előjellel lehetne összevetni. Összetett dolog az olimpiai sport finanszírozása, a bajnokok megbecsülése szerte a világon. A szemlélet, a hozzáállás és a megvalósítás folyamatosan változott az újkori játékok történetében. Magyarországon is.
ARANYÉRT VASKERESZT
1896-ban Athénban Hajós Alfréd, első olimpiai bajnokunk kétségtelenül a történelmi játékok egyik hőse volt. Teljesítményéhez – első aranya mellé nyert egy másodikat, és egy ezüstöt is – maga a görög király is személyesen gratulált. Nagyjából ez a közjáték jelentette a legendává vált sportember számára az egyetlen jelentős elismerést világraszóló eredményéért. Anyagi értelemben sokkal többet nem is profitált bajnokunk a sikerből, ekkoriban már az is komoly elismerésnek számított, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem erkölcsileg támogatta diákja sportkarrierjét. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), amely egyike volt a NOB-ot alapító első három ország hasonló nemzeti testületeinek, sem tehetett sokkal többet meglehetősen korlátozott anyagi lehetőségei következtében. Az időközben az úszással felhagyó, s hasonló magas színvonalon inkább az atlétikával, és az új sportőrülettel, a labdarúgással foglalkozó egyetemista néhány évvel 1896-os győzelme után kapta meg a jutalmat: atlétaként meghívták arra a budapesti nemzetközi versenyre, amelyet maga I. Ferenc József is megtekintett. Első olimpiai bajnokunk díjazása így nagyjából kimerült egy királyi kézfogásban és egy császári tekintetben.
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
